2010-06-11 08:53:59 Lakat T. Károly

Visszafogott lélegzettel most egy olyan meccsre vár a világ, amelyet ha nem a világbajnokság nyitómeccse lenne, a Barátok közt simán lenyomna a nézettségi listán, de a világ már csak olyan, hogy ma kollektíve leül a fotelba, hogy aztán egy hónapig fel se álljon onnan. Úgy egyébként, máskor, nem vb-időkben a világot tökéletesen hidegen hagyná egy Dél Afrika-Mexikó mérkőzés, most azonban más a helyzet, hiszen „KEZDŐDIK A VB!”!
Olyannyira kezdődik, hogy nálunk a sarki fűszeres Márta is Vb-akcióba kezdett, 3 forinttal olcsóbban árulja a Vb-kiflit, ami tegnap még egyszerű kifli volt, mára lett belőle „Vb”… Kérdeztem tőle, mitől „Vb-kifli” az a kifli, amelyik tegnap még teljesen normális péksüteménynek látszott, igaz én már a „TV”-paprikát sem értettem a piacokon, sokáig azt hittem,hogy az olyan zöldpaprika, amelyet tévénézés közben kell enni, de aztán autentikus Fény-utcai körök elmagyarázták: a „TV”- tölteni valót jelent… A „Vb-kiflivel” viszont továbbra is bajban vagyok, de ez most amúgy sem egy normális állapot, ma délután 16.35.-kor minden további nélkül, ’hót komolyan elhangozhat bármelyik magyar család nappalijában ez a mondat: „Anyukám, ne menjél már át még egyszer a tévé előtt, mert látni akarom, hogy Katlego Mphela, a dél-afrikai Mamelodi Sundowns csatára vajon kicselezi e Paul Aguilart, a mexikói Pachuca hátvédjét!”. Mert ma délután fél öttől egy hónapra futball szakértővé válik a világ, még az a része is, aki szerint a les olyan dolog, amikor a szomszéd asszony átles az ember kertjébe, pedig esküszöm, hogy a futballban nem egészen erről van szó.
A világ persze nagy valószínűség szerint úgy hat óra tájban erősen szörnyülködik majd, mondván: ilyen gyenge, ilyen unalmas, ilyen semmilyen meccset még soha sem látott (ha még sem így lesz, szívesen gyakorlok majd ugyanitt önkritikát…) mert a világ hajlamos a felejtésre, s nem igazán emlékszik arra, hogy a világbajnokságok történetének tradicionálisan leggyengébb meccsei általában a nyitómeccsek szoktak lenni. Nem is igazán értem, hogy lehet szinte művészien bűvészi ügyességgel négyévente összehozni a leglehetetlenebb párosításokat, de a FIFA-nak ez rendre sikerül. Addig rendben van, hogy a rendező ország csapata legyen pályán, a nyitányon, de hogy mellé szinte mindig a csoportjában lehetséges legunalmasabb csapat társuljon az már szinte bosszantó.
(Hivatalos nyitómeccs az 1966-os, angliai világbajnokság óta létezik. Azóta volt négy 0-0-ás döntetlen ( 1966 : Anglia - Uruquay , 1970: Mexikó – Szovjetunió, 1974 : Brazília – Jugoszlávia, 1978: Németország – Lengyelország ), négy 1-0 (1982 : Belgium – Argentína, 1990: Kamerun - Argentína , 1994: Németország – Bolívia, 2002: Szenegál-Franciaország; egy 1-1 (1986: Bulgária-Olaszország) egy 2-1 (1998: Brazília – Skócia), így aztán a legutóbbi világjáték nyitányának 4-2-je ( 2006: Németország – Costa Rica) már egyenesen gólszüretnek számít…)
Pedig igenis tud hallatlanul izgalmas is lenni az a néhány óra, amelyet az ember egy világbajnokság nyitómérkőzésére várva eltölt.
1994-ben az amerikai Vb-ről Dénes Tamás kollégámmal tudósítottuk a Nemzeti Sportot.
New Jersey volt a főhadiszállásunk, egy szálló, közvetlenül az autósztráda mellett, hajszálpontosan olyan, mint amilyenben Norman Bates, alias Anthony Perkins gyilkolta a nőket a zuhanyozóban, a Psycho című filmben.
Több oldalnyi cikket várt tőlünk a lap, gondoltuk belevágunk.
Délután négy óra felé járt az idő, az ágyon ülve csépelem a laptopot, aztán felnézek a velem szemben lévő televízió képernyőjére.
A képen egy autósztrádát mutattak, volt vagy nyolc sávos, rajta egyetlen autó, amint vagy 150-nel száguld a semmibe.
Ez lenne a hallatlanul izgalmas, minden másodpercében drámai amerikai tv-műsor, gondoltam magamban, de nem volt időm ezen sokáig morfondírozni, mert közelgett a lapzárta.
Eltelt vagy húsz perc, újra felnézek a képernyőre: ugyanazon az autósztrádán, ugyanaz az autó száguld - még mindig a semmibe.
Csak adáshiba lehet, ez biztos egy olyan sztenderd film, amit ilyen esetekben beadnak addig, amíg a rend helyre nem áll.
Eltelik újabb félóra, még mindig a sztráda, még mindig a száguldó kocsi, ám a képernyő első sarkában már ott villog a „LIVE”, azaz az „ÉLŐ” felírat.
Ép elmével elképzelhető, hogy az amerikai televízióban idestova több mint egy órája, élőben közvetítsenek egy autósztrádán robogó autót?- kérdezem a mellettem lévő ágyon vagy az olaszok esélyeit vagy Puhl Sándor vb-döntőre való alkalmasságát boncolgató Tamástól, ám őt túlságosan leköti a maga cikke, így csak ennyit mond: „Ezektől minden kitelik…”
Amikor este nyolckor még mindig az üres sztrádán robog az autó (annyi különbséggel, hogy közben feltűnt egy rendőr kocsi és egy helikopter is…) és még mindig ez a száguldás a semmibe jelenti az amerikai főtévé élő műsorát, már kezdett erősen gyanússá válni a dolog.
Egy óra múlva kiderült: a száguldó autóban egy eddig a percig Amerika szerte héroszként emlegetett ember, bizonyos O.J. Simpson ült és élő televíziós közvetítés keretei közepette menekült a rendőrség elől.
Ehhez képes az alig néhány óra múlva kezdődő világbajnokság nyitómeccse maga volt a dög unalom.
Úgy a harmincadik perc táján talán még el is bóbiskoltam egy kicsit…

2010-06-11 23:22:15 Lakat T. Károly

Hogy mit meg nem ér az ember.
És mindjárt az első napon!
Mert, ugye, ha a nyitányt megelőzően megszavaztatták volna a világot arról, hogy az első monumentális futball-nap két találkozója a Dél Afrika – Mexikó és a Franciaország – Uruguay közül melyik lesz a gyengébb meccs, akkor a világ elsöprő többséggel adja le a voksát a nyitómeccsre.
Erre mi történik, a „kicsik” játszottak egy viszonylag értékelhető meccset, a sztárokkal teletömött „nagyok” futballja közben meg bárki gond nélkül átkapcsolhatott mondjuk a Pax tévére, ahol ez alatt az Időgazda elnevezésű ismeret-terjesztő, néprajzi sorozat Nyár című részét vetítették…
Ha csak a franciákat veszem, akkor ők Olimpique Lyon – Arsenal, Arsenal, Barcelona, Manchester United – Olimpique Lyon, Arsenal, Bordeaux – Olimpique Lyon, Chelsea, Bayern München összeállításban vették el a küzdelmet ( beszállt még a későbbiekben : Barcelona,Toulouse, Chelsea) és sikerült szinte hajszálpontosan ugyanolyan katasztrofálisan játszaniuk, mint a Lazio – Universidad Chile, Fenerbahce,Villareal, Porto – Benfica, Penarol,Monaco, Valencia – Atletico Madrid, Ajax összetételben harcba induló ( „erősítésként” a későbbiekben érkezett: AIK Stockholm, Ajax,Botafogo) Rattin utódoknak…
A franciákat a Giresse, Platini, Tigana álomhármas búcsúja óta esküszöm, hogy mindig megpróbálom, de Zidane ide, Thuram oda képtelen vagyok megszeretni, mert egyszerűen nincs rajtuk semmi szeretnivaló. Szerencsétlenkedve, nyögve- nyelősen, körülményesen és mondjuk ki: halálosan unalmasan játszanak, az „uruk” meg lehet, hogy ennél sokkal többet tudnak (kétlem…), de most pontosan olyanok voltak, mint a franciák iker-testvérei.
Két olyan csapat altatta el a mérkőzés harmadik harmadára a tévé-készülékek előtt ülő milliókat, akik egy-egy kósza (megengedem: teljesen átgondolatlan…) nyilatkozat erejéig még a világbajnoki cím esélyesei között is megemlítődtek, ami a játékosok klubjait tekintve alapvetően nem vadszamárság, de az is biztos, hogy a péntek esti játékuk láttán egy Perbál-Kecel-Gyírmót pályaív sokkal inkább elképzelhető számukra, minthogy Barcelonában, Manchester Unitedban, vagy Bayern Münchenben gondolkozzanak.
Tudom, az első meccs mindig nehéz, ha az olaszokat 1982-ben, Spanyolországban a nyitó kilencven percük (vagy éppen a teljes csoport-teljesítményük) alapján ítéltük volna meg, akkor Pertini államelnök soha sem fogadja unokájául Paolo Rossit…
És, mégis!
Még elsőre sem elfogadható, hogy ennyi jó játékos egyszerre, ennyire rosszul játsszon.
Ez a Forlán szárnyalt az Atletico Madriddal a kupa-győzelemig?
Ez a Ribery hiányzott olyan nagyon a Bayern Münchennek a Bajnokok Ligája döntőjében?
Ez az Evra kihagyhatatlan a Manchester Unitedból?
Ezt a Suarezt tartják az egyik legnagyobb tehetségnek?
Miután minden kérdésre” igen” a válasz, kénytelen vagyok azt mondani, hogy fogjuk fel ezt a meccset a két csapat „kezdeti zsengéjének” és ugyan azzal a lendülettel – felejtsük is el!
Pech, ha valaki évtizedek múltán mégis megtalálja a kerti sufniban, a befőttes üvegek mögé rejtve egy elfelejtett video-kazettán.

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 4
A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: ilyen nem volt.
SZEMÉLYES KEDVENCEM: Djibril Cissé – pályára sem lépett…

2010-06-11 21:09:03 Lakat T. Károly

Ha bocsánatkéréssel nem is, de egy nagyon halk boccsal tartozom: nem volt ez annyira tragikusan rossz meccs, mint amilyenre a magamfajta nyitómeccs-szkeptikus számított: 1961-62 táján egy tavaszi idény-nyitó Csepel-Győri Vasas ETO volt ilyesmi ( Csepel, 4500 néző , vezette: Bircsák, apróbb hibákkal, mély, sáros talajú pálya, enyhe szél, góllövő: Povázsai illetve Kisutczky) , igaz ott nem ezek az elviselhetetlen vuvuzelák adták az alapzajt, hanem a közeli Csepeli Vas és Fémművek (lánykori nevén Weiss Manfréd) szirénája jelezte hol a sikta ( fiatalabbak kedvéért: munkaidő, műszak) végét, hol azt, hogy gól szerzett a Csepel…
Némi túlzással Mexikó az első percben megszerezte a labdát és ezt a meccs végéig csak akkor adta oda mutatóba a dél-afrikaiaknak, ha meg akarta mutatni a világnak, hogy a labda nélküli játékban is profik közé tartozik.(De a fél-profik közé feltétlenül…)
Egyszer én biztos, hogy nem adta volna oda azt a labdát, jelesül akkor, amikor a slágercímre emlékeztető nevű Tshabalala (ejtsd: csábálala) meglépett vele és akkora gólt rúgott a jobb felsőbe, hogy ha azt Messi vagy Rooney lövi, egy hónapig arról zeng a világsajtó, ám „egy” Csábálalának még nem jár ennyi.
Ez volt az a perc, amikor a komplett tudósító, kommentátor és szakértő gárda elkezdte átírni addigi véleményét, kénytelen kelletlen kezdett kijózanodni addigi Mexikó-bódulatából, s áthangszerelte mondatait dél-afrikaira, pedig ahogy a hazaiak gólja végül esett az már az első félidő játékában is bőven benne volt!
A nagy öreg varázsló Carlos Alberto Parreira hihetetlen zsenialitással és flegma pimaszsággal csapta be Mexikót és vele a világot: egy félidőn át eljátszatta csapatával a „mi kicsik vagyunk, örülünk, hogy élünk, csak ne kapjunk ki nagyon,már az egy csoda, hogy itt vagyunk, nem akarunk mi semmi különöset” típusú futballt, hogy aztán amikor már mindenki azt hitte, hogy tulajdonképpen ők nincsenek is, megmutassák, hogy nagyon is vannak! Ha egy bizonyos Modise nevű nem annyira ügyetlen, mintha a Cs. Papírból igazolták volna meg van a 2-0 és onnan már nem lett volna felállás Mexikó számára.
De Modise (a „Cs. Papírból”) kihagyta a kihagyhatatlant, mire a másik kapunál egy bekk játszott csatárt, Marquez (gondolom nem véletlenül játszik a Barcelonában…) rúgott egy gólt, hogy majd amikor visszatérnek a Nou Campban elmesélhesse Lionel Messinek: „Hamarabb rúgtam gólt a világbajnokságon, mint Te…”.
Egy perccel a vége előtt „régi barátom” Mphela Dél-afrikai aranybánya tulajdonos lehetett volna, ha két méterről a kaput és nem a kapufát találja el, de úgy fest, ő jobban szeret a jó nevű Mamelodi Sundows-ban szélsősködni, mint babrálni az arany bányászattal.
A vége a tradicionális nyitómeccs eredmény: 1- 1, soha rosszabb ne legyen, pontosabban volt már sok ennél is jóval rosszabb.
Meg aztán azok a bizonyos Csepel – Győri Vasas ETO idény-nyitók is 1:1-re szoktak végződni…

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 5
A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Csábálala
SZEMÉLYES KEDVENCEM: Dos Santos (Mexikó)

2010-06-14 06:11:53 Lakat T. Károly

Meggyőződésem, hogy a szurkoláshoz elengedhetetlenül szükséges valamilyen belső motiváció.
Vagy játsszon saját nemzeted csapat (ekkor ugye nincs szükség különösebb magyarázatra) ; vagy ismerj valakit a pályára lépők közül; vagy drukkolj annak a csapatnak minden különösebb ok nélkül már hosszú évek óta; vagy legyen emléked a kedvencnek választott válogatott országáról (ez lehet egy nyaralás, egy film, egy könyv) vagy örököld az adott válogatottat a család férfiágán, nevezetesen: már a nagypapa, a papa is mindig nekik drukkolt, ha a magyarok éppen nem léptek pályára.
A baj akkor van, amikor olyanok játszanak, akikhez az embernek lelkileg az égvilágon semmi köze.
Mi a jó fenéért szurkoljak én Szerbiának Ghána ellen, de ugyanez fordítva is igaz: mi a jó nekem abban, ha a szerb Kolarov bevarrja a szabadrúgást a ghánai Kingson hálójába, de őszintén szólva az sem töltene el földöntúli boldogsággal, ha Dyan kétszer „felbőrözi” Sztankovicsot.
Sem Szerbiához, sem Ghánához nem köt ilyen lelki kapocs, az érdektelenek nyugalmával nézhettem tehát a meccset, s amit láttam azt össze sem lehetett hasonlítani a kora délutáni nagy futball-szenvedéssel.
Itt sem volt briliáns játék, de azt azonnal látni kellett, hogy 22 kitűnő futballista áll egymással szemben, olyan játékosok, akik szakmájuk mesterei, s csak arra várnak, hogy a velük szembenálló elkövesse azt az egy, azt a bizonyos végzetes hibát.
Mert az az első perctől kezdve biztos volt, hogy itt egyik csapat sem lesz képes agyba-főbe verni a másikat.
Az úgynevezett nüánszok döntenek majd, egy kapus hiba, egy eladott labda, egy rossz váltás, egy elkésett becsúszó szerelés, egy bírói tévedés.
Vagy: Kuzmanovics jobb keze és Gyan jobb lába.
Az előbbi üti, a másik rúgja ugyanazt a labdát, s pusztán ennyitől egy ország dől romokba az egyik, s megint egy másik száll a mennyekbe a másik oldalon.
Egyetlen kézmozdulat elintézi, hogy Ghánát ettől a perctől kezdve nagyon is komolyan kell venni a továbbjutásra esélyesek között, míg a szerbeken most már csak sokkal nagyobb bravúrok segíthetnek, mintha egyszerűen csak megverték volna Ghánát.
Nem volt ez egy rossz meccs, sőt a tartalmát tekintve volt benne erő és anyag (mint amikor a gulyáslevesbe tisztességgel mérik a paprikát és a marhahúst…) csak a franciás könnyedség, az igazi virtuozitás hiányzott belőle.
Akire nagyon kíváncsi voltam az a szerbek hátvédje bizonyos Kolorov, aki a Lazioban játszott egészen eddig, ám ha minden úgy alakul, ahogy a futball jelenkori főistene Mourinho akarja, akkor a vb-ről már Madridba vezet az útja.
Kinéztem a szemem, hogy valami elengedhetetlenül „realmadridosat” fedezzek fel a derék Alekszandr játékában, s azt láttam: valóban kiemelkedő tudású, remek kvalitásokkal bíró futballistáról van szó. Olyanról, aki mindent tud, ami a mai modern védőjátékban elengedhetetlenül szükséges.
Most már csak arra pluszra vagyok kíváncsi, ami miatt Mourinho már akkor Kolorov leigazolását követelte első lépésként a madridi vezetőktől, amikor még az sem volt teljesen biztos, hogy ő maga végül a Realhoz szerződik.
Mit tudhat még ez a fiú, amit most még csak Mourinho lát benne?
(Mert ha mondjuk Rooney akarná, akkor nem lenne bennem ez a várakozás…)
A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 6
A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Dyan
SZEMÉLYES KEDVENCEM: a csevabcsicsa

2010-06-15 05:15:38 Lakat T. Károly

Azokat a dánokat, akiket a világbajnokság harmadik játéknapján a hollandok ellen láttunk a vb-re ki jutni képtelen magyar válogatott a selejtező csoportzáró mérkőzésén Koppenhágában 1-0-ra megverte.
Attól a holland válogatottól, amely agyonszenvedte magát a dánok ellen kapott egy hatost úgy, hogy tízet is kaphatott volna.
Mi következik mindebből?
A látszat dacára – az égvilágon semmi.
Pontosabban az, hogy nagyon is igaz a futball körökben oly gyakran elhangzó mondás: minden meccs más…
Amikor mi a dánokat idegenben megvertük, akkor ők már lélekben a vb-n voltak, s bár azt kétlem, hogy eleve ki akartak volna kapni tőlünk (kiváltképp nem egy éppen ünneplésre készülő hazai közönség előtt) nem igazán tudták függetleníteni magukat attól, amit a helyzet teremtett: számukra már csak adminisztratív kötelezettség volt annak a koppenhágai mérkőzésnek a lejátszása.
A hollandok elleni 1-6 az megint egy olyan meccs volt, amelyik nem osztott, nem szorzott a résztvevők életében: mi elmentünk jól megveretni magunkat, a hollandok meg egy parádéval búcsúzhattak vb-re indulás előtt a közönségüktől.
Aztán most nézem két volt ellenfelünknek az egymás elleni csatáját, s azt kell mondanom, sem a dán, sem a holland válogatott még csak nyomaiban sem emlékezetet arra a csapatra, amelyek ellen mi, magyarok játszottunk.
Mert ez, ugye, megint egy másik meccs.
Szó nincs holland sziporkáról, vagy káprázatról, szintén nincs szó dán fásultságról, minden mindegy hangulatról, két egymást jószerivel tökéletesen lefedő csapat vívja a maga gigászi küzdelmét.
A dánok sokkal jobbak, mint amit a világ várt és gondolt róluk, a hollandok közel sem annyira jók (ezen a meccsen legalább is, s ne felejtsük: Robben nélkül!) Mint amit ugyanez a világ feltételezett róluk.
Nem véletlen, hogy egy ilyen meccs ilyen kabaréba illő gólokkal dől el (ugyanezek a gólok, ugyanígy a másik oldalon is eshetett volna…) ez is bizonyítja, hogy a győztes csak némi „mákkal” volt jobb a vesztesnél.
De jobb volt és nyert, márpedig egy világbajnokságon ez a lényeg.
Mit nem adnánk mi magyarok, ha 1986 után egyszer újra kint lennénk egy vb-n és csak olyan gólokkal kapnánk ki, amilyenekkel a dánok veszítettek Hollandia ellen.
Mert, hogy nyerjünk, azt még a játék szintjén sem merem vizionálni…
A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 6
A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Elia
SZEMÉLYES KEDVENCEM: Jesper Olsen

2010-06-15 05:18:38 Lakat T. Károly

A másfél óra alatt mindenki elvégezhette volna azt a munkát, amit az eddigi vb-mérkőzések miatt nem végzett el.
Egy Honda nevű lőtt egy gólt.
(A Sárisáp II-Halásztelek II meccs esküszöm semmivel sem rosszabb.)

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 2
A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: olyan nem volt
SZEMÉLYES KEDVENCEM : Roger Milla

2010-06-16 06:23:34 Lakat T. Károly

Ugyan ki más, ha nem a brazilok?
Ugyan ki, ha nem a világ talán legjobb válogatottja?
Mert ha ők sem, akkor a futball tényleg halálhörgések közepette leheli ki a lelkét ezen a világbajnokságon.
Talán az eddig látott általános nagy semmi is volt az oka, hogy régen vártuk ennyire a futball igazi varázslóinak világbajnoki bemutatkozását.
Pedig az igazi királyok nem is tartottak a csapattal, a szövetségi kapitány Dunga úgy döntött: aki a maximális 10-es osztályzat körül tud futballozni (Ronaldinho, Paco, Adriano) azoknak a szolgálataira nem tart igényt a világbajnokságon.
Sok 8-assal és ½ 9-essel szerinte könnyebb világbajnokságot nyerni.
Következetesnek persze nem mondható a kapitány, hiszen azt a nagyon keveset, amit Kaká idén a Real Madridban nyújtott a válogatottban válogatott-béli alapemberséggel jutalmazta, ugyanazt a nagyon keveset, amit Ronaldinho a Milánban még egy kerettagsággal sem díjazta.
Mégsem mernék vele vitatkozni, hiszen saját bőrét viszi a vásárra (Brazíliában a világbajnoki címen kívül minden más eredmény a bukással egyenlő egy szövetségi kapitány számára) márpedig ki az az őrült, aki minden komoly ok nélkül otthon hagy olyan futballistákat, akik adott esetben a csapat erősségei, döntő emberei lehetnének?..
Dunga futballistaként abszolút csapatember volt, s a jelek szerint kapitányként is a csapatjátékot, a csapatjátékra igazán alkalmas embereket tartja fontosnak az extrém sztárok helyett.
Csakhogy… kollektivitás, és egységes csapatjáték tekintetében a Koreai NDK válogatottja is a világ futballjának „braziljai” közé tartozik.
11 motorizált hangya fut koreai mezben egyetlen pillanatnyi megállás nélkül fel és alá, keresztbe-kasul a pályán, s teszi tönkre minden lehetséges eszközzel ellenfele játékát.
Lelkesek, szívósak, kemények, önfeláldozóak és bizony – futballozni is tudnak.
Precízen, szabályosan, szinte körzővel, vonalzóval egy rajzasztalon elkészített terv szerint.
Egyáltalán nem a véletlen műve, hogy a gólokat is úgy kapják, hogy egy-egy percre brazilok lesznek a brazilok, csinálnak valami „szabálytalant” (Maicon az alapvonalról nem bead, hanem jobb külsővel káprázatos gólt lő a hosszú sarokba; Robinho olyan labdát tálal Elano elé, mint amilyet 1970-ben Pele adott a döntőn Carlos Albertonak…), s ez hozza végül a sikert.
A remek kis koreaiak nem tudtak annyira koreaiak lenne, amennyi elég lett volna a brazilok ellen, amikor azok tényleg brazilok voltak!
Néhány percre beköszönt a futball Dél-Afrikába.

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 6

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Maicon

SZEMÉLYES KEDVENCEM: A brazilok kesztyűje egy júniusi (…) világbajnokságon.

2010-06-17 06:31:00 Lakat T. Károly

Nesze neked, nagyvilág, most azt jól megkaptad (kellett ez neked?).
Vártad ugye a spanyolokat, hogy majd jönnek és helyre állítják a felborulni látszó futballrendet, s megmutatják, hogy válik a földkerekség futball-királyává az a válogatott, amelyet az Eb-győzelem óta mindenki már ki is kiáltott világbajnoknak, s mi történik: jönnek ezek a rendkívül szimpatikus, precíz, pontos, megbízható, ám kétségkívül hót unalmas svájciak és bohóccá teszik a király-jelöltet.
A világbajnokság első bomba-meglepetéséhez a pályán lévő svájciakon kívül elengedhetetlenül szükség volt egy emberre - a pályán kívül.
Ezt az embert Ottmar Hitzfeld-nek hívják, aki nem véletlenül tartozik a világ legeredményesebb trénerei közé, s akinek valamiért az a mániája, hogy (ő mondta…) csak Svájcban hajlandó szövetségi kapitányságot vállalni…
No, most akkor itt három dolog lehetséges: vagy mazochista, vagy a zürichi Parade-plazton lévő Sprüngli cukrászdában szeret uzsonnázni, vagy meglátta ebben a csapatban azt a lehetőséget, amelyet eddig rajta kívül senki más a világon: Svájccal úgy lehet a futball világ előtt mennybe menni, hogy ahhoz egyáltalán nem kell megnyerni a világbajnokságot, talán még a négy közé sem szükséges bejutni.
Mert „egy Svájctól” még Svájcban sem várják el, hogy vb-t nyerjen, nincs nagy össze-nemzeti tragédia, ha akár a csoportmérkőzések után már utaznak is haza. Ezzel szemben, ha valami igazán nagy eredménnyel jelzik a világnak, hogy Svájc van/él/létezik, akkor az már tiszta siker, mindenki elégedett lesz velük, az átlag svájcinak meg olyan mindegy…
Meggyőződésem: ha valaki a meccs előtt oda megy Hitzfeldhez és azt mondja neki: garantált a döntetlen, ne is játsszuk le a mérkőzést, a német tréner szerintem gondolkozás nélkül belemegy az alkuba.
Fokozom: ha ez a titokzatos illető azt mondja Hitzfeldnek: 1-0-ra nyert Spanyolország, küldjük haza a közönséget, a két csapat meg menjen el közösen meginni egy sört, akkor, azt hiszem, ezt szintén elfogadta volna.
Még szerencse, hogy a meccseket le kell játszani, mert így Svájcnak módja volt megverni Spanyolországot!
MEGVERNI, mondom, mert hátha valaki, aki nem látta a meccset, s a végeredmény is elkerülte elgépelésre gondol…
A magyar válogatott anno finnek elleni horrorisztikus gólját idéző találattal nyertek a helvétek, aztán rúghattak volna még egyet, de az kapufa lett; kapufánál tovább a spanyolok nem jutottak, a percek elfogytak és megtörtént a világcsoda.
A világ most majd megpróbálja megfejteni ennek a csodának az okát.
(Nem fog sokra jutni…).

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 6

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Derdyok (a kapufás…)

SZEMÉLYES KEDVENCEM: A Sprüngli cukrászda Zürichben

2010-06-18 06:29:41 Lakat T. Károly

A franciák olyan simán kaptak ki Mexikótól, ahogy anno a nagy válogatott mérkőzések előtt az utolsó edzőmeccsen Alberték verték a Köteles SE-t…
Pedig ott olyan szabályok voltak, hogy a szövetségi kapitány (hol Baróti, hol Illovszky) vezették a meccset, s ha valami nem tetszett nekik, akkor megismételtették az akciót…
Tehát, ha Fenyvesi dr. szögletét kifejelte a hozzá legközelebb álló hátvéd, akkor Rudi bácsi sípolt, visszaadták a labdát a Tüskének, s ő újra beívelhette.
Persze, hogy a vége úgy általában 8:0 vagy 10:0 lett, mondták: nem az eredmény, a játék volt a fontos.
Nos, a totálisan motiválatlan, teljesen széteső, minden elképzelés nélkül kilencven percen át csak önmagukat vonszoló, meglehetősen elkényeztetett francia sztárok most láthatták milyen az, amikor egy alaptudásban hozzájuk nem hasonlítható, ám akarati tényezőkben nagyságrendekkel felettük lévő „kis” csapat, még futballtudásban is leiskolázza őket.
Ennek a francia válogatottnak vezethette volna ezt a meccset akár saját szövetségi kapitánya is, és ismételtethette volna az akciókat egészen addig, amíg a kapuba nem találnak, szerintem akkor is kikapnak Mexikótól.
Kikapnak, mert lelkileg egyszerűen nincsenek ott ezen a világbajnokságon, s egyenként hiába remek futballisták így együtt, ahogy most vannak kudarcra ítéltettek.
És jelentősen súlyosbítja helyzetüket ez a Domenech nevű kapitány, aki évek óta közvetlen közelről nézi végig, hogy nem csinál szinte soha, semmit a csapata.
Vannak persze olyanok is, akiknek nagyon, mondhatni a világon mindenkinél jobban tetszik az, amit a franciák művelnek ezen a világbajnokságon.
Az írek.
Akiknek éppen a franciák helyett kellene ezekben a napokban Dél-Afrikában futballozniuk!
Képzelem mi lehetett egy ír pubban, amikor a mexikóiak a második góljukat is belőtték a franciák hálójába…
Az már megint egy másik kérdés, hogy vajon az írek le tudták volna-e győzni ezt a nagyszerű Mexikót?
(Félek, hogy nem.)

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 6

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Hernandez (a család kiváltképp világbajnokságokon szívesen lő gólt a franciáknak, a nagypapa is betalált a hálójukba az 1954-es vb-n)

SZEMÉLYES KEDVENCEM: Edith Piaf sombreróban

2010-06-19 06:42:28 Lakat T. Károly

No, és felléptek újra az én szerelmetes, drága angol barátaim!
Nem véletlenül használom a felléptek szót, mert nem játszottak, csak ott voltak a nagy zöld színpadon, igaz, velük kapcsolatban én már tényleg semmin sem csodálkozom.
1966 óta minden Európa-bajnokság és világbajnokság előtt, ha rákényszerítenek, rájuk fogadok, miközben tudom: újra be fognak csapni és sírás lesz a vége.
A szemem nem rebbent, amikor az amerikaiak ellen egy vérszegény döntetlennel kezdtek, na, ná, azért angol válogatott, hogy, mindjárt a rajton elszomorítsa a világot, kiváltképp a maga királyságát.
„De hát egy Algériát már csak megverünk…” – morfondíroztam magamban, még csak véletlenül sem megosztva mással is ezt az önmagában is parodisztikus gondolatot, amelyben azért valljuk be: a kétely eleve megbújik.
A „százszor megcsalt szerető” méltatlan szerepében sem tudtam komolyan elhinni, hogy „ezek” újra képesek lesznek átvágni, de amikor öt perccel a vége előtt még mindig ott tartottunk, hogy majd az elszabott zsiráfra emlékeztető Crouch bal veséjéről talán (…) bepattan egy labda és akkor „legyőztük” a hozzánk képest futball-mikronnyi Algériát - akkor már elkezdtem azért szurkolni, hogy 0-0 maradjon.
Mert ennyi hűhó, ilyen hatalmas felhajtás, a gigantikus előkészületek után nekem ne pipáljanak ki egy Algériát úgy, hogy kikínlódnak egy nyomorult 1-0-at.
De ilyen veszély (mármint, hogy nyernek…) egyáltalán nem fenyegetett.
A végén (szokás szerint…) még az is könnyen előfordulhatott volna, hogy az algériaiak találnak egy gólt, s akkor a világégés már ezen az estén bekövetkezik, így csak elnapolódott a Szlovénia elleni mérkőzésig.
Az sem fog nagyon meghatni, ha a hős armada majd valahogy legyűri a szlovénokat, és tovább szerencsétlenkedi magát, mert az a szégyen, hogy az USA és az Algéria elleni meccs után itt „állunk” egy rúgott góllal és két ponttal, az semmivel sem javítható, nem feledtethető.
Újra kiderült : Gerrardnak és Lampardnak együtt nem megy; hogy Rooney teljesen magára hagyatottan küszködik; hogy már akkor sem „tudunk” gólt rúgni, amikor minden vb-keretben szereplő csatár a pályán van; hogy a kezdőből minimum öt játékosról egyszerűen nem értem miként tetszhet Capellonak; hogy még mindig 74 percet tud a pályán tölteni az az Emil Heskey, aki 59 válogatott meccsén 7 gólt rúgott, ami szerintem negatív világcsúcs az 59-szeres válogatott csatárok történetében.
És most ne jöjjön nekem senki azzal, hogy „remek ez az angol válogatott, csak sajnos nincs kapusa…”
Algériát kapus nélkül is kötelező lenne legyőznie Angliának.
Vagy védhetne a keresztanyám, a járókerettel.

A MÉRMKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 5

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Algéria, úgy ahogy van

SZEMÉLYES KEDVENCEM: Fergie hercegnő és az Egérfogó című Agatha Christie darab, amelyet 1952 óta játszanak a West Enden.

2010-06-20 01:23:29 Lakat T. Károly

Futball(ista) körökben ősrégi mondás: nincs értékesebb a rossz játékkal kivívott győzelmeknél!
Ha ez így van (és történelmi tapasztalás, hogy így van…), akkor a világbajnokság eddigi két legértékesebb győzelmét a hollandok aratták.
Nehéz lenne eldönteni, hogy az Oranje az első meccsén Dánia vagy a másodikon Japán ellen játszott e rosszabbul, számukra a lényeg : hat ponttal, kapott gól nélkül állnak csoportjuk élén.
Első közelítésre azt gondolná az ember, Dánia és Japán közül előbbit nehezebb legyőzni egy adott mérkőzésen, szombat óta azonban tudjuk: ez nem így van.
Hihetetlen mit szenvedett, küszködött, szerencsétlenkedett össze a holland válogatott a minden porcikájában kitalált és precíz japánok ellen, ami azért érthetetlen, mert mindenki pontosan tudja, aki hétről hétre figyelemmel kíséri az európai klubfutball történéseit, hogy narancssárgában nem játszik gyenge futballista.
Hogy egységként milyenek, azt éppen mi, magyarok tapasztalhattuk meg közvetlenül a világbajnokság előtt (1-6, még mindig borzong az ember a számunkra horrorisztikus emlékképektől…) ám ezen a ponton senki se gondolja, hogy azt, amit Amszterdamban futballiskola címén nekünk bemutattak, arra csak és kizárólag ellenünk képesek, mert annak a 6-1-nek seregnyi olyan egyéni és csapatrész eleme volt, amely hat és működik akár a világ legjobbjai ellen is.
De (ugye, hányszor elmondtuk már, hogy „minden meccs más…”) mind a dánok, mind a japánok ellen valahol elveszett a fonal, Sneijderék hajtanak, akarnak, mennek, ám ennek hol vergődés, hol szenvedés a vége, szerencséjükre vagy egy-egy klasszis egyéni alakítás vagy a Jabulani segít rajtuk.
Ezúttal egyszerre mindkettő, hiszen a holland gólhoz kellett Sneijder életerős lövése ugyanúgy, mint a japán kapus pantomim-mozdulata, s végzetes találkozása a levegőben a „strand-labdával”.
Hollandia a csapatát keresi, viszont két meccsből van 6 pontja.
A japánok nem keresik a csapatukat (az meg van…) viszont csak 3 ponttal várják az utolsó kört.
Nem hiszem, hogy cserélnének!

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 5

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Ezt a címet ezúttal nem osztjuk ki

SZEMÉLYES KEDVENCEM: A Sayonara, Tokió című szám, 1964-ből

2010-06-20 01:25:24 Lakat T. Károly

Ausztráliával csúnyán bánt a világ, erre Ausztrália szamárfület mutatott a világnak!
A németektől elszenvedett (amúgy, ausztrál szempontból tényleg lehangoló…) 0-4-es vereség után a világbajnokság 32-es mezőnyének csapatai közül mindenki őket tartotta a leggyengébbeknek.
Szó, ami szó: Podolskiék bohóctréfába illő dolgokat műveltek az auszikkal, akiknek játékából teljes mértékben hiányzott minden, ami eddig jellemezte őket. Nem voltak sem szívósak, sem harcosak, sem lendületesek, nem voltak „tipikus ausztrálok”, pedig e tulajdonságok együttes jelenléte és működése nagyon sokszor győzelmet jelentett számukra, hozzájuk képest nagyságrendekkel nagyobb tudású válogatottak ellen is.
A világ leírta őket és a világ – tévedett!
Ghána ugyan vitathatatlanul a legjobbnak tűnő afrikai csapat ezen a vb-n, de speciel az ausztrálokkal nem tudtak mit kezdeni.
A „0-4”-ről induló kenguru-pártiak, mintha mi sem történt volna velük a németek ellen úgy döntöttek: ők bizony Ghána ellen kezdik a világbajnokságot.
Ami addig volt, azt tessék elfelejteni!
A felejtésben a kívülálló szurkolót nagyban segítette, hogy gyorsan vezettek is (újra indulhat a vita: milyen szerepet játszott a labda abban, hogy a ghánai kapus Kingson a szó szoros értelmében felkínálta a gólszerzés lehetőségét Holmannak azzal, hogy készséges mozdulattal egy nem különösebben veszélyes szabadrúgás után elé ejtette a Jabulanit.
A dráma aztán a másik kapu előtt folytatódott, a védekezésbe besegíteni akaró ausztrál Kewell kivállazott egy labdát az ausztrál kapu gólvonaláról, ami nem volt egy jó befektetés, hiszen egyszerre kapott pirosat ő (utolsó emberként elkövetett kezezésért), csapata meg 11-est, a ghánai Asamoah Gyan pedig a büntetőt ugyanolyan magabiztosan értékesítette, mint néhány nappal korábban, Szerbia ellen.
Ettől kezdve kifejezetten élvezetes, látványos küzdelem kezdődött a mindkét csapat számára oly fontos és még placcon lévő két pontért, de az a füvön maradt, mert itt is, ott is kimaradtak a nagy helyzetek.
Ismét lehet elgondolkozni: vajon nem értékelődött-e túlságosan is fel Ghána a szerbek elleni 1-0 okán, s nem döngöltük-e a kelleténél is jobban a dél-afrikai agyagba a németek ellen kétségkívül betliző ausztrálokat.
Mint ezen a vb-n még oly sok mindenre azt hiszem a választ a csoportkör utolsó fordulója (Németország – Ghána, Ausztrália-Szerbia) adja majd meg.
(És még egy fontos lábjegyzet: sokadszor is visszanézve a 11-es és a kiállítás előtti pillanatot: tény, hogy Kewell utolsó emberként félig kezez, félig vállaz; tény, hogy a jelenleg érvényben lévő szabályok szerint az egyikért kiállítás, a másikét büntető jár, mégis azt hiszem: a kettő együtt sok…
Kewell nem követett el akkora „bűnt” amelynek büntetési tétele jóval nagyobb, mint amilyen maga a cselekmény volt…)

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 6

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Boateng

SZEMÉLYES KEDVENCEM: A” Krokodil Dundee”

2010-06-20 01:27:00 Lakat T. Károly

No, valami ilyesmire gondoltam én, amikor az első kör botladozásai láttán valami olyasmit mertem jelezni: nyugi, a második körre megérkezik a világbajnokság Dél-Afrikába!
Lassan a rossz meccset kell úgy keresni, ahogy kellett eddig a jót, igaz, annyira jót, mint ez a Dánia-Kamerun összecsapás volt eddig még nem játszottak.
A legjobbak egyikének a Németország- Ausztrália meccset tartotta eddig a nagyérdemű, ami rendben is van, ama lábjegyzettel, hogy ott és akkor csak egy válogatott volt a pályán, míg dán-kamerunin mind a kettő!
Samuel Eto’o-t becsülöm azért, mert vagányul kezdett : miután minden létező fórumon, talán még a kameruni vöröskeresztnél és nőtanácsnál is feljelentette a szövetségi kapitányt, a francia Paul le Guen-t, mert szerint az összeállítás, a taktika, a mez színe, a labda kiválasztása és az ebédre elfogyasztott krumplipüré íze is a kapitány miatt volt rossz, átszerveztette a csapatot, ám nem csak dumált, hanem az első 15 percben azt is megmutatta milyen tud lenni Kamerun válogatottja, ha nem olyan, mint volt Japán ellen.
És Eto’o nem, csak dumált, kritizált meg átszervezett, hanem rúgott egy gyönyörű gólt is, játszatta a csapatát, minden jel arra mutatott „Roger Milla-i léptékű” Kamerunra számíthatunk a világbajnokság hátralévő részében.
Ennél jobban csak a dánokat becsülöm, hiszen Eto’ o góljának pillanatában elképesztő mélységben fulladoztak, ott álltak nyakig egy világbajnokságban, hátuk mögött a Hollandiától elszenvedett tükörsima vereséggel és egy újabb drámai negyedórával Kamerun ellenében.
És erről az abszolút mélypontról voltak képesek felállni.A gól előtt nagyot hibázó Simon Kjaer a Palermónál dolgozó dán bekk adott egy ötcsillagos, 45 méteres keresztlabdát a jobbszélen meglóduló Rommedahl elé (ennek különösen örültem, mert a fiatalabb generáció számára dokumentum-film értékű: ilyen labdákat adott sorozatban anno magyar mezben bizonyos Varga Zoltán és Göröcs János…) aki centerezett,bent érkezett a remek Bendtner és válogatottja számára vertarany értékű góllal bizonyította : szöges ellentétben néhány magyar futballfórummal, amelyeken egymást felüllicitálva zúgják az okosok, Hogy ő a világ legrosszabb játékosa, van helye a dán nap alatt…(Sőt!...).
Mindez nem volt elég az Olsen-bandának, nem álltak meg, a nagyszerű Rommedahl egy-egyben nyert csatát védőjével és kiflizett egy gólt a jobb alsóba, visszaállítva jogaiba Dániát.
Kamerun azért érdemel meg minden dicséretet, mert 1-2-nél ugyan egyszeriben ők kerültek Dánia korábbi helyzetébe, de nem omlottak össze, iszonyatos erővel és akarattal támadtak, támadtak, támadtak, helyzetek sorát dolgozták ki, de, ekkor már nem jött nekik össze semmi.
A világbajnokság eddigi kiemelkedően legjobb meccsén megérdemelten nyertek a dánok, a szállásukra egy újabb vereséggel, null ponttal visszatérő kameruni játékosokat és szövetségi kapitányukat pedig mi más várhatta volna szobájukba készített CD lejátszón, mint egy lemez, rajta az Beatles 1964-ben írt száma: Hard Days Night…

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 8

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Bendtner

SZEMÉLYES KEDVENCEM: Gábor Miklós, Hamlet szerepében (1962, Madách színház)

2010-06-21 06:37:15 Lakat T. Károly

Anno, amikor még nagyon nagy divat volt a TOTÓ Magyarországon, az ehhez hasonló mérkőzéseket nem tették fel a szelvényre.
Nem lehetett tippelni rá, mert az úgynevezett szelvény-szerkesztő bizottság teljes okkal azt mondta: ha egy meccsnek 99.9 százalékban az egyik csapat az esélyese, azt felesleges a találkozók közé szerkeszteni.
Országis fix-nek hívták az ilyen meccset (Ilyen volt mondjuk bizonyos években egy Ferencváros – Komló, egy Újpesti Dózsa – SBTC vagy egy Vörös Lobogó – SZEAC találkozó) ha mégis valahogy rákerült a szelvényre, s nem jött be a százezrek által beirt 1-es, akkor a kis csapatot a „Totó-gyilkos” kifejezéssel illette a nagyérdemű, a rádió meg bemondta: „Bukott az országos fix!”.
Talán nem járok messze az igazságtól, ha azt mondom: Olaszország és Új-Zéland randevúja nem országos, hanem világ-fix volt a kezdés előtt; első közelítésre az lehetett csak a kérdés, hogy a Squadra Azzurra hány góllal veri a világranglista 78. helyén szerénykedő ellenfelét.
Aztán amikor lefújták a meccset, s az olaszokkal megesett az a világszégyen, hogy a mezőny legalacsonyabban jegyzett ellenfelével szemben örülhettek az iksznek, már mindenki az új-zélandiakról beszélt.
Az olaszokról nehéz lett volna mit mondani, hiszen bizonyos válogatottak esetében, bizonyos eredmények tudatában – nincs miről beszélni!
Itália népét egyáltalán nem érdekli, hogy Zambrottáék végig hajtották a meccset, lótottak-futottak fel és alá a pályán, az abszolút ziccereket tekintve gólokkal kellett volna nyerniük, s Itália népének igaza van: Olaszországnak egy Új -Zéland elleni 1-1-es világbajnoki mérkőzésért – nincs bocsánat.
Nincs, még akkor sem, ha pontosan tudjuk a futball történelemből, hogy az olaszok ezt így szokták, ilyen döntetlenekkel kúsznak be valahogy az elitbe, hogy ott aztán végül akár világbajnokok is legyenek.
A futballban semmit nem lehet eleve kizárni, még azt sem, hogy az olaszok most is ott lesznek „nagyon az elején” (bár erre most kevésbé fogadnék, mint mondjuk tettem volna 1982-ben, amikor a spanyolországi világbajnokság hasonló szakaszában hozzávetőlegesen ugyanott tartottak, mint ahol tartanak most…), ezt a döntetlent azonban még egy világbajnoki győzelmet ünneplő banketten sem tudnák senkinek sem megmagyarázni.
Minden létező elismerés megilleti Új - Zéland legjobbjait, akik a világ végéről érkezve, mindenki által már-már fájóan figyelmen kívül hagyva, lesajnálva, talán még a gyengébbek sorakozójáról is valahogy kifelejtve képesek arra, hogy két világbajnoki meccset játszanak le úgy, hogy nem kapnak ki, ráadásul a kettő közül az egyik ellenfelük az aktuális világbajnok, akkor ott a publikum nem Új - Zéland-párti része csak egyet tehát: feláll és tiszteleg ennek a remek kis társulatnak.
Tiszteleg, tapsol, és nem kezd el papolni arról, hogy a góljuk előtt akár lest is fújhattak volna.
Egy félfutballcipőnyi jogtalan előny Új- Zélandnak szinte jár Olaszország ellen!

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 6

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Smeltz (Gold Coast)

SZEMÉLYES KEDVENCEM: Bobby Solo: Una lacrima sul viso (Egy könnycsepp az arcodon)

2010-06-21 06:39:43 Lakat T. Károly

Brazíliának van egy olyan harminc perces futballja, amelyet ha be tud mutatni, akkor ma a világon nincs válogatott, amely ellenállhatna ennek a varázslatnak.
Abban a harminc percben ott sűrűsödik minden, amit brazil futballnak hívunk, s amelyért a földkerekség legtöbb országában még olyanok is képesek végig nézni egy meccset, akik a kontráról azt hiszik, hogy azzal kell lefékezni a biciklit.
Az első meccsen a Dunga & Co. ebből a harmincból bemutatott úgy hármat, ezt el is vitte a jobbhátvéd Maicon álomgólja.
Pedig az akkori ellenfél Észak-Korea valamivel alkalmasabb partner lett volna a nagy brazil futball-szamba bemutatójához, mint volt a meglehetősen sprőd játékot előadó Elefántcsontpart, de úgy fest, Kakáék nem az ellenfelekhez igazítják, hogy mikor mennyit mutatnak be a világnak kivételes tudásukból.
Sokan (teljes joggal…) azt gondolták, hogy az immáron Drogbával kezdő „elefántok” akár le is győzhetik a Selecaot, ám gyorsan kiderült: ha a brazilok komolyan vesznek egy meccset, s hajlandók figyelni az utolsó passzok pontosságára is, akkor állhat velük szemben bárki.
Luis Fabianonak már az első gólja is remekmű volt (bár abban elsősorban a lábizomerő játszotta a főszerepet) amit meg a másodiknál művelt, az már olyan futballzene, amely csak a játék abszolút hallással bíró művészeinek a sajátja.
Kétszer „esernyőzni” egyetlen mozdulatsor alatt eleve „pofátlanság”, de ha ezt valaki még megtoldja azzal, hogy kétszer is kézzel segíti maga elé a labdát, az már tényleg a flegmán pofátlan zsenit sejteti.
A gól egyébként úgy volt mestermunka, ahogy az készítőjének (kivételesen ezt kéretik szó szerint érteni…) keze alól kikerült, azt viszont készséggel elismerem: mindezért nem kellett, hogy Elefántcsontparton vastapsba törjenek ki.(Ha most azt gondolják Luis Fabianoról, amit az írek gondolnak Henryről, akkor az igazságukat nehéz megkérdőjelezni).
Az ő szempontjukból Fabiano álomgólja csak egy abszolút szabálytalan gól volt, amely ráadásul el is döntötte a mérkőzés három pontjának a sorsát, bár azt hiszem lelkük mélyén ők is tisztában vannak azzal, hogy ha ez nincs, akkor is kikapnak Kakáéktól.
3-0 után ugyan Drogba még fejelt egy olyan gólt, amilyet a strandon szoktak, volt néhány háborús jelenet (az Elanoval szemben elkövetett faultért minimum három meccsre tiltanám el az elefántcsontparti játékost…) még Kaká is eltudta érni, hogy kiállítsák (nem volt annyira vétlen, mint azt sok millió brazil szerelmes láttatni szeretné, de tény: ezért nem kellett volna kiállítani…) így aztán a harmadik csoportmeccsen Portugália ellen biztos, hogy nem játszhat, bár szerintem nem játszott volna akkor sem, ha nem küldik le, hiszen a világbajnokságok harmadik csoportmeccsén a már biztosan továbbjutó csapatok szövetségi kapitányai azokat szokták szerepeltetni, akik addig a kispadról szurkoltak a pályánlévőkért.
(Parányi futball-történelem: 1962-ben, Chilében miután a bolgárokat (6:0) és az angolokat (2:1) már megvertük a harmadik csoport-meccsen Kuharszky Béla és Monostori Tivadar is a kezdő csapatban kapott helyet…).
A világ most Brazíliát tapsolja.
Teljes joggal.
Mit is tett eddig Brazília?
Megverte Észak-Koreát és Elefántcsontpartot.
Azért ebben olyan túl nagy szenzáció (egyelőre) nincs…

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 7

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Luis Fabiano

SZEMÉLYES KEDVENCEM: Requiem (Elefántdübörgés) - (Karthago együttes, 1983

2010-06-23 06:07:12 Lakat T. Károly

75 percig minden jel arra mutatott: hamarabb írtuk le ez a görög válogatottat, mint szabad lett volna!
Gyorsan mondom: én is, hiszen az első kör legrosszabb játékát mutató válogatottjának mondtam a helléneket, akik aztán a második meccsen Nigéria ellen már kifejezetten jól játszottak (egy félidőn át mindenképpen), a világbajnoki címre is bejelentkező argentinoknak pedig sokáig egyenlő ellenfelei voltak.
Jó, megengedem a két csapat közel sem egyforma élet-és játékhelyzetből játszott úgy, ahogy játszott.
Az argentinok a már biztos továbbjutó számára mindig oly felesleges harmadik csoport mérkőzés minden terhét és nyűgét cipelve, a görögök a továbbjutás reális esélyétől is motiválva morzsolták a 90 percet, s lehet, hogy figyelmetlen voltam, de először a 60. perc táján vettem észre, hogy a világ legjobbjának tartott Messi is a pályán van… (Pedig nagyon is ott van ő, csak nem „úgy”…).
Otto Rehhagel csapatának azonban ezúttal közel sem volt elég az, ami más esetekben akár dicsérendő, mi több bravúros teljesítmény is lehet, jelesül, hogy abszolút partiban játszanak az argentinokkal, hiszen nekik nem is egy góllal kellett volna legyőzniük Maradona csapatát.
Ehhez képest egy-egy tejbegríz erősségű támadásocskától eltekintve végig bekkelték a meccset, holott az argentin rohamok sem voltak viharosnak mondhatók.
A görög sorsát alapvetően határozta meg egy másik mérkőzés (Nigéria – Dél-Korea) eredménye, s bár a két találkozót azonos időben, s egymástól jelentős távolságban rendezték a mai kor technikai vívmányainak ismeretében senkinek ne legyenek kételyei abban a kérdésben, hogy mindenki minden percben pontosan tudta, hogy mi történik egy másik stadion másik mérkőzésén.
A forró drót egészen addig továbbított fontos információkat, míg a 76. perben az argentin Demichelis ki nem rojtozta a görögök hálóját.
Abban a pillanatban, ahogy a labda hálót ért minden továbbitól teljesen függetlenül Görögország elbúcsúzott a világbajnokságtól.
Hagyott maga után egy jó félidőt, s egy kérdést: tényleg ez a válogatott nyert 2004-ben Európa bajnokságot?
Argentína?
Három meccs – három győzelem.
Lehet elkezdeni bocsánatot kérni Diego Maradonától?

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 5

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Demichelis

SZEMÉLYES KEDVENCEM: Melina Mercouri, a Phaedra című filmben, 1962-ben

2010-06-24 06:29:10 Lakat T. Károly

Az ötvenes évek végén, a hatvanasok elején járta egy mondás a magyar futball csapatok öltözőinek környékén.
A mondás később fogalommá izmosodott, kár, hogy már szinte teljesen elfelejtették.
-Petőfi meccs! – mondta ilyenkor edző a játékosainak, az érintett csapatok szurkolói egymásnak, minden érdekelt mindenkinek, aki egyáltalán érdeklődött az előttük álló találkozó fontosságát és tétjét illetően.
Sokkal többen voltak, akik nem értették, hogy ez mit jelent, mint akik igen, mígnem egyszer az egyik kezdő Népsportos kolléga nem szégyellve „tájékozatlanságát” egy interjúban rákérdezett az újra „Petőfi meccset” emlegető trénerre.
-És mondja, Mester, mit ért azon, hogy Petőfi-meccs előtt állnak?- tette fel a kérdést.
Mire érkezett is a válasz:
-Most, vagy soha!
Talán nem kell különösebben magyaráznom, hogy miért éppen az angolok harmadik mérkőzése előtt jutott eszembe ez az anekdota.
Az „én csapatom” 9o perces vitustáncot járt a világszégyen színpadján a maga „Petőfi meccsén”, az angolok szempontjából minden idők legkönnyebb csoportjából próbált valahogy továbbevickélni, irgalmatlan szerencséjükre egy ezúttal hihetetlenül gyenge Szlovéniával szemben.
Tény: valamennyit most megmutattak magukból, amit eddig csak Capello láthatott, hiszen az olasz azért nem kockáztatja szakmai reputációját egy olyan nyilatkozattal miszerint vb-döntőbe várja Rooneyékat, ha azok tényleg csak annyit tudnának, amennyit az USA majd Algéria ellen bemutattak.
A teljes angol aranykészlet értékével felérő gólt egy Millner-Defoe kombináció végén szerezték, ami ugye, megint csak tipikusan angolos, hiszen két, most a kezdőbe állított, ám alapvetően cserejátékosról van szó, ám ahogy az angolokat ismerem, ilyen esetekben azt szokták mondani: a Gerrard, Lampard, Rooney sztár-hármas majd a legjobb 16 között kezdi a világbajnokságot…
Sokat mond, hogy Capellonak azt a Rooneyt kellett lecserélnie, aki még a leggyengébb játéka esetén is sokkal inkább a „MOST” élharcosa, mint a „SOHA” szimbóluma, s behozta helyette azt a Joe Cole-t, aki nem rossz játékos, csak nem ebben a helyzetben és nem Rooney helyett.
A végeredmény azonban az olasz mestert igazolta, nem történt meg a világszégyen, nem villant ki a királynő térde a szoknya alól, Anglia látványos halálhörgések közepette beszenvedte magát a legjobb 16 közé.
S az ördögi az egészében: 5 szerzett ponttal, látszatra szinte magabiztosan.
Rooneyék akár azt is kérdezhetik a világtól: mi is a baj velünk?
(Meg tudnám nekik mondani…)

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 5

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Jermain Defoe

SZEMÉLYES KEDVENCEM: Daniel Defoe: Robinson Crusoe

2010-06-24 06:32:04 Lakat T. Károly

Szívesen olvasnék egy hiteles, minden tekintetben megbízható kimutatást arról, hogy az egy időben zajló Anglia – Szlovénia, USA-Algéria mérkőzések közül hányan választották élőben az utóbbit, s hányan hagyták későbbre Rooneyékat.
Erős a gyanúm ezen a „meccsen” az angolok elsöprőbb győzelmet arattak, mint a pályán valóságban Szlovénia ellen, szerintem sokan még Amerikában is Gerrardékat nézték.
Ebben jók az angolok, hihetetlen, ahogy be tudják csapni a világot, hiszen, ezúttal is az az elenyésző kisebbség járt jól, amely nem rájuk szavazott.
A bűnösök közé tartozom én is, az angol meccset néztem élőben, de miután botor, futballhoz nem értő kezek elintézték, hogy az amerikai meccs elképesztő, elementáris erejű. sorsokat, pályafutásokat meghatározó slusszpoénját már akkor lássam, amikor szívesebben néztem volna hátam közepét, nem igazán jelentett nagy élvezetet a meccs visszanézése.
Ha „A vád tanúja” című film úgy kezdődik, hogy a narrátor közli: „Hölgyeim és Uraim, a most kezdődő film végén kiderül majd, hogy Önöknek végig bizonyos Christine Helmre alias Marlene Dietrichre kellett volna gyanakodniuk, s most jó szórakozást kívánok a vetítéshez”, akkor ettől a perctől kezdve hiába nyújt másfél órán át briliáns alakítást Tyron Power vagy Charles Loughton a szórakozás tönkre van téve.
Amúgy, ez az USA- Algéria még visszajátszva is remek meccs volt.
És egyáltalán nem csak azért, mert az amerikaiak tipikus hollywoodi csattanót tartogattak önmaguk és valamennyi földrész számára (kivétel Szlovénia).
Inkább azért, mert két tipikusan „kis” válogatottja a világnak (ha az USA esetében lehet még egyáltalán kicsinyítő jelzőt használni annak tudatában, hogy csoportgyőztesként jutott a legjobb 16 közé…) megmutatta hogyan kell tisztességesen, becsületesen, szívvel, lélekkel, s mindemellett a mai futballhoz elengedhetetlenül szükséges teljes szakmai vértezetben pályára lépve olyan meccset játszani, amelynek nincs üresjárata, nincsenek „kiugrom egy kávéért,úgysem történik semmi” jellegű pillanatai.
Itt minden percben, minden támadásban benne volt a lehetséges dráma (jó, ehhez kellett az is, hogy elvileg mindkét csapat továbbjuthatott…), ám arra, hogy a csúcspontok csúcspontja a 91. perben következik be, sem algíri, sem amerikai részről nem lehetett reálisan számítani.
Képzeljük csak el azt a thriller-helyzetet, hogy a 91. perc legelején az amerikaiak fél lábbal már az Államok felé tartó repülőgépen voltak, mindeközben egy másik stadionban az angolok elleni vereségük dacára a szlovének a folytatást tervezhették, majd jött Dempsey és Donován kombója, amelynek végén az amerikaiak leszálltak a repülőgépről, a szlovénok meg elkezdhették keresni a bőröndjeiket.
Vérbeli futball, valódi dráma, remek játékosok, felkészült edzők, minden egy helyen.
És mégis, amikor már nyakig az éjszakában, minden tudva, látva, megnézve, újrajátszva, átolvasva és végig gondolva magát a napot is visszajátszhattam volna, s ismét dönthetek arról, hogy az Anglia-Szlovákia vagy az USA-Algéria mérkőzést nézem-e élőben, biztos, hogy újra az angol meccs mellett voksolok.
És azt hiszem, ez Anglia legnagyobb titka!
Akkor is őt választják, amikor el kellene hagyni.

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 7

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Donovan

SZEMÉLYES KEDVENCEM: Rick bárja a Casablanca című filmben

2010-06-24 06:34:32 Lakat T. Károly

Lehet, hogy Németországot egy kicsit túldicsértük?
Vagy ha nem is túl, de túl korán?
Bár, ha belegondolok, az ausztrálok elleni játékukat, meg azt a négy gólt okkal-joggal magasztalta mindenki Csukcsföldtől Nagymányokig. Azok rendben voltak.
Visszagondolva, persze az is igaz, hogy azért a négyesért megkülönböztetetten is hálás volt az ausztrálokon kívül mindenki, hiszen addig aludt a vb-mezőny, először a németek mutattak valamit abból, amit nívós labdarúgásnak neveznek.
Igaz, gyorsan le is bontotta saját várát Löw együttese, a szerbek ellen már a „kibírhatatlan” németek voltak, nem is igazán értette az ember, hogy két ennyire egymástól eltérő válogatott hogyan férhet meg ugyanabban a mezben?
Ghána ellen aztán egy olyan német válogatott volt a pályán, amelyet lehet szeretni, lehet élből elutasítani, lehet „Nationalelfezni” meg „káposztazabálókozni”, de egyet nem lehet elvitatni: ez a német válogatott a vb-mezőny bármelyik tagja ellen a győzelem esélyével lép pályára!
(Bocsánat… Brazília! Ezt nem tudom, várjunk még egy kicsit…).
Az egyáltalán nem rossz Ghána ellen mindenesetre a németeké volt a labda és a pálya.
Ha ők úgy döntöttek, hogy felpörgetik kicsit a játékot, akkor a játék felpörgött; ha azt akarták, hogy most legyen némi nyugi, akkor következett egy sétálós időszak; ha érdekük azt kívánta, hogy fölényt harcoljanak ki a középpályán, akkor pillanatok alatt hat-hét német sürgött-forgott a pálya kulcsfontosságú területén; ha meg éppen Podolskit akarták némileg tehermentesíteni , akkor hirtelen ketten hárman is beékelődtek a ghánai védőfalba, így teremtve területet és levegőt jelentős szorításban kínlódó társuknak.
Mindezzel csak azt akarom mondani, hogy az amúgy remek, s a nem európai csapatok között magasan a legjobb Ghána ellen is az történt, amit a németek akartak.
Fontos ez, hiszen jelzi: a németek nem csak az ausztrálok ellen képesek villogni, hanem adott esetben megteszik ezt egy hozzájuk hasonlóan továbbjutó válogatottal szemben is.
Számomra érzelmileg tökéletes édes-mindegy volt a végeredmény, aminek örültem az Özil gólja.
Nem a gól tett boldoggá, hanem az, aki rúgta.
Ez a nagyon tehetséges fiú nagyon megérdemelte már, hogy betaláljon.
Nálunk a Népstadionban kezdte elképesztő sorozatát a kihagyott, százötven százalékos helyzeteit illetően, hogy aztán folytassa a németek további előkészületi mérkőzésein, majd a világbajnokságon is.
Szinte minden alkalommal, remek mozdulatokkal, abszolút tudatos mozgás-koordinációval hozta magát helyzetbe, ám teljesen mindegy volt, hogy öt vagy 25 méterre állt az ellenfél kapujától, vagy fölé, vagy mellé, vagy a kapufára bombázott, volt, hogy a védőket találta telibe, de a leggyakrabban a kapusokba püfölte a labdát.
És most, Ghána ellen eljött számára az igazság pillanata.
Miután az első félidőben menetrendszerűen kihagyta a maga amúgy kihagyhatatlan helyzetét, a 61. percben kapott egy labdát úgy 18 méternyire a ghánai kaputól, felpörgette saját magának (mert úgy a legbiztosabb…) aztán ballal úgy zúdította be a jobb felső sarokba, hogy ha Kingson kapus még a keretben szereplő két további társát Daniel Agyeit (Liberty Professionals Accra) és Stephen Aharlout (Heart of Lions) is maga mellé állítja, akkor sem tudták volna ezt a lövést kivédeni.
Ez a gól (mint később kiderült) egyenesen Anglia karjaiba kergette a németeket.
Németország – Anglia már a 16 között?
És még mondja valaki, hogy ez nem egy jó világbajnokság.

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 7

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Özil

SZEMÉLYES KEDVENCEM: Erich Maria Remarque: A Diadalív árnyékában (1945)

2010-06-24 06:36:24 Lakat T. Károly

Egy újabb „videós-meccs”, már a Németország – Ghána találkozón történtek tudatában.
Kifejezetten kedvelem az ausztrálokat, mégis kibújik belőlem a rejtett edző, amikor először Krasznicsot majd Ivanovicsot szidom, mint a bokrot (na, jó, annyira azért nem…) jaj,fiam, az nem igaz, hogy válogatott vagy és öt méterről képtelen vagy az üres kapuba betalálni…, aztán rájövök, hogy ez merőben igazságtalan az ausztrálokkal szemben, a z olimpián Sydneyben is milyen jól éreztem magam, most meg ellenük drukkolok?
De sajnos tudom, hogy nekik is, a szerbeknek is olyan mindegy, hogy én szurkolok-e nekik, vagy sem, hiszen tudjuk, amit tudunk (németek, ghánaiak továbbmentek…), akkor meg nem mindegy?
De ezt ők ott, akkor a pályán még nem tudták, az ausztrálok el is lépnek két góllal (és milyen két góllal, bár a másodiknál ismét felvetném a Jabulani megálmodójának súlyos felelősségét…) ám még mindig túl messzire van a továbbjutástól, sok volt az a bekapott négyes a németek ellen.
Az utolsó 6 perc (plusz 3 perc hosszabbítás) drámájáról mégis érdemes beszélni.
Történt, hogy az ausztrál kapusról kipörgött egy fogható labda, egyenesen az éppen ott tétlenkedő Pantelics elé, aki gondolta, ha már addig nem tett semmit a továbbjutás érdekében, akkor ezt belövi.
Nem volt veretes feladat, régen, a 4.-en lakó Noth Vera néni is berúgta volna, pedig amikor csípőprotézis kapott a lelkem láthatóan megkopott legendás gyorsasága, s már a labdakezelése sem volt a régi.(Két éve, hogy elment, Isten nyugosztalja szegényt.)
No, ettől a pillanattól kezdve a szerbek számára adott volt egy feladat: 6 perc (plusz 3 perc hosszabbítás) alatt, ha lőnek egy gólt, akkor csinálhat, Ghána, amit akar, megfeszülhetnek az ausztrálok, ők (mármint a szerbek) a tabella negyedik helyéről a továbbjutást jelentő másodikra lövik fel magukat, Belgrádban meg kezdődhet az évszázad bulija.
Egy gól…
Mi az?
Egy gólocska.
Vagy, ahogy Feleki Kamill mondta a Csodacsatár című filmben Pongrácz Imrének: „Egy góluci…”.
S milyen is a futballsors: az égiek megadják Szerbiának a nagy lehetőséget.
Kettőt is.
Először egy nyilvánvaló 11-est nem ítél meg számukra a bíró, aztán meg Pantelicsnek kéne öt méterről tisztességesen eltalálnia egy labdát, de bokával találja el.
Fölé.
Ha berúgja Szerbia 2. és megdicsőül.
Nem rúgta be, Szerbia 4. és utazik haza.
Nem lehet jó most Pantelicsnek lenni.

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 6

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Kennedy

SZEMÉLYES KEDVENCEM: Firga bácsi a Forró szélből

2010-06-25 08:21:25 Lakat T. Károly

Ha Dánia veri izzé-porrá Japánt abban valljuk be nincs semmi különös.
De fordítva?
Ez még akkor is kisebb mini-csoda, ha pontosan tudjuk, hogy Japán már régen nem az a futballra rácsodálkozó nemzet, amely volt például az 1964-es tokiói olimpia idején, amikor a magyar válogatott akkori középhátvédje a Győri ETO remek középhátvédje, Orbán Árpád volt az, akit néha felállva tapsolt a stadion 80 000-es nézőközönsége.
Mi,magyarok nem igazán értettük, hogy miért ez a hihetetlen ováció minden orbáni megmozdulás láttán, hiszen a Fater (ez volt Árpi beceneve) nem csinált mást,csak amit itthon láttunk tőle milliószor : kifejelte a beívelt labdákat, vagy felszabadított, egy-egy egészséges kapáslövéssel.
Később kiderült: a japánok azért tapsolják kollektíve és ütemesen a magyar futballistát, mert ők addig még soha nem láttak olyat, hogy egy labdarúgó ilyen nagyot (…) rúgjon vagy fejeljen a labdába.
No, valahonnan innen indult a japán futball-ízlés, s jutott el 2010-ben odáig, amit Japántól a dánok ellen láttunk: 3-1-es magabiztos győzelem, kifogástalan erőnlét, hibátlan taktikai felkészültség, remek technikai tudás,mi több, teljesen megérdemel hely a világ pillanatnyilag legjobb 16 csapata között.
Mondják: ha a japánok egyszer elhatározzák, hogy valamit megtanulnak, akkor abban előbb vagy utóbb a világ legjobbjai lesznek.
Szerintem az a „veszély”, hogy ez már most Dél-Afrikában bekövetkezik nem fenyegeti őket, de ha így haladnak minimum egy vb-döntő (húsz éven belül) egyáltalán nem elképzelhetetlen a számukra.
A dánoknak lőttek két káprázatos szabadrúgás gólt, meg egy harmadikat, nem szabadból, amelyben már megbújt minden európai, vagy dél-amerikai finesz, s úgy léptek át Bendtneréken, mintha azok ott sem lettek volna.
A dánok számunkra különösen fontosak, hiszen a mi csoportunk megnyerésével jutottak ki a vb-re, így, bár teljesen feleslegesen, de szeretjük magunkat a helyükbe képzelni.(Ez azért is pikáns játék, mert speciel a dánoktól sem Budapesten, sem Koppenhágában nem kaptunk ki, utóbbi helyszínen meg egyenesen nyertünk…)
Ennek ellenére, ha most arra gondolok, hogy ha a magyarnál nagyságrendekkel jobb dán válogatott kap egy sima hármast Japántól, s élből kiesik, akkor vajon mi várt volna ránk, magyarokra Dél-Afrikában?
Mit kezdtünk volna akár Japánnal, akár Kamerunnal, s akkor most Hollandiát ne is emlegessük (1-6…).
Azt hiszem ez az a gondolat, amelyet nem szabad végig vinni, vagy ahogy ma divatosan mondani szokták: nem szükséges a benne rejlő igazság minden részletét bőven kifejteni.
1964-ben minket, magyarokat bámult Japán.
2010-ban, mi magyarok bámuljuk őket.
Tudom, rohan az idő.
De ennyire?

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 6

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Honda

SZEMÉLYES KEDVENCEM: Kobayasi Ken-Itchiro

2010-06-25 08:18:43 Lakat T. Károly

Kevés jobb dolog történhetett ezzel a világbajnoksággal annál, minthogy kiestek az olaszok.
Semmi szüksége nem volt a mezőnynek erre az agyonkényeztetett, agyonsztárolt társaságra, akik azért űznek rút játékot a világgal, mert az mindenki számára világos, hogy nagyszerűen tudnak futballozni, a legkülönbözőbb okokból, mint nációt is szinte mindenki szereti őket, szóval olyan jó nyári vb-szórakozás lenne akár olasz-szurkolóvá válni erre az egy hónapra, de amit előadnak, azt egyszerűen nem lehet szeretni.
Miután az aktuális világbajnokról van szó könnyű belátni: a csoportellenfeleket, mintha Lippi válogatta volna. Egy Olaszország egyszerűen nem kívánhat többet és jobbat magának a sorstól, minthogy a Szlovákia, Paraguay, Új-Zéland csoportban kelljen az első kettő között végeznie, ennél barátibb hármas az olaszokon kívül senki másra nem várt Dél-Afrikában.
Van benne ugye egy vb-újonc (Szlovákia), egy jó, ám mégsem „”brazil vagy argentin”” dél-amerikai (Paraguay) és (itt most az olaszok nézőpontjából beszélek) „jönnek valakik, valahonnan Új-Zélandról, majd viszünk nekik sok fényképet az Interről meg a Milánról, meg klubzászlókat és jelvényeket is, biztosan örülni fognak neki”.
No, szóval ebben a csoportban végzett a tökutolsó, 4. helyen a Squadra azzurra, úgy, hogy Paraguay ellen örülhetett az 1-1-nek (minden ízében jobb volt Gerardo Martino gárdája…), Új-Zélanddal szemben szintén, a szlovákok meg egyenesen elverték őket.
És még így is tovább szerencsétlenkedhették volna magukat, ha ebben a záró-fordulóban is hozzák az ikszet, ám ennek a szakmai szempontból nulla olasz válogatottnak erre most nem volt esélye. 1982-ben Spanyolországban egyszer már megkísértették a sorsot, akkor három csontváz-sovány döntetlennel tovább lökdösték magukat, s utána fergeteges játékkal megnyerték a vb-t.
Most kulloghatnak haza és nézhetnek szembe a közismerten gyilkos olasz sajtó minden dühével és sértettségével, de ami még ennél is súlyosabb: várják őket a személyükben megalázottnak érző olasz futball-szurkolók, akiknek egója egyszerűen nem bírja el, hogy az ő válogatottjuk a tönkrevertek, hogy azt ne mondjam, a megalázottak közé sorolódjon.
Furcsa, de tény: a franciák könnyebben ússzák majd meg a maguk szintén kapitális balhéját, mint az olaszok, no de ez következik a két ország lakóinak futball-affinitásából is, a franciák szintén imádják ezt a játékot, de hol vannak ők az olaszoktól…
Marcello Lippit sajnálom igazán, hiszen ő a komoly szövetségi kapitányok közé tartozik, a szlovákok elleni mérkőzésen még akkor is tükröződött az arcán a közelgő dráma, amikor elvileg volt esély a továbbjutásra!
Ez az arc a hozzáértésről árulkodott, s valami olyasmit üzent nekünk, a televíziók előtt tegyük fel az olaszok góljáért szorítóknak, hogy „Feleslegesen szurkolnak hölgyeim és uraim.Ez az olasz válogatott nem képes most arra, hogy bármilyen futball-szakmailag értékelhető tettet hajtson végre… Én már tudom… mi kiestünk!...”.
Ezt üzente Lippi arca akkor is, amikor egy Quagliarella nevű, aki addig minden stadionban lévő ember közül talán a legközelebbről nézte a meccset olyan gólt lőtt a jobb felső sarokba, amelynek technikai kivitelére 10-es adna ma a világon bármelyik futball zsűri, ezzel is igazolva, hogy amúgy hihetetlen az a tudás, ami most egyáltalán nem jött ki ezekből az ékes-fényes, pontosabban bántóan gőgös olaszokból.
Mondom: jó, hogy kiestek, mert míg egy, a világ által 1930 óta megszokott, megszeretett, elismert és becsült olasz válogatottra elképesztően nagy szüksége van a mindenkori futball világbajnokságnak, addig arra az olasz „utca-csapatra”, amely Dél-Afrikába érkezett talán még az olaszok sem kíváncsiak.
Kérdezhetnék ezen a ponton: miért a vesztes olaszokról, miért nem a győztes szlovákokról beszélek?
Őszintén szólva, rájuk ha lehet még jobban” haragszom”, mint Paolo Rossi és megannyi itáliai futball-sztár utódjára, mert már a nevük hallatán az jut eszembe, hogy itt vannak tőlünk egy tyúklépésnyire, közvetlen szomszédjaink, semmivel sem jobb a futballhoz való viszonyuk, berendezkedésük,még azt sem lehet mondani, hogy válogatottjuk csupa-csupa zseniből áll, ehhez képest: Szlovákia a világbajnokságon a legjobb 16 között folytatja, mi magyarok erőteljes zuhanásban vagyunk, ha nem is a 116. helyezés,de számunkra valami azzal egyenértékű besorolás felé.
Ez persze semmit sem von le Vittekék érdemeiből.
Háromszoros, vivát, Szlovákiára!

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 6

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: VITTEK

SZEMÉLYES KEDVENCEM: Audrey Hepburn, a Római vakáció című filmben

2010-06-25 08:20:24 Lakat T. Károly

Jelentem: (egy kicsit) beleszerettem Új-Zélandba!
(No, lassan az ítélkezéssel, futball ügyekre tessenek gondolni…; persze, azért, ha jelentkezik egy aucklandi szingli 30-as, biztos, hogy nem ugrok el előle…).
De komolyan: a világ legtávolabbi csücskéből elutazik egy válogatott a világbajnokságra, kimondva kimondatlanul voltaképpen csak azért, hogy a szerencséseknek, akiket csoportjukba juttatott a vaksors legyen kit jól agyba-főbe verni, s mi történik: ez a nemecseki gárda veretlenül úgy utazik haza Dél-Afrikából, hogy nemcsak kivívja világ elismerését és besöpri annak gratulációját, hanem egy kicsit még balszerencsésnek is érezheti magát, mert nem jutott tovább…
Az ilyen válogatottakat lehet feltételek nélkül szeretni és tisztelni.
Nincsenek sztárjaik, nem számolják az Euró-millióikat, nem sztrájkolnak edzés helyett, nem gyalázzák a szövetségi kapitányukat, nem reklamálják, és nem színészkedik végig a mérkőzéseiket, egyszerűen teszik a dolgukat, csinálják azt, amiért a vb-re utaztak: becsületet és elismerést szerezni Új-Zélandnak.
Nem igazán motiválhatja őket más, hiszen a játékosok elsöprő többsége a hazai bajnokságban játszik, akik meg nekivágtak a nagyvilágnak, azok sem jutottak tovább szerényebb besorolású angol kluboknál.
Szóval itt közel sem nemzetközi hírű futball-celebekről, hanem a szó klasszikus értelmében vett játékosokról van szó, tradicionális futballistákról, akiknek a pontos passz mindig fontosabb, mint egy jó nagy adag hajzselé…
Ebből a csoportból Új-Zélandnak vereség nélkül, három döntetlennel hazautazni egy kicsit olyan, mintha megnyerték volna vb-t, szerintem ennél nagyobb sikert nem is nagyon tudtak volna sem feldolgozni, sem kellően a helyén kezelni.
Így volt ez jó, nekik is, a világnak is.
Kár, hogy most majd négy évig megint nem hallunk róluk szinte semmit…
Paraguay?
Csoportelsőként jutottak tovább onnan, ahol Olaszország lett az utolsó.
De még ők sem mondhatják el magukról, hogy legyőztük Új-Zélandot…

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 5

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Santa Cruz

SZEMÉLYES KEDVENCEM: Új-Zéland válogatottja

2010-06-25 08:23:12 Lakat T. Károly

Egy meccs, amelyet akár le se játszottak volna.
Hollandia már továbbjutott, Kamerun már kiesett, kínos kötelesség csupán a játék, mert nem lejátszani mégsem lehet.
Annyiban azért feltétlenül érdekes volt, hogy láthattuk: mit tud Hollandia akkor, amikor teljesen mindegy, hogy mit tud, s mit tud Kamerun, amikor szintén nem számít a tudása.
Kiderült: Hollandia ugyanazt tudja, mint amikor számít, Kamerun meg most sem tudja azt, amit tudnia kéne akkor, ha van jelentősége.
Hollandia játszadozott, Kamerun nézegette.
Van Persie villogott, Eto’o magányosan szenvedett.
Beszállt Robben is és jó volt látni, hogy már semmi baja.
Mégis csak ellenünk sérült meg, bár semmi közünk nem volt hozzá.
A hollandok simán nyertek akkor, amikor akár ki is kaphattak volna.
Kamerun simán veszített akkor, amikor akár mutathatott is volna valamit magából a világnak.
Hollandia jó.
Bármeddig eljuthat.
Kamerun gyenge.
Yaoundéig juthat csupán.
Szerintem már ma.

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 5

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Robin Van Persie

SZEMÉLYES KEDVENCEM: Détári gólja az 1984-es holland-magyaron, Rotterdamban

2010-06-26 20:42:41 Lakat T. Károly

Luis Suarez remek futballista.
Megkockáztatom: minimum olyan, mint Diego Forlan.
Mindkét gól, amelyet Dél-Koreának rúgott a klasszis üzenete, kiváltképp a második.
Az első „aki veszt hazamegy” meccs mégsem a győztes Uruguayról szólt.
Uruguay „csak” győzött, ezzel szemben a vesztes Dél-Korea majdhogynem győztesként távozott.
Ugye, milyen sokszor írjuk, olvassuk, látjuk, halljuk: „Így lehet kiesni!”, „Így nem lehet kiesni!”.
Nos, UGY lehet egy világbajnokságról kiesni, ahogy Dél-Korea búcsúzott.
Meglehet, ha a két félidőt megcseréljük, akkor már nem egészen ez a helyzet, ám miután a félidőket a gyakorlatban nem szokták megcserélni, mindenki azt láthatta, hogy fordulás után csak egy csapat van a pályán, s az az egy bizony lefutballozza az ellenfelét.
Uruguay, sokat mondok, ha összesen három percet töltött a dél-koreai térfélen, igaz ebből volt egy olyan másfél, amely alatt a világ jelenlegi nyolc legjobb válogatottja közé lőtte magát.
Jelentős segítségére volt mindebben Luis Suarez, aki az Ajax színeiben öregbíti a klasszikus uruguayi csatárok hírnevét, de akire csak most a világbajnokság alatt kezd el felfigyelni a nagyvilág.
Nemhogy méltó párja, jóval nagyobb hírnévvel bíró csatártársának Forlannak, hanem lassan mestere fölé kerekedik.
Ahhoz, persze, hogy elegendő tere legyen elengedhetetlenül szükséges, hogy az ellenfelek védőinek figyelme megoszoljék kettőjük között (és ebben nagy érdemei vannak a labda nélkül is rengeteget mozgó Forlannak…), tipikus példája volt ennek az első uruguayi gól, amikor a teljes dél-koreai védelem hagyta robinsoni magányosságban Suarezt, aki élt is a felkínált kivételes lehetőséggel.
A második gólhoz azonban már nem lett volna elég Forlan „aknamunkája”, ahhoz kellett az a kivételes rúgótechnika, amely ennek a Luis fiúnak a sajátja. Jobb belsővel csavarta fel a labdát a koreai kapu bal felső sarkába, ami azért is kivételes bravúr, mert a kapus a szituáció láttán száz százalékig biztos lehetett abban: a befelé csel után, a jobb belsővel való csavarás következik.
És mégsem tudott hárítani.
Dél-Koreának a fordulás után minden lehetősége meg volt arra, hogy továbbjusson.
Nemcsak nagy fölényben, de nagyon jól is játszottak ekkor, uralták a meccset, óriási helyzeteik voltak, de a futball istene most valamiért úgy akarta, hogy Uruguay jusson tovább.
Dönthetett volna ellenkezőleg is, s akkor sem téved.
Biztos, hogy lesz még olyan páros mérkőzés a legjobb 8 közé jutásért, amelynek végén szíve szerint mindkét résztvevőt kiesőnek nyilvánítaná a nagyérdemű, míg ezen a meccsen szerintem szavazással Uruguay és Dél-Korea is továbbjutott.
Viszont csak Uruguay marad.
Most már nem mernék jósolni arra, hogy meddig…

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 7

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Luis Suarez

SZEMÉLYES KEDVENCEM: Chivito al pan (uruguayi szendvics)
(Marhasteak-et süssünk serpenyőbe, sózzuk és borsozzuk meg. Amikor félig átsült tegyünk rá sonkát, mozzarellát és süssük addig, amíg a sajt rá nem olvad. Tegyük bagettbe, vagy kenyérre, ezután következik rá a majonéz, a paradicsom, a saláta és a főtt tojás)

2010-06-29 07:25:13 Lakat T. Károly

A futball történelem eddigi talán legfeleslegesebb 11-esét Szlovákia kapta, hiszen 0-2-nél ugyan mire megy az ember egy büntetővel, amelynek sikeres elvégzése után már újrakezdésre sincs idő, mert vége a meccsnek. Szlovákia mégis futball történelmének talán leghasznosabb 11-esét kapta a 91. percben, már megvert, már kiesett, lélekben már otthonlévő állapotában Hollandia ellen. Lélektanilag volt nagyon fontos ez a büntető, hiszen a 2-1 az még sem 2-0; hiszen úgy fejezték be a mérkőzést és egyben a világbajnokságot, hogy ők rúgtak gólt, s nem ők kaptak, s mert módjuk nyílt arra, hogy ne csak a vb-búcsú okán ölelkezzenek egyszer össze a stadion közepén. Szlovákia szépen halt meg. Továbbjutotta csoportjából, ami önmagában véve már bravúr volt, aztán csak minimális különbséggel bukott el a világbajnoki címre is okkal-joggal esélyesnek tartott hollandok ellen (tessék csak elképzelni milyen büszkén jött volna le a pályáról a magyar válogatott Amszterdamban, ha csak 2-1-re kap ki Robbenéktől, 6-1 helyet…), s úgy mehet haza, mintha vb-döntőt játszott volna. S ez még mind semmi: a mérkőzésnek volt néhány olyan perce, amikor nemcsak szimbolikus formában volt jelen a továbblépés lehetősége a szlovák válogatott életében, hanem nagyon is valóságosan. Házi használatú gól automatájuk, bizonyos Wittek egyre másra püfölte bele a labdát az amúgy méltatlanul keveset emlegetett Stekelenburgba, aki döbbenten állt a történések előtt, hiszen az ő kapuja környékén nemhogy ilyen „Wittekek”, de a szlováknál klasszisokkal jobb csatárok sem nagyon szoktak helyzetbe kerülni. A meccset amúgy megint Arjen Robben döntötte el. Ha nem is tényszerűen (hiszen Sneijder is rúgott egyet) de a gyakorlatban feltétlenül, hiszen a Bayern üveglábú zsenijének gólja arra figyelmeztette a szlovákokat: lelkesedjetek csak, szívjátok magatokat, dolgozzatok és hagyjatok ki nyugodtan helyzeteket, majd ha úgy adódik Arnje nekiindul, jár némi tojástáncot közöttetek, aztán világhírű bal lábával elintézi a meccset – a mi javunkra. A rengeteg jelentés, híradás, tudósítás, beszámoló és kommentár rengetegében már nem is tudom, hogy olvastam vagy hallottam azt az orbitális marhaságot, miszerint hogy van az, miszerint mindenki tudja, hogy Robben mit fog csinálni, s ő ennek ellenére mindig megcsinálja… Nos, ez azért eget-verő butaság, mert a Robben táncnak nem az a lényege, hogy az ellenfelek ismerik a koreográfiáját, hanem az, hogy nincs ellenlépésük vele szemben. Persze, hogy tudják (mint ahogy fölöttünk lakó a Gera Kati néni is tudja, pedig ő horgolni és porcinkulát ültetni szokott meccselemzés helyett…), hogy amikor Robben labdát kap és megteheti, akkor befelé kezd el cselezni vele. Csakhogy úgy cselez (pontosabban úgy tartja maga alatt a labdát…), hogy a védő szabályosan nem képes elvenni tőle. Felrúgni felrúghatja, de az még rosszabb, mert a szabadrúgás a hollandok esetében fél gól, no meg most már a sárgákat is rendesen szórják a bírók, s ugye a vb-nek ebben a szakaszában ki az, akinek minimum egy nincs már ebből a lapból? Szerelni tehát nem lehet, eldózerolni öngyilkosság, marad a remény: hátha mellé, vagy fölé lövi. Robbennek azonban olyan bal lába van, amely ha megfelelően élesített és pontosított, akkor a kaput 10-ből 8-szor biztos, hogy eltalálja. Itt a beélesítésen és a pontosításon van a hangsúly. Olyan ez, mint a Sakál napja című klasszikus film dinnye jelenete. Ott Oliver Doggan, aki bérgyilkosként De Gaulle tábornok lelövésére készül, úgy tréningezik a gyilkosságra, hogy az erdőben a faágra akasztott görögdinnyén gyakorol.(Ez lenne majd később a tábornok feje…) Kétszer céloz, ám hiába fizetett ki iszonyatos summát a mindent tudó fegyverért, a golyók csak nem loccsantják szét a dinnye „fejet”. Akkor elővesz egy egészen kis csavarhúzót, valamit állít az irányzékon, s a következő lövésre a dinnye már ezerfelé röpül. Arjen Robben erre a világbajnokságra a jelek szerint magával vitte a speciális csavarhúzóját, mert ha lő, akkor talál is! Amit pedig megint csak képtelenség kiszámítani az esetében, hogy a fentebb már részletezett cselt követően visszahúzza-e ezen a rövid sarok felé a labdát, vagy éppen ellenkezőleg, iszonyatos erővel elküldi a hosszúra. Mindkettőre volt már példa Dél-Afrikában! Kamerun ellen 1-1-nél ugyanúgy megcsinálta a maga táncát, majd szintén a jobbösszekötő helyről ballal, iszonyatos erővel a jobb kapufát találta telibe, a kipattanót pedig az arra járó Huntelaar szinte bemosolyogta Hamidou hálójába. Ezúttal Szlovákia ellen a visszahúzós verzió következett, nem a jobb kapufát rúgta szét, hanem a bal alsó sarkot. Hiába tudta a kapus, hogy lőni fog. Azt nem tudta – hová… Ennyi Robben, no meg egy kicsit az egész Oranje titka. Néha ők maguk sem tudják, hogy mi következik. (Talán a döntő?...) A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 7 A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: ROBBEN SZEMÉLYES KEDVENCEM: Vincent Van Gogh összes napraforgója

2010-07-03 08:47:24 Lakat T. Károly

Ha lettek volna a pályán királyok, erre aztán nyugodtan mondhatnánk: királydráma, 4 felvonásban!

Mert ez tényleg élet írta dráma volt, hiszen olyat talán még a shakespearei zsenialitás sem vitt volna papírra, ami ezen a meccsen történt.

A virtigli királydrámához tényleg csak a királyok hiányoztak, bár könnyen lehet, hogy néhányan azok közül, akik ezen a meccsen pályára léptek hamarosan átveszik a mostanság (futball) királyoknak tartott játékosok helyét, s (tetszik, nem tetszik) felülnek helyettük a trónra.

A két kicsi, a két „hogy kerülnek ezek ide?” válogatott fantasztikus meccset játszott. Miután nagyságrendnyi különbség nem mutatható ki semmilyen tekintetben közöttük, egyiküket sem nyomasztotta különösebben a másik nagysága.

„Ezeket akár meg is verhetjük…” alapon estek egymásnak, s a mérkőzés összképe, valamennyi drámai pillanata fényesen bizonyította: nem tévedtek.

Ghána éppen úgy legyőzhette volna Uruguayt, mint ahogy végül Uruguay legyőzte Ghánát, Asamoah Gyan éppen úgy mennybe mehetett volna, mint ment, Diego Forlan.

A futball hol szeszélyes, hol kiszámíthatatlan, hol bölcs, hol kegyetlen, hol hisztérikus Istene most úgy akarta, hogy Uruguay folytassa a játékot a világ négy legjobb csapata között.

Nem döntött rosszul, de igazán jól sem, hiszen ha fordítva dönt, akkor sem téved.

És a hatalmas, a hihetetlen, az azt hiszem tényleg csak egyszervolt esélyt meg is adta az afrikaiaknak.

Olyan ugyanis csak dél-albán képregényekben fordul elő, hogy egy csapat a hosszabbítás utolsó percében 11-eshez jusson,  ráadásul olyan 11-eshez, amelyet ha értékesít nincs tovább, vége, lefújták,Ghána történelmet ír, Accrában a szobrászok elkezdik színaranyba önteni Asamoah Gyan jobb és ballábát (hogy ki melyiket arra valószínűleg pályázatot írnak ki…) klubja a francia Rennes pedig elkezdhet gondolkozni azon :  a Milánnak, az Internek, a Barcelonának, a Reál Madridnak, a Manchester Unitednek, vagy a Chelseanek adja-e el  afrikai gyémántját.

Eladni persze szinte bizonyosan így is elfogja (egy ilyen képességű csatár egy ilyen világbajnokság után egyszerűen nem maradhat a Rennes-ben…), pedig a ghánai őserő élete legfontosabb pillanatában hibázott, kihagyta a történelmi 11-est, s így éppen a 11-esekre bízta válogatottjának további sorsát.

Mi más lenne ő, mint tipikus drámai hős, aki egyszerre, kéz a kézben hajolhat meg a publikum előtt a történés másik főszereplőjével, az uruguayi Suarezzel.

Már az külön írást érdemelne, hogy ez az izzig-vérig csatár, ez a minden porcikájában gólszerzésre termett srác, hogy a jó fenébe került utolsó emberként a gólvonalra, de historikus tény immár: ott volt és kapus módjára ütötte ki a gólba tartó labdát.Tipukus reflexmozdulat volt, amit a pánik verézelt,  hiszen ha valaki jó sokszor megnézi visszajátszásban a jelenetet,  láthatja: Suarez simán kifejelhette volna a labdát, no de ki tud igazán logikus lenni a 119. percben, amikor válogatottja végveszélyben van.

Suarez ugyanolyan drámai hős, mint Gyan, hiszen az utolsó emberként elkövetett kezezésért kiállítással bűnhődött, ám ha ezt nem teszi, akkor most nem ünnepli a világ Uruguayt a legjobb 4 között.

Asamoah Gyan mégis nagyobb hős nála, hiszen míg Suarez vb-4-et jelentő kezezésével kizárta magát a büntető rúgásokból, addig  Gyan elsőként (…) vállalta a lövést, s alig néhány perccel, centikkel elméretezett lövése után megmutatta a világnak : „Nehogy már azt gondoljátok, hogy nem tudok egy 11-est berúgni…”.

A sors rút igazságtalansága:  Suarez kezezése mégis sokkal jobban fizetett, mint A. G. Pótvizsgája a 11-es nevű tantárgyból.

Az, meg amit egy Abreu nevű uruguayi cserejátékos az utolsó 11-esnél flegmában bemutatott és meg mert csinálni, legyen az ő dolga, felelőssége és dicsősége is, persze, mert abba bele sem merek gondolni mi várt volna rá, ha panyenkázik, de… elhibázza.

Meghúzta, bejött, Uruguay a 4 között, Anglia, Franciaország, Olaszország és Brazília meg otthonról nézik a kicsik, akarom mondani most már a nagyok játékát.

Függöny.

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 8

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Diego Forlan

SZEMÉLYES KEDVENCEM: Antonin Panenka

2010-09-06 15:41:06