2010-06-23 06:02:34 Lakat T. Károly

Különösebb bajom nincs a franciákkal (közömbösek számomra, ami a futballjukat illeti, Platiniék generációját még volt miért és lehetett is szeretni…) mégis azt hiszem jó, hogy megszabadították maguktól a világbajnokság mezőnyét.
Nagyon nem volt idevaló ez az öntelt, felfuvalkodott, gőgös brigád, a maga millió +1 gondjával, bajával, ellentmondásaival, hazugságaival, belső feszültségeit és viszálykodásait a világra öntő árulóival, az edzőt leanyázó „anyelkájával”, a végtelenségig tehetetlen szövetségi kapitányával.
Egy jó percük nem volt ezen a vb-n, sem a pályán, sem a pályán kívül, háromból háromszor veszítettek, s egyszer sem véletlenül vagy igazságtalanul.
Miután a legutóbbi világbajnokság döntőséről beszélünk, egyáltalán nem volt túlzott elvárás Riberyékkel szemben, hogy a Dél-Afrika, Uruguay, Mexikó hármasból kettőt előzzenek meg, ehhez képest utolsók lettek, 1 (azaz: egy…) rúgott góllal.
Az egyetlen francia, akit őszintén sajnálok az Henry, akire ugyan az íreknek kezezett gólpassza óta joggal haragszik a világ, de azért ő nem ilyen világbajnoki búcsút érdemelt.
Harminchat percre beszállni egy testileg-lelkileg tönkrevert csapatba még akkor is méltatlan búcsú, ha az ember azonnal megkapja pályán lévő társától a csapatkapitányi szalagot.
Lehet Henryre nagyon haragudni azért a bizonyos kezezésért, de azt azért ne feledje el senki, hogy személyében egy világbajnok (1998), Európa-bajnok (2000), Konföderációs kupagyőztes (2003), világbajnoki döntős (2006) játékosról beszélünk, aki klubszinten a Monacóval francia bajnokságot és Szuperkupát, az Arsenállal két angol bajnokságot, három FA- kupát, két Szuperkupát nyert; játszott Bajnokok Ligája valamint UEFA Kupa döntőt, és 254 bajnoki meccset. A Barcelonával kétszer nyert spanyol bajnokságot, s tagja volt spanyol kupagyőztes, Bajnokok Ligája győztes, spanyol Szuperkupa győztes, európai Szuperkupa győztes és klub világbajnokságon győztes csapatnak.
Ha minden érmet, amit nyert egyszerre a zakójára tűz, az a zakó díszesebb lesz, mint amilyen volt Zsukov marsallé.
Mindez egyetlen kétségkívül sportszerűtlen kezezés nem nullázhatja le.
Ez a dicső múlt kapott 36 kínos percet a franciák vb-búcsúja alkalmából.
A franciákért nem kár, Henryért igen.
És kár az is, hogy kiszállt a versenyből a hazai csapat a Bafana, Bafana.
Ettől a perctől kezdve alapvetően változik majd meg a világbajnokság hangulata, de szerencsére ezt csak a helyszínen lévők érzékelik majd igazán.
A franciáknak most az a legjobb, hogy nem kell tovább játszaniuk.
Őket szerintem még maguk a franciák sem sajnálják…

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 5

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Tshabalala (lálálálálá)

SZEMÉLYES KEDVENCEM: Belphegor, a Louvre fantomja

2010-06-23 06:05:24 Lakat T. Károly

Uraim, le a kalappal, őszintén szólva ez nem gondoltam volna!
Gondoltam ellenben, hogy játszanak majd egy halálosan unalmas mérkőzést, minden játékos csak arra vigyáz, hogy nehogy gólt szerezzen, hiszen a kezdés pillanatában természeténél fogva adott 0-0-nál nincs jobb, szebb, kedvezőbb eredmény másfél órával később sem.
A döntetlen mindkét csapat számára a hót’ biztos továbbjutást garantálta volna, ezzel szemben minden más eredmény már maga az életveszély, hiszen ki tudja, mire jut egymással Dél-Afrika és Franciaország.
A soha nem felejthető NSZK-Ausztria mérkőzés óta (1982, Spanyolország) amikor a két válogatott az évszázad szívatását hajtotta végre Algéria kárára, a világ kihegyezett az olyan mérkőzésekre, amelyeken létezik álom-eredmény a két pályára lépő számára, s nemcsak kihegyezett, de el is várja, hogy erről az álomeredményről az érdekeltek ne vegyenek tudomást.
Egy kicsit álságos ez az elvárás, hiszen a legfontosabb ugyan a fair play, de azért képmutatónak sem szabadna lenni: ugyan melyik az a válogatottja a földkerekségnek, amely hajlandó önmaga érdeke ellen cselekedni, csak azért, hogy a legszélesebb közvélemény elismerését és vállveregetését kivívja?
Az „okosak” vagyunk, ám biztosan továbbjutunk, dilemmája vívja, itt a maga erkölcsi harcát a becsületesek vagyunk, de lehet, hogy akkor kiesünk drámájával, s kívülállóként nagyon nehéz ebben állást foglalni.
Én/mi mint érdektelen szurkoló (k), persze, hogy elvárom/juk a tisztaságot, a sportszerűséget, de ők, mint érintettek nem szeretnének kiesni a vb-ről; engem nem érdekel, hogy nekik mi az érdekük, őket meg az hagyja hidegen, hogy én mit szeretnék…
Ezért a legtisztább és a legszerencsésebb feloldása a lehetetlen helyzetnek, ami most történt: Uruguay és Mexikó taktikázás nélkül egymásnak esett, lesz, ami lesz alapon játszott egy voltaképpen jó meccset (1-0 Uruguaynak) miközben Dél-Afrika és Franciaország a maga találkozójának eredményével biztosította számukra a továbbjutást.
A Dél-Afrika-Franciaország mérkőzésen a 70. percben alakult ki a 2-1-es állás, s ettől kezdve húsz perc állt rendelkezésére a Bafana, Bafanának, hogy még három gólt rúgjon (úgy, hogy közben egyet sem kap) a franciák hálójába, mert akkor (feltételezve, hogy az Uruguay – Mexikó meccsen marad az 1-0…) a közép-amerikaiak helyett a dél-afrikaiak jutottak volna tovább.
Húsz perc alatt három gólt azonban még ez a francia válogatott sem képes összeszedni…
Így történt, hogy a becsület is megmaradt, és a továbbjutó is az a két válogatott lett, amelyik az eddig látottak alapján ezt a leginkább megérdemelte.
A világot meg elkerülte egy visszhangos botrány.
Éljen a futball!

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 5

A MÉRKŐZÉS LEGJOBB JA: Luis Suarez (és Kassai Viktor)

SZEMÉLYES KEDVENCEM: Luis Suarez, a Barcelona és az Internazionale 1960-ban Aranylabdát nyert egykori játékosa

2010-06-12 23:50:31 Lakat T. Károly

Az hiszem, ez a válogatott nagyobb baja Görögországnak, mint a komplett államadósság és a mindent maga alá temető anyagi csőd.

A gőgös görögök, aki lassan büszkébben a 2004-es Európa bajnoki csapatukra, mint az Akropoliszra szerintem ezen a nyáron kollektíve belehalnak, ha válogatottjuk tényleg csak annyit tud, mint amennyit Dél- Korea ellen mutattak.
Mert az pont egyenlő volt a semmivel.
Tíz perc sem kellett hozzá, s olyan érzésem volt, mintha a magyar válogatottat látnám. Mi szoktunk ilyen tompán, ötlettelenül, lassan, körülményesen, kilátástalanul, minden kreativitást, elképzelést nélkülözve futballozni (helyesebben: a pályán lenni…).
Egy nem is olyan régen még Európa bajnok válogatottnak (még ha személyi összetételében a mostani csapat össze sem hasonlítható a 2004-essel…) legyen bárki az ellenfele, nagyságrendekkel többet kell nyújtania egy világbajnoki bemutatkozáson, mint amennyire ők most képesek voltak.
A koreai mini-robotok úgy nyertek, ahogy akartak, azt csináltak a görögökkel, ami nekik tetszett, még akkor sem forgott igazán veszélyben a győzelmük, amikor a nagyon nagy baj láttán a görögök vagy tíz percen át legalább hajlandók voltak futni 10-15 métert – fejenként.
A pici Park Port Elizabethből üzent egyet Ferguson papának: nyugodjon meg, készítse neki a helyet az őszi Manchester Unitedban, a görögök meg kollektíve üzentek haza Hellaszba: lehet elmenni szabadságra, ez a világbajnokság nem a görögökről szól majd!
Otto Rehhageltől azért most valamit nagyon szívesen megkérdeznék, ha úgy hozná a sors, hogy megiszunk valahol együtt egy kávét.
Kíméletes lennék, nem a mostani totálisan kilátástalan csapatáról faggatnám, még arról sem, hogy nem érzi-e úgy, miszerint kitelt az ideje második hazájában, hiszen érzékelhetően alig van már hatással a pályára lépőkre, inkább tennék vele egy kis időutazást, s visszafelé haladva az időben meg sem állnánk 1976-ig.
A derék Otto ekkor került vezető edzőnek ahhoz a Dortmundhoz, ahol akkoriban egy bizonyos Varga Zoltán ki tudja hányadik virágzását élte, abszolút közönség kedvenc volt, a csapat kiemelkedően legjobb játékosának számított.
Otto megérkezett, s az első dolga volt, hogy Vargát száműzte a csapattól! Azt mondta: „A Vargák ideje lejárt, a Bundesligában all-round tehetségekre van szükség, az olyan egyfegyveres játékmestereknek, mint Günter Netzer és Varga Zoltán már nincs létjogosultságuk. Varga mehet, ahová akar!”


Kedves Ottó, mélyen tisztelt Mester!
Annyi kérdeznék csupán innen a távoli Budapestről: ha 1976-ban Varga Zoltán „egyfegyveres” játékmester volt, akkor 2010-ben milyen „játékmesternek” tartja Karaguniszt, Szamaraszt, Hariszteaszt vagy Gekaszt, akiket Ön Korea ellen 34 évvel később (!!!) nyugodt szívvel a pályára küldött.
Jobb, ha tőlünk, magyaroktól tudja: Varga Zoltán, a Fradi edzőjeként, jóval túl az 50-en jobban rúgott és magabiztosabban kezelte a labdát, mint az Ön bármelyik játékosa (eddig) Dél Afrikában!
A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 4
A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Park
SZEMÉLYES KEDVENCEM: Még keresem.

2010-06-12 23:54:06 Lakat T. Károly

No, azért itt már valami megpendült.
A pályán is, a lelkekben is.
Az argentinok úgy kezdtek, hogy az ember azt gondolta, ezek most már le sem jönnek a pályáról egészen addig, amíg a döntőt le nem fújják, ők meg át nem vették a kupát.
Tíz perc alatt többet mutattak abból, amit igazi futballnak hívnak, mint a vb-n előttük fellépők együtt és összesen.
Éltek a pályán, élvezték a játékot, ám annyiban feltétlenül tipikusan argentinok voltak (mi mások is lehetnének?...), hogy az embernek a kezdeti gála közepette is volt egy érzése, valami olyasmi, mint amikor augusztus 20.-án állsz a Dunánál a rakparton, nézed a tűzijátékot, de úgy a 28. perc táján már minden egyes rakétáról és eget beborító tűzcsóva csodáról azt hiszed: na, ezt volt az utolsó, aztán lehet haza menni.
Messiék is leginkább Heinze gyönyörű csukafejes góljáig parádéztak igazán, addig megmutatták a mezőnynek és a világnak, hogy milyen az, amikor a legjobb arcukat mutatják, aztán visszavettek, bár ebben mindig benne van az is, hogy az eszméletre térő nigériaiak vetettek vissza velük pontosan annyit, amennyi egy kiegyensúlyozottnak mondható meccshez elengedhetetlenül szükséges.
Maradona ismét hozta önmagát, pontosan úgy viselkedett, ahogyan az ő korában egy vérbeli trénernek viselkednie kell, ha a csapata éppen bemutatkozik egy világbajnokságon. Nem kuksolt a padon, mint egy megrágott és kiköpött tonhal, a szó szoros értelmében együtt élt a játékkal, néha már arra számítottam, hogy öltönyben, nyakkendőben egyszer csak befut a pályára, elkéri a labdát és elindul vele a nigériai kapu felé. Valahogy úgy, mint amikor az 1986-os vb-n a belgák ellen a félpályáról indulva nekivágott a futball történelem talán legszebb szlalomjának… Igaz, most egy olyan ihletetten védő kapus hálójába kellett volna betalálnia, mint a nigériai Enyeama, akinek egészen egyedülálló produkciójáról (ha nem véd úgy, ahogy, 5-6 gólos is lehetett volna az argentinok győzelme…) megint csak a régi idők focija jutott eszembe.
Pontosabban egy emlék az ötvenes évek végéről, a hatvanasok elejéről.
Akkoriban még létezett egy Hétfői Hírek nevű újság, amely a nevének durván ellentmondva már vasárnap este utcára került, benne a délután lejátszott NB I-es mérkőzések tudósításaival. Így esett, hogy amikor egyszer Tatabányáról hazatérve Kelenföldön leszállt a Bányász fővárosban lakó kollektívája, a pályaudvar előtt a rikkancs ezzel fogadta őket: „HÉTFŐI HÍREK, ITT A HÉTFŐI HÍREK! GROSICS-VASAS 2:0!!! ITT A HÍREK, A HÉTFŐI HÍREK!!!”.
Akkor még voltak olyan hatalmas klasszisok, akikről ilyen címet lehetett adni, akkor még voltak olyan tudású szerkesztők, akik egy ilyen címet kitaláltak és ki is merték nyomtatni.
Fogalmam sincs, hogy Nigériában megjelenik-e a Vasárnapi Hírek, de ha igen, s netán ott valaki azt a címet adja az Argentína-Nigéria mérkőzésnek, hogy Argentína – Enyeama 1-0, akkor nem sokat téved, sőt.
Messi is, Higuain is fejenként hármat rúghatott volna (ha berúgják, ma Argentína máris világbajnok csapatáról zengene ódákat a világsajtó…) Veron bölcs osztályfőnök módjára fogta össze a gauchokat, Tevez is fog ennél még sokkal jobban is játszani, egy szó, mint száz: sima volt ez az 1-0, mint a merített papír.
Mégis: ha Argentína „csak” ennyit tud, akkor nem lesz világbajnok.
Ha Nigéria csak ennyit tud, akkor nem jut tovább a csoportjából.
Azt azért elolvasnám, hogy mit ír majd erről a lagosi „Hétfői Hírek”…
A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 5
A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Enyeama
SZEMÉLYES KEDVENCEM: Maradona nyakkendője

2010-06-13 00:02:22 Lakat T. Károly

No, nem mintha a szemem rebbenne a meglepetéstől, hogy ismét (ki tudja hányadszor) sikerült nekik bolonddá tenni a világot.
És az még valahol hidegen is hagyna, hogy a világot bolonddá teszik, de benne engem is, ami viszont értelemszerűen már személyesen érint.
Soha, semmilyen fogadásban nem veszek részt, ami futball tárgyú, mert a futball komolyabb dolog annál, minthogy komolytalan fogadásokkal sértsük meg a lelkét. Ha mégsem lehet kitérni a nyaggatások elől (ezek általában Eb-k, VB-k idején erősödnek fel és szaporodnak meg) akkor 1966 óta mindig, minden alkalommal, minden előzmény ismeretében és magamat minden csalódáson túl téve – Angliára fogadok.
Nem hiszem, hogy van ember a földön, akit ez a válogatott annyiszor csapott volna már be, mint engem, de az emberi konokság, makacsság, hogy azt ne mondjam most már, hogy hülyeség határtalan, én kitartok mellettük.
De ez még mind semmi: úgy fogadok rendre az angolok Európa – vagy világbajnoki győzelmére, hogy közben pontosan tudom, egy nagy fenét lesznek ők ilyen meg olyan bajnokok, sőt örülünk majd közösen, ha a nagy világégést elkerüljük.
Bobby Charltonék világbajnokságot nyert válogatottja óta generációk sora váltotta egymást a három oroszlános mezben, de jöhetett Keegan, Shilton, Brooking, Lineker, Seeman, Platt, Barnes, Gascoigne, Beckham vagy bárki, lehetett pofára tényleg kifejezetten nett kis csapat, mindig a mély csalódás, a kapitális összeomlás, az arcpirító szégyen lett a vége.
Mindezek pontos tudatában, naná, hogy a mostani világbajnokság előtt is azt mondtam: én az angolokra teszek.
Nem pénzt, „csak” a szívemet, meg a lelkemet.
Most újra sikerült a nagy világmutatvány is, hiszen lassan egy esztendeje mást sem olvasok a lapokban, minthogy ilyen jó angol válogatott még soha sem volt; hogy ez a Capello most tényleg nagyon összeszedte őket; hogy a Lampard a Gerrard meg a Rooney majd együtt; hogy tudják sok a törleszteni valójuk, de higgyenek nekik: most aztán majd valóban ámul meg bámul a világ.
Tudtam. Esküszöm mindenre, ami szent, hogy tudtam: újra be fognak csapni.
És tessék – itt van ez a valóban világszégyene iksz az amcsik ellen, ami nem azért világszégyen, mintha az amerikaiakkal ne lehetne bárkinek döntetlent játszani, hanem azért, mert újra előjele annak, hogy közeleg a sokadik nagy összeomlás.
A dramaturgiához, persze mindennél jobban értenek az én kedvenceim.
Először behülyítik a világot, kihirdettetik magukat már a rajt előtt végső győzteseknek, majd amikor a világ leül a tv-készülékek elé, hogy a saját szemével is lássa azt, amiről addig csak olvasott, már az 5. percben rúgnak egy remek gólt, csakhogy még magasabbról lehessen később a mélybe zuhanni.
Nem bántanám én ezt a derék Green fiút, ilyen gólt minden kapus kap pályafutása során, az egy másik kérdés, hogy az angol válogatott kapusaként az ember ezt éppen akkor kapja, amikor mindenki az újabb és újabb angol gólokra vár.
Egy Robinson nevű elődje egyszer Horvátországban rúgott ki néhány négyzetméternyi fűcsomót a pálya talajából ahelyett, hogy a lassan felé guruló labdát találta volna el, de kapott kapitális potyát Seeman és Shilton is, szóval Anglia ebben (is) kétségkívül tradicionális.
Csakhogy ettől még lehetett volna nyerni, hiszen Green szánalmas kapkodását követően 50 perce maradt a „valaha volt legjobb angol válogatott”-nak arra, hogy egy nyomorult gólt rúgjon az amerikaiaknak.
Nem rúgott, bár én a legnagyobb rohamaik között is azért drukkoltam: csak nehogy kapjon…
Mert az „igazi” angol válogatott az ilyen meccseket nem döntetlenre szokta ám hozni, hanem egyenesen elveszíti.
Most meg azért mégis csak meg lett egy pont…
Lehet, hogy tényleg ez a „valaha volt legjobb angol válogatott”?..
A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 6
A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Dempsey
SZEMÉLYES KEDVENCEM: Theo Walcott, aki kint sincs Dél-Afrikában…

2010-06-14 06:09:01 Lakat T. Károly

Vasárnap, alig valamivel dél után, már délután – kezdődhet a napi vb-műszak.
Pedig ilyenkor aludni kéne.
Kint közel 40 fok, az ebéd sem volt rossz, nem lesz könnyű ébren maradni.
Az első tíz perc után szinte megváltás a tv-készülék PIP- funkciója (kép a képben) hiszen a Dunán az 1941-ben forgatott Behajtani tilos című film megy Bilicsivel, Latabárral, Kiss Manyival.
Százszor láttam, de százegyedszer se rossz.
Kezdetben a képernyő nagyobbik részén a két vb-csapat alszik, a kis kockában lent, Latabárék remekelnek.
Fél óra múlva már Latabárék kerülnek felülre, nagyba, a meccs untig elég lent, kicsiben is.
Még sok is!
Minden idők talán leggyengébb vb-meccsén egy kapitális potyagóllal nyernek a szlovénok.
A délutánt mégis elsöprő fölénnyel Bilicsiék nyerik!
A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 2
A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: ilyen nem volt
SZEMÉLYES KEDVENCEM: Kiss Manyi

2010-06-14 06:14:45 Lakat T. Károly

Sokan mondták a világbajnokság megkezdése előtt, hogy a német az egy unalmas csapat.
Így van.
Olyan unalmasan nyertek az ausztrálok ellen, hogy azt csak ásítozva lehetett végig nézni.
Egy pillanatnyi vb-élményt sem engedélyeztek az ausziknak, szerintem ők maguk is annyira bizonytalanok voltak abban, hogy mit is tudnak, illetve, hogy mire képes valójában az ellenfelük, hogy szinte pánikból a kezdés után rájuk rontottak és a vb-specialista Podolskinak, valamint a fejelő-zseni Klosenak köszönhetően biztos, ami biztos alapon hamarabb eldöntötték a mérkőzést a maguk javára, minthogy idejük lett volna félni, vagy éppen megijedni.
Joachim Löw, a németek szövetségi kapitánya annyit kapott a német sajtótól a bajnokságban szinte teljesen gólképtelen Podolski és az ugyanott szintén nem remeklő Klose beválogatásáért, hogy ahhoz képes nálunk Mezey Györgyöt dicsérték, sőt ajnározták a mexikói 0-6 után.
S mi történt: Németországot a „gólképtelen” Podolski és a „formán kívül lévő” Klose indította útjára a világbajnokságot, ráadásul úgy, hogy annak most már akármi lehet a vége…
Nem volt olyan perce ennek a meccsnek, amikor a németek győzelmét a legcsekélyebb veszély fenyegette volna, a semleges nézőnek éppen az lehetett a baja, hogy végig csak egy csapat volt a pályán.
Nem tudom, hogy ki mit várt az ausztráloktól (én a most látottaknál jóval többet…), de ez most már mindegy is, hiszen a 0-4 mindent elmond erről a csapatról.
A két német „nagypapa” Schwensteiger és Lahm remekül koordinálta a német „ifik” mozgását, akik élvezték a játékot, észlelték, hogy nincs ellenállás, olyan dolgokat engedtek meg maguknak, amilyeneket ebben a korban vb-mérkőzésen voltaképpen nem is illik, szinte tetszett nekik, hogy ők meg tetszenek a világnak.
Az utolsó 30 perc már edzőmeccs benyomását keltette, akkora volt a mozgás a kispadok és a pálya között, mint a révkomáromi búcsúban, a németek azért cseréltek mert már megtehették, az ausztrálok azért, mert annál rosszabb, mint amilyen addig volt, azután sem lehet.
Kérdés: van-e még ennél is több ebben a német csapatban, vagy most a rajton már megmutattak mindent, amit ma tudnak?
Nem mernék határozott igen válaszolni egyik kérdésre sem.
(Talán majd a Németország – Szerbia meccs után.)
A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 7
A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Podolski (és Özil)
SZEMÉLYES KEDVENCEM: Joachim Lőw V-nyakú pólója

2010-06-15 05:21:27 Lakat T. Károly

Most megint vagy hülyítik a világot az olaszok, vagy csak tényleg ennyire futja a tudásukból…
Megengedem, ők általában úgy szokták kezdeni a világbajnokságokat, hogy Rómában meg Milánóban is egy idő után az ellenfeleiknek kezdenek el drukkolni az emberek, de aztán ha túlélik saját haldoklásukat, akkor akár vb-t is tudnak nyerni.
Klasszikus példa: 1982-ben a spanyolországi vb-n a csoportból három döntetlennel szenvedték magukat tovább, az olasz sajtó már a játékoktól való visszalépést ajánlotta Bearzot kapitánynak, mint egy lehetséges opciót, mire a pipás kapitány első körben minden kapcsolatot megszakított az olasz média embereivel, a játékosokat eltiltotta minden nyilatkozattól, az újságírókat kitiltotta az edzőtáborból és az edzésekről (ha megtehette volna a meccsekre sem engedi be őket…) második körben viszont elverték az argentinokat, a brazilokat is, majd a lengyeleket, hogy aztán a döntőben káprázatos játékkal üssék ki az NSZK-t és nyerjék meg a világbajnokságot.
De szenvedtek ők rendesen a legutóbbi vb-n is, amelyiknek aztán megint csak végső győzelem lett a vége, igaz, míg 1982-ben egy Paolo Rossi, addig 2006-ban már csak „egy” Luca Tony jutott.
Most meg még „egy Luca Tony” sincs, ahhoz, hogy egy nyomorult gólt összehozzanak Paraguay ellen kellett egy nem is tudom hova és fogalmam sincs, hogy miért kifutó és a levegőbe öklöző kapus (bizonyos Villar) szerencsétlenkedő védők és az éppen akkor jó helyen álldogáló De Rossi. (Ez is egy Rossi ugyan, de DE és nem Paolo. Micsoda különbség…).
Paraguay?
Több lehet, mint kellemes színfolt, dacára annak, hogy ők általában csak átutazói a világbajnokságoknak.
Alapvetően tudnak futballozni, most ráadásul a védekezésüket is európai módra szervezték meg, gyorsak, játékügyesek, van elképzelésük és játékosuk is ahhoz, hogy akár egy meccsen belül is kétszer-háromszor átszervezzék saját magukat.
Talán soha még egyszer nem lesznek olyan közel ahhoz, hogy megverjék az olaszok, mint voltak most.
Végül ők ugyanúgy örülhettek az 1-1-nek, mint az olaszok.
Ez volt az az eredmény, amelynek mindkét csapat egyformán örülhetett, s amely egyben a végsőkig el is szomoríthatja őket.
Mert ezzel az 1-1-el sem az olaszok, sem a paraguayiak nem mentek semmire.
Legfeljebb azt ünnepelhetik, hogy nem kaptak ki.
Bonyolult egy játék ez a futball.
A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 5
A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Alcaraz
SZEMÉLYES KEDVENCEM: Audrey Hepburn, a Római vakációban

2010-06-16 06:18:48 Lakat T. Károly

Kezd háborogni a világ, kikéri magának: ne már, hát milyen világbajnokság ez?
Azt kell, mondjam a világnak, hogy egyáltalán nincs igaza.
Ez a világbajnokság – egyelőre – azért ilyen, mert – ilyen a világbajnokság!
Ha 32 csapatnak kell feltétlenül játszania – értem, de igazán el nem fogadom, hogy ez így van…- s a továbbjutási/kiesési rendszer olyan, amilyen, akkor az első körben csak az történhet, amit eddig láttunk.
Óvatos csapatok, mindenki arra törekszik, hogy jaj, csak ki ne kapjon, az nem baj, ha nyer, de a vereséget minden eszközzel el kell kerülni, hiszen az majdhogy nem a biztos kiesést jelenti.
A 32 csapat egyelőre nem hajlandó a világ elvárásaihoz igazodni, nekik fontosabb, hogy ki ne kapjanak, minthogy tetszenek…
Ebből kerekedik aztán néha 90 percnyi dögunalom, mint ezen a Szlovákia-Új Zéland meccsen is, ami lassabban pergett, mint egy Tarr Béla film, de annak legalább van művészi értéke.
Ennek a meccsnek az nem volt, esett egy kósza gól, s kíváncsi lennék, hogy ha három nap múlva megkérdezik, ki, mit tudna felidézni a 90 percből?
Én már egy pontos akcióleírásért külön díjat adok…
Egy percig volt érdekes a meccs: a 93.-ban.
Akkor meg lefújták.

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 3

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Vittek

SZEMÉLYES KEDVENCEM: Vittek Mari – I. Táncdalfesztivál, 1966 (Hogy szalad a nyár)

2010-06-16 06:21:21 Lakat T. Károly

Gondoltam, na most majd helyre áll a világ rendje, jön Elefántcsontpart és Portugália, minden játékos minden génje futball-labdákból épül fel, ezek már csak játsszanak egy olyan meccset, amire elismerően bólint a világ.
Aztán villámgyorsan kiderült: egy meccs akkor is képes a világbajnokság szokásaihoz alkalmazkodni, ha csak kiemelkedő tudású futballista van a pályán.
A mindennél óvatosabb Elefántcsontpart és a még nála is óvatosabb Portugália ugyanis nem sokban különbözik egy magyar-moldáv mérkőzéstől!
Amikor C. Ronaldo egyszerűen nincs a pályán; amikor még a sérült Drogbát is bevetik, mert azok, akik nem sérültek szemmel láthatóan karácsonyig sem rúgnak gólt ; amikor az őket körülvevő „kiszolgáló személyzet” is csak arra összpontosít,hogy az első, hozzá legközelebb állóhoz biztonsággal odapasszolja a labdát, abból nem kerekedhet ki olyan mérkőzés, amilyet ez a két válogatott amúgy képes lenne játszani.
Fékezett habzású volt itt minden.
Még az óvatosság is!
Az elvárás persze hatalmas, lehet, hogy éppen ez nyomja agyon ezeket a világsztár státuszú futballistákat.
Mert mi mond otthon a tv-készüléke előtt az egyszerű portugál?
Gondolom valami olyasmit, hogy most már ne csak a Real Madridban villogjon ez a „Cé” és nem a divatlapokról köszönjön naponta vissza, hanem amikor itt az első vb-meccs tegyen is valamit Portugáliáért!
De ugyanezt gondolja Drogbáról is a honfitársa : szép,szép, hogy róla zeng a világsajtó, de más a Chelsea és megint más a nemzeti válogatott!
Erre mit látnak?
Egy legfeljebb közepesen futballozó Ronaldot és egy láthatóan nem egészséges Drogbát!
S a többiekről még nem is beszéltem, pedig kisebb mértékben bár, de rájuk is vonatkoztatható – ugyanez.
Elefántcsontpart – Portugália.
Ronaldóval és Drogbával együtt: O-O.
Elmúlt egy meccs és nem történt (szinte…) semmi.
És ez már nagy baj.

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 5

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Yaya Touré

SZEMÉLYES KEDVENCEM: Eusebio

2010-06-17 06:35:10 Lakat T. Károly

Diego Forlán (+ A. Pereira) kivégezte a házigazdát.
Nagyobb baj ez, mint sokan gondolnák.
Tapasztalatból tudom: a világbajnokságok a helyszínen egy kicsit véget is érnek akkor, amikor a házigazda válogatottja kiesik.
A bírók ezért szoktak a rendező ország csapata finoman fogalmazva: vigyázni…
Egy világbajnokság a házigazda nélkül olyan, mintha a Rió-i karneválról kitiltanák a zenét és a táncosokat.
Dél Afrika fél-lábbal már nincs a világbajnokságon.
Kész szerencse, hogy olyan nagyon sokat nem kell majd utazniuk, amikor kiesnek.
Nekünk meg itt marad a hangulattalan, házigazda nélküli világbajnokság.
Ha csak a bírók nem „segítenek”…

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 6

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Forlan

SZEMÉLYES KEDVENCEM: Hidegkúti két gólja az 1954-es vb-n, Uruguay ellen

2010-06-18 06:23:25 Lakat T. Károly

Hőzöngő, nagyhangú, mindig, mindenkit csípőből lefikázó, fiatalabb korosztályhoz tartozó futball „mindentudók” körében talán a legnagyobb divat a Real Madrid argentin származású csatárának, Higuain-nak a szüntelen gúnyolása. A falábútól a futball-analfabétáig elmondják mindennek, egymást hergelve heccelődnek rajta, néha a becsületsértés szintjéig elmenve alázzák – minden ok nélkül.
Csak úgy, névtelenül, mai szóhasználattal élve: nikk-nevek mögé bújva.
Egyszer komolyan érdekelne, hogy mi a baj Higuain-nal, aki a legutóbbi bajnokság bizonyos szakaszaiban szinte egyedül vitte a hátán a komplett Real Madridot, sorozatban lőtte a sorsdöntő gólokat, s amikor a királyi-fehérek euró milliókért vásárolt sztárjai átestek a labdán, ő érkezett, lőtt, fejelt és megnyerte a meccset…
És (nagydolog ez a Realnál…), mindig hajlandó volt küzdeni, futni, harcolni.
Az első világbajnoki mérkőzése most nem igazán sikerült (mint ahogy Messinek sem…) kapott is a névtelenektől akkorákat, hogy attól más Buenos Airesig futott volna kínjában, Higuain azonban valahogy „túltette magát” azon a vitathatatlanul sokkoló tényen, hogy néhány száz magyar futball kommentezőnek bizony nem tetszik sem a játéka, sem a személye és – maradt.
Maradt, Argentína legnagyobb örömére, hiszen a második meccs már szinte róla szólt, a Dél-Korea elleni meccs négy góljából hármat vállalt.
Jó, a háromból kettőt a keresztanyám is a hálóba küld, pedig szegény néha csak járókerettel tud lemenni tejfölért a csarnokba, de a harmadik már „reálos” gólt volt, no meg az előző kettőnél sem a kereszt mami, hanem a derék Gonzalo járt éppen arra, s volt éppen jó helyen.
Lehet (ne) tehát nagy bocsánatokat kérni Higuaintól, ha olyan világot élnénk, amelyben bocsánatot kérnek adott esetben azok, aki teljesen oktalanul bántanak és gyaláznak másokat, ám ebben az esetben szerintem az argentinok csatára valahogy csak el lesz, bocsánatkérés nélkül is.
No meg aztán lassan Maradonát is kéretik a komoly szövetségi kapitányok közé sorolni, hiszen azt látni kell, hogy miközben a zseniális dundi egyszemélyes showjával szórakoztatja Dél-Afrikát, csapata rendre nyer, kifejezetten jól játszik, s ezt nemcsak ösztönből teszi.
Nagyon is megszervezett, kigondolt a gouchók futballja, kitűnő az arány a védekezés, a gyorsan átjátszandó középpálya és a Tevez-Messi-Higuain ítélet-végrehajtó brigád között, s ne felejtsük el: az argentinok úgy nyertek két meccsből kettőt, hogy legjobbjuk Lionel Messi még nem rúgott gólt… Sőt, inkább ő szolgálta ki a társait, mint azok őt!
Lehet, hogy a szerepcsere lesz Argentína nagy fegyvere a folytatásban?
És akkor majd nem Higuain hanem Messi lövi a hármakat?
Kellemes gondjai vannak Maradonának.
Jut eszembe… Dél-Korea!
No, éppen ez az.
Hogy nem jut eszembe róluk semmi…

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 7

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Higuain

SZEMÉLYES KEDVENCEM: Madonna, mint Eva Perón

2010-06-18 06:27:16 Lakat T. Károly

Amikor az első körben befejeződött a Dél-Korea – Görögország mérkőzés, amelyet a koreaiak úgy nyertek 2-0-ra, mintha ellenfél nem is lett volna a pályán, dacára annak, hogy vallom: tilos az egyik meccset összevetni a soron következővel (erre mondják a futballban azt, hogy : „Minden meccs más…”) jelentős összegben mertem volna fogadni: ez a görög válogatott null ponttal utazik majd haza a világbajnokságról.
Még a nagyon rosszul játszó csapatok külön bajnokságán is fölényesen nyertek volna a Rehhagel „fiúk”, akik közül sokan inkább nagypapákra emlékeztettek, minden jel arra mutatott: Nigéria svédasztal-szerűen csipeget majd belőlük egy végtelenül unalmas és egyoldalú 90 perc során.
A rajt drámáját a görögök még fokozni is tudták, hiszen Nigéria ellen is hátrányba kerültek, de aztán minden átmenet és kitapintható logika nélkül egyszer csak elkezdtek futballozni, nem csak egyenlíteni, hanem fordítani is tudtak: egy csapat, amelyre a világ éppen kezdte feladni az utolsó kenetet, lakodalmas táncba kezdett.
Kellett mindehhez persze az, hogy 0-1-nél rádöbbenjenek arra, hogy ebből, ha hazamennek iszonyatos botrány lesz; hogy egy nigériai hátvéd döbbenetesen ostoba módon kiállítassa magát; hogy Rehhagel végre húzzon néhány olyat, mint amivel ezt a válogatottat egyszer már az európai kontinens csúcsára vezette, s végül, hogy Nigéria nyomaiban sem emlékeztessen arra a válogatottra, amely egy időben minden ellenfelének könyörtelen „gyilkosa” volt.
A futball, persze kiszámíthatatlan játék, itt van mindjárt ennek a nigériai kapusnak, bizonyos Enyeamának az esete. Ez a fiú az első meccsen Argentína ellen úgy védett, hogy csak miatta nem lett a vége egy hatos, most meg a legfontosabb pillanatban úgy jött ki róla egy labda, mintha egy tűzgömböt akart volna megfogni az agyonátkozott Jubilani helyett.
És, hogy néha még a legjobb kapusnak sincs szerencséje annak ékes bizonyítéka, hogy a kapus kezéből kiperdülő labdát nem egy nigériai védő szerezte meg, hanem az éppen az ügylet szempontjából a legjobb helyen álló Toroszidisz, aki meg, ha már éppen ott volt, persze, hogy berúgta.
Abban a pillanatban Görögország egy emberként ugrott talpra, s újra az Eb-győztes válogatottját kezdte látni a dél-afrikai gyepen ölelkező fiaiban.
Pedig AZ a csapat és EZ a csapat egyetlen elemében sem hasonlítható össze, ráadásul már AZ a csapat, s ejtette ámulatba a világot, talán csak azzal, hogy Eb-t tudott nyerni.
EZ a csapat vb-t biztos, hogy nem fog, igaz én arra is fogadtam volna, hogy pont nélkül utazik haza…

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 6

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Még keresem…

SZEMÉLYES KEDVENCEM: Demis Roussos

2010-06-19 06:38:55 Lakat T. Károly

Kicsit mintha hamar ünnepelte volna agyon a világ Németországot és Németország is önmagát!
De gyors volt a kijózanodás is.
Ne vegyünk el a királytól, ami a királyé, tény: Ausztrália ellen valóban parádézott a Nationalelf (az a játék nagyon sok más válogatott ellen is biztos győzelmet jelentett volna…), de más dolog egy „exotikus” válogatott ellen futballozni, s megint egészen más, amikor egy hagyományos stílusú brigád az ellenfél.
A Bundesliga hemzseg a szerb játékosoktól, mindenki ismer mindenkit, nehéz igazi meglepetést okozni, Szuboticsnak (Dortmund) nem sokáig kell magyarázni, hogy merre felé szokott cselezni Klose, s Kuzmanovics (Stuttgart) sem kényszerül továbbképzésre abban a kérdésben, hogyan szívja el a levegőt adott esetben Steinweiger elől.
A németek persze vannak annyira gőgösek, hogy ne nagyon érdekelje őket, mit és hogyan csinál Szerbia, ők most is játszották a maguk futballját (teszem gyorsan hozzá: jobbat, mint amilyenre a világbajnokság előtt számítani lehetett…), de ezúttal ez a futball elhalt a szerb partok előtt, ráadásul az egyik kulcsember (Klose) a létező legbutább módon meglehetősen korán kiállítatta magát, aminél értékesebb ajándékot Szerbia nem igen kaphatott volna az égiek útján sem, Undianó játékvezetőtől.
Tíz német optimális esetben még mindig elég kellett volna, hogy legyen tizenegy szerbbel szemben, arról azonban nem volt szó, hogy az amúgy minden helyzetből gondolkozás nélkül, ráadásul meglehetősen pontosan tüzelő Podolski ezúttal 11-esből sem lesz képes a kapuba találni.
Mert nemcsak kapussors van ám, hanem csatársors is: van, amikor az embernek a 16-osról, a füléről is bepattan a labda, s van olyan, hogy a 11-esét is „kineveti” az ellenfél kapusa.
A mérkőzés nagy kérdése az volt, hogy a Kloséját vesztett németekben lesz e annyi ötlet, kreativitás, és elszántság amennyi minimum az egyenlítéshez elegendő, ám gyorsan kiderült: a szívós szerbek most németebbek a legnémetebb német válogatottnál is, ha már szájukba a nagy csont, nem adják semmiért.
Ha már Öcilt cserélni kell (dacára annak, hogy az általában mindig remek kis Marin állt a helyére) az sok mindent elmond a németek játékáról, ráadásul most még szerencséjük sem volt, hiszen Khedira lőtt egy Budapestig elhangzó kapufát, igaz kapufái voltak a szerbeknek is, csak jóval csendesebbek.
Jovanovics (Standard Liege) gólja végül döntött, erőteljes jelzést adva a világnak: Belgium is jelen van a világbajnokságon!

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 5

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Jovanovics

SZEMÉLYES KEDVENCEM: Surda, alias Ljubisa Samardzic

2010-06-19 06:40:34 Lakat T. Károly

Semmit nem utálok jobban a futballban, mint az utólagos okoskodást, amikor valaki a meccs ismeretében tudatában hangoztatja úton-útfélen, hogy ő ezt tudta, meg amikor a 11-es vagy bemegy, vagy kimarad, ország-világnak kürtöli, hogy ő ezt bizony előre megérezte…
Az események megtörténte előtti véleményalkotás az igazán hiteles, minden, ami utólag hangzik el – okoskodás.
A mérkőzés szünetében a magabiztosan és nagyon jól is játszó Szlovénia 2-0-as vezetésénél én például legfeljebb valami olyasmit éreztem, hogy ácsi, ennek még nincs vége, de azt nagy összegben nem mertem volna lefogadni, hogy az amerikaiak nemhogy felállnak és egyenlítenek, hanem kis híján a győzelmet is megszerzik. (Voltaképpen meg is szerezték, hiszen rúgtak egy tökéletesen szabályosnak látszó harmadik gólt is, a világon egyedül a bíró tudja, hogy miért nem adta meg, bár a szuperlassítások korában még ezzel is óvatosabb lennék, a végén még kiderül, hogy neki volt igaza…).
A szlovén csapat a második félidőben egy kicsit olyan volt, mint amilyen a magyar szokott lenni, ezek után még merje valaki azt mondani, hogy ilyen meccset 2-0-ról csak mi tudunk döntetlenre lehozni, ráadásul úgy, hogy a végén örülhetünk, hogy nem kaptunk ki.
Egy félidőn át csak a szlovén, egy félidőn át csak az amerikai válogatott volt a pályán, mit mondjak furcsa meccs volt, ha minden fordítva történik, az amcsik vezetnek 2-0-ra félidőben, s a szlovének játsszák azt szünet után, mint amit játszottak az 1. és a 45. perc között, és egyenlítenek, akkor most mindenki Szlovéniát sajnálná… (Örök tanulság: nem mindegy, hogy egy csapat az első, vagy a második félidőben játssza ugyanazt a nagyon jó, aztán meg nagyon rossz játékot!).
Így viszont mindenkit sajnálni lehet, Szlovéniát a 2-0-ról majdnem elbukott meccsért, a tényszerűen elveszített két ponttért, az amerikaiakat a meg nem adott harmadik góljukért.
Csak a semleges nézőket nem kell sajnálni semmiért, hiszen ahhoz képes, hogy ez nem a vb-csúcsrangadója volt egy izgalmas, érdekes, fordulatos, változatos meccset láttak telis-teli mini- és maxi-drámákkal.
Úgy fest: a „kicsik” is kint vannak már a vb-n!

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 6

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Michael Bradley (az amerikaiak szövetségi kapitányának a fia)

SZEMÉLYES KEDVENCEM: Elvis Presley: Love Me Tender

2010-06-22 06:28:24 Lakat T. Károly

Két dolgot biztos, hogy nem gondoltam volna a meccs előtt:
a,… hogy lesz válogatottja a világnak, amelynek ez a portugál csapat 7 (azaz: hét…) gólt tud rúgni (fejelni);
b,… hogy lesz válogatottja a világnak, amelytől Észak-Korea képes lesz 7 (azaz: hét…) gólt kapni.
Mind két gondolat rossz volt.
A portugálok az utóbbi három esztendőben kihagyott valamennyi helyzetüket most egy meccs alatt berúgták, Korea pedig megkapta azt a gólkontingenst, amennyit egy évtized alatt sem nagyon szokott összeszedni.
A szó szoros értelmében a semmiből lett vb-sztárrá Portugália (én még pontosan emlékszem arra, hogy a selejtezőkön milyen szánalmas botladozás sorozatot mutattak be, otthon kaptak ki Dániától és nem tudták megverni Lisszabonban Albániát, hogy csak a legkarakterisztikusabb bukásaikat idézzem…) pedig ha volt válogatott, amely a pótkocsi után csatolt pót pótkocsin utazva döcögött ki Dél-Afrikába, akkor az éppen Querioz mester társulata.
Szánalmasan kezdték a játékokat is, aztán erre a 90 percre valahogy minden összeállt, s magyarázhatatlan módon egy olyan csapat ellen, amely minden ízében alkalmas arra, hogy az olyan elkényeztetett sztárokat amilyenek a luzitánok kivéreztesse, de amely „tudja” azt is, amit most bemutatott: hogyan kell totálisan elemeire hullania egy válogatottnak.
Elemeire hullania, súlyos vereséget szenvednie, de közel sem megsemmisülnie!
A saját serdülő válogatottjuk ellen nem vezethettek volna olyan könnyen támadásokat C. Ronaldoék, mint ahogy tették ezt Észak-Korea ellen, egy félidőn át egy kapuztak az ellenállás legcsekélyebb érzésétől sem zavartatva.
A lelkes-derék, kis ázsiaiaknak amúgy, mintha bérletük lenne arra, hogy félévszázadonként Portugália úgy rohanjon át rajtuk, mintha ott sem lennének: a világ futball történelme a mai napig számon tart és gyakorta emleget egy 1966-os vb-meccset, amelyen Észak-Korea már 3:0-ra vezetett Portugália ellen, de aztán jött Eusebio, vágott egy négyest (plusz Augusto) és 5:3 lett a vége, abban a liverpooli Goodison parkban, ahol mi, magyarok Brazíliát püföltük 3:1-re.
Portugáliának most nem volt egy Eusebioja, ám ezt ők jobban kibírták, mint ellenfelük, ahonnan hiányzott a legendás Pak du Jik (fogorvos lett később) mai megfelelője, így aztán nem hogy három gólig, de egy nyomorúságos szépítő találatig sem jutottak.
A portugálok parádéztak, a végén már szinte keresték, hogy ki nem rúgott még gólt a csapatból, meggyőződésem, ha 11-eshez jutnak azt a kapus végezte volna el.
De, hogy milyen furcsa játék is a futball: egy 0-7 akárhonnan nézem mindenképpen megalázó vereség, az észak-koreaiakat még sem éreztem egy pillanatra sem megalázva.
0-7-nél ugyanúgy mentek, futottak, hajtottak, robotoltak, tették a dolgukat, mint akkor, amikor még 0-0-ra állt a találkozó, amikor pedig elkezdték zsinórban kapni a gólokat nem fogtak fékeveszett rugdosásba, nem szidták a bírót, egymást, a labdát, a füvet, tisztességesen vették tudomásul, hogy 45 percen át nem találkoznak a labdával, csak amikor közepet kell kezdeni.
7-0-ra kikapni (ezt mindenki pontosan tudja, aki akár életében egy nősök-nőtlenek meccsen már pályára lépett…) lélekölő, léleknyomorító, agysejt pusztító, gyilkos dolog.
Az ember ilyenkor legszívesebben a föld alá süllyedne, de minimum egy hétig nem menne ki az utcára.
Mi, magyarok különösen jól tudjuk ezt, kaptunk már ki világbajnokságon 6-0-ra…
Észak-Koreával valahogy mégis egészen más a helyzet.
Kaptak egy hetes, de a következő meccsen akár még drukkolni is lehet nekik!

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 6

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Tiago

SZEMÉLYES KEDVENCEM: A Portugál című film (1999, író: Egressy Zoltán)

2010-06-21 06:34:00 Lakat T. Károly

Ha futballról van szó (kiváltképp, ha a válogatottról) akkor Szlovákiát szeretjük a magyar nemzeti 11-el összehasonlítani.

Közel is vannak, kicsik is, helyzetük, lehetőségeik nagyjából olyanok, mint a miénk, a tradíciókat sok okból össze sem lehet hasonlítani, no de a múlt ritkán lő gólokat egy világbajnokságon.

Fogalmam sincs mit szólt volna a magyar, ha mondjuk Dzsudzsákék vannak kint a vb-n a szlovákok helyett, mi játsszunk „egy” Paraguayal, s olyan simán kikapunk ki, mint amilyen simán kikaptak a szlovákok.

A múlt tapasztalataiból kiindulva: mérhetetlenül el lennénk keseredve, talán már ott helyben leváltjuk a szövetségi kapitányt, átszervezzük a bajnoki rendszert, rákenünk mindent a gaz újságírókra és az MLSZ-re, s valószínűleg valamilyen összefüggésben elhangzik Latisev neve is.

Azt nem tudom, hogy a szlovákok pályán kívül mit kezdenek azzal a szánalmas helyzettel, amelybe a vereség által sodródtak, de azt tudom, hogy sikerült egy olyan vb-meccset játszaniuk, amelyen momentumuk nem volt, egy nem különösebben acélos, ám vitathatatlanul a nyeréshez szükséges minden erény birtokában lévő válogatott ellen.

Paraguay játszotta, Szlovákia szenvedte a futballt, s ez a mérkőzés minden percét áthatotta és meghatározta.

Gyorsan kiderült, hogy a szlovák futball kisgyémántjának tartott Marek Hamsik amolyan kikiáltott sztár, hiszen két vb-meccs rohant úgy át Szlovákia válogatottja felett, amelyhez az égvilágon semmi érdemlegeset nem tudott hozzátenni, márpedig Szlovéniában ő a „Gera Zoli”, annak minden terhével és felelősségével, s aki azért biztos, hogy nem teljesen véletlenül játszik a Napoliban.

Paraguay nemcsak szimpatikus, hanem egy kifejezetten szervezett, a mai futballban kötelező jelleggel felvonultatandó erények birtokában lévő válogatott, olyan csapat, amelyet szívesen néz a magyar, mert a játékstílusuk közel áll a miénkhez.

Csak gyorsabbak, csak lendületesebbek, csak keményebbek, csak határozottabbak, csak taktikusabbak, csak elszántabbak, csak… (ide mindenki tegye oda a maga jelzőjét…).

Jó nézni az eleve játékosságra épülő futballjukat, amelyben minden játékosnak ki van találva és el is van találva helye, az egész – működik.

És ez Paraguay alapvető trükkje.

A működni tudás.

Plusz ott van náluk ez a Vera.

Nem valamelyik nagy európai sztárcsapatból, csak a LDU Quitóból, no de a nagy karrierek az ilyen kis Quitókból szoktak elindulni.

Amikor minimum öt lehetséges megoldásból a gólja előtt a hatodikat választotta, azonnal tudtam: klasszis futballistáról van szó.

A klasszisok védjegye: az öt közül mindig a hatodikat választják.

A semleges néző pedig Szlovákia helyett biztos, hogy Paraguay!

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 6

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Vera

SZEMÉLYES KEDVENCEM: Szevasz, Vera (1967, rendezte: Herskó János)

2010-06-22 06:32:34 Lakat T. Károly

Néztem, nézegettem ezt a spanyol meccset, amely a maga nemében maga volt az unalom, hiszen aki életében már egy perc futballt látott, az a kezdést jelző játékvezetői sípszó után úgy 50 másodperccel pontosan tudta: ezt a meccset csak Torresék nyerhetik.
Jó, tudom, voltak már hatalmas betlik óriási fejre állások a futball történetében, s éppen olyan meccseken, amilyen az a Spanyolország – Honduras volt.
Itt mégsem fenyegetett ez a veszély.
Világ botrányból a spanyoloknak már elég volt Svájc ellenében, a hondurasiak pontosan tudták: ha a fejük tetejére állnak, akkor sem tudják megakadályozni, hogy Xaviék így vagy úgy, de le ne győzzék őket, aztán mindez tűpontos lenyomatát otthagyta a mérkőzés képén is.
De legalább volt idő spekulálni valamin, amire, persze mostanáig sem tudom a választ.
Itt van ez a David Villa nevű elképesztően tehetséges, valóban zseninek mondható spanyol csatár.
Most is az ő két gólja döntötte el a meccset, az első például olyan technikai tudást feltételez, amelyhez hasonlót még egyet sem láttam eddig a világbajnokságot (legfeljebb Maicon gólja…).
Még az is zseniálisan emberi volt, hogy a 11-est kihagyta.
Ha belövi, az az ő szintjén a kutyát sem érdekeli.
De ahogy kihagyta, és ahogy abba utána beleszenvedett, az igen, azt lehetett szeretni és tisztelni is egyszerre.
Ez a David Villa a világbajnokság előtt már aláírt a Barcelonának, csatlakozott a földkerekség egyik legsikeresebb, legjobb futballját játszó alakulatához.
Jómagam rendkívül erős gyermek- és kamaszkori emlékek okán „megszállott” Real Madrid szurkoló vagyok, bár nem hiszem, hogy nálam jobban ember szidni tudná a „galaktikusokat” amikor Euro-milliárdokat a csapatra költve sem nyernek soha, semmit.
azt viszont nem értem, hogy annak a Barcelonának, ahol lassan a szertáros gólképesebb, mint sok madridi csatár, mi a fenének kell David Villa?
Mit kezdenek vele?
Vagy ezen túl nem ötöt rúgnak majd egy meccsen, hanem nyolcat?
Adták volna „nekünk”…
Mennyivel izgalmasabb lenne ősztől a spanyol bajnokság!

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 6

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: D.Villa

SZEMÉLYES KEDVENCEM: A Kopa, Rial, DiStefano, Puskás, Gento csatársor

2010-06-23 06:11:18 Lakat T. Károly

Az amúgy nagyon helyes egyidejűség miatt ezt a meccset csak felvételről láttam.
Természetesen már a pandant-meccs eredményének a tudatában.
Így viszont már mindent „annak tudatában” néz, mérlegel és értékel az ember, pedig tudom, hogy amit én tudok, azt akkor ők, ott a pályán nem tudják. (Vagy mégis?)
Mindegy.
Változatos, fordulatos, gól gazdag meccsen született egy olyan 2-2, amely csak Dél-Koreának volt nagyon fontos.
Nekem a lefújás pillanatában mégis Észak-Korea jutott eszembe.
Nem elég, hogy kaptak egy hetes Portugáliától, még Dél-Korea is továbbjutott…

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 6

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Pak Csa Jang

SZEMÉLYES KEDVENCEM: Bum, Kun Csa fia

2010-06-26 06:47:24 Lakat T. Károly

0-0.
Még leírni is fáj egy brazil-portugál ürügyén.
Egy brazil-portugált nyerje az egyik csapat 6-0-ra, vagy a másik 7-3-ra, játszanak 5-5-ös döntetlent, esetleg legyen 6-5 ide (vagy oda), csak 0-0-at ne, könyörgöm.
Ha a Csárdáskirálynőre ültem be, akkor nehezen fogadom el, hogy a Walkürt játsszák, kiváltképp, ha a színpadon a földkerekség legjobb „operett színészei” tolonganak.
Wágnerrel sincs semmi baj, de ő írja a „zenét” a németeknek, az angoloknak, vagy éppen Svájcnak, ha a brazilok és a portugálok kérnek maguknak darabot és a darabban szerepeket, akkor jöjjön Lehár, vagy ha nagyon korszerű akarok lenni, akkor legyen egy vadonatúj Webber musical.
Márpedig ez a brazil-portugál „wágneri” volt akárhonnan is nézem, a futball-tangó és a futball-szamba királyai körzővel, vonalzóval tervezőasztalon megtervezett táncot jártak másfél órán át, igaz ezért elsősorban a táncrend volt a hibás.
Ha a világnak csak egy mákszemnyi szerencséje van, akkor ezt a brazil-portugált a csoport 2. fordulójában játsszák, mert akkor azt hiszem, ma nem keresnénk, hogy eddig melyik volt a világbajnokság legjobb meccse.
Az első fordulóban nem lett volna jó, mert akkor ugye, még mindenki óvatos, csak arra figyel, hogy ne kapjon ki (bár, mint tudjuk minden meccs más, de az az érzésem, hogy az első körben ez a meccs pontosan ugyanolyan lett volna, mint volt amilyennek most láttuk…), a harmadikban szintén halálra ítélt a dolog, hiszen már adott egy kész helyzet, amelyet magukkal visznek a csapatok a pályára,s hiába fogadkoznak napestig, teljesen elfelejteni nem tudják.
„Középen” viszont nincs mese, egymásnak kell esni, márpedig ennek a két válogatottnak van mit egy igazi futball háborúban magával vinni a harctérre.
A jószerivel már megoldott képlet (jelesül: a kezdés pillanatában mindkét gárda továbbjutónak tekinthette magát…) dacára még tisztességesen estek egymásnak a csapatok, volt iram, harc, küzdelem, test-test elleni viadalok sora, csak sajnos sokkal inkább birkózták, mint játszották a futballt azok, akiknek a játék, még inkább a fölényes technikai tudáson alapuló játékosság az életelemük.
Őszintén szólva én a portugáloktól az előzmények ismeretében (és itt természetesen nem a vb-n lejátszott mérkőzéseikre gondolok…) a felét sem vártam annak, mint amit produkálnak. Nehezen felejthető az ő selejtező csoportbéli bukdácsolásuk, hogy volt idő, amikor egy albániai meccsen olyan távol volt tőlük Dél-Afrika, mint amilyen távol volt bizonyos Valentyin Katajevnél egy fehér vitorla.
Egészen pontosan, ha ott a 93. percben (mert mikor máskor?) a totális bukástól való páni félelmében bizonyos Bruno Alves nem bóklászik előre a szkipetárok kapuja elé és nem fejel be egy kósza beadást, akkor most a svédek világbajnoki szereplését elemezzük a portugáloké helyett.
A brazilok most tipikusan „harmadik meccses” brazilok voltak, a maguk felforgatott csapatával (ugye, nem gondolja komolyan senki, hogyha ez egy igazán fontos és sorsdöntő meccs, akkor Julio Baptista és Nilmar a kezdőben kap helyet, s Robinho még csereként sem lép pályára…) óvatosra hangolt alaptaktikájával, mondjuk ki: unalmával.
A másik oldalon C.Ronaldo volt talán az egyetlen, aki rangadónak hitte azt, ami a pályán történik, márpedig előzetesen talán róla gondolta volna ezt a legkevésbé az ember.
Egyedül azonban még ő is nagyon kevés akár csak egy közepes Brazília ellen, már az nagy dolog, hogy a 0-0-at hozta.
Ha valaki nem látta a meccset, s csak a 0-0-at látja (mondjuk egy újságban), akár azt is hiheti, biztos kimaradt mindkét kapunál nyolc-nyolc helyzet, a kapufákat valószínűleg szilánkosra rugdosták, elhibáztak 11-eseket, szóval volt (lehetett) ott dráma, csak éppen gól nem született.
Jelentem: helyzet sem volt.
Csak helyzet volt!
Hogy a döntetlen nagyon is megfelelt mindkét oldalon…
A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 5

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: C. Ronaldo

SZEMÉLYES KEDVENCEM: Garrincha cselei az 1958-as svédországi világbajnokságon

2010-06-26 06:54:17 Lakat T. Károly

Három gólt dübörögtek össze az elefántok Észak-Korea ellen, de összedüböröghettek volna tizenhármat is - mindenképpen kiesnek.
Kiesnek, mert miközben Drogbáék nekiesnek, a fél-lábbal már otthon lévő Koreának Brazília úgy vigyáz Portugáliára, mint a nagytestvér a kishúgára, amíg a mama haza nem érkezik.
Kár Elefántcsontpartért, mert messze többet tudnak annál, mint amennyi ezen a vb-n kijött belőlük.
A még elviselhető 4 ponttal estek ki, de azt hiszem, nemcsak saját országukban vártak ennél is jóval többet tőlük.
Ott ahol Eboue, Kolo Toure, Keita, Yaya Toure, Kalou és mindenekelőtt Didier Drogba akár egyszerre is a kezdő csapatba állítható, nem lehet az álmok világa a továbbjutás. Rendben, gondolkozzanak úgy, hogy ezt a csoportot Brazília mindenképpen megnyeri, ezzel ne is foglalkozzunk. Az nem valószínű, hogy Észak-Korea a továbblépés szempontjából bekavar, maradunk akkor ugye egy továbbjutó helyre mi, és Portugália.
Nos, ehhez kellett volna megverni Portugáliát, de ez nem sikerült, játszottak egy halálosan unalmas ikszet (0-0), igaz még csak „félig” Drogbával (bár a Chelsea világsztárja a későbbiek során is csak félig volt pályán igazi önmagához képest…) de ez akkor is kevés volt, sőt, mint később kiderült: a továbbjutás szempontjából szinte sorsdöntő.
Minden jel arra mutatott, hogy az utolsó csoport meccsen átrohannak Észak-Koreán, hiszen az ázsiaiak még nyilván a 7 bekapott portugál góltól sokkolt állapotban lépnek majd pályára.
De nem ez történt, a „kicsik” tökéletesen összeszedték magukat, a luzitán horror már nem érződött a futballjukon, sem többet, sem kevesebbet nem adtak magukból, mint akár Brazília ellen, amikor mindenki őket ünnepelte, hogy csak 2-1-re kaptak ki.
Esélyük itt sem volt a pontszerzésre, de most nem verték grízesre őket, mint tették azt velük C. Ronaldoék, úgy látszik Drogba ellen könnyebb, bár ebben azért nem vagyok olyan nagyon biztos.
Észak-Korea három vereséggel 1-12-es gólkülönbséggel búcsúzott a vb-től.
A maga nemében ez sokkal jobb eredmény, mint akár az olaszoké, akár a franciáké…
(Ugye, milyen relatív játék is tud lenni néha ez a futball?)

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 5

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Yaya Toure

SZEMÉLYES KEDVENCEM: Az észak-koreai szövetségi kapitány lódenkabátja

2010-06-26 06:57:00 Lakat T. Károly

Micsoda meccs!
Micsoda meccs…
…lehetett volna, ha ugye a csapatok közül akár csak egy is akadna, amely hajlandó lenne a világízlésnek megfelelni, miközben lemond saját, jól felfogott érdekéről.
Ne legyünk naivak: ilyen csapat nincs.
Sem a világbajnokságon, sem a Bora- Bora szigetek járási bajnokságában (már ha vannak ott járások egyáltalán, félek, hogy nincsenek, de ez a lényegen nem változtat…) sem sehol; fájdalom, hogy ezt a tételt most két olyan csapat bizonyította, amely szimpátia mutatói alapján simán világbajnokságot nyerhetne.
A spanyolokba már régen belepistult minimum a fél világ, Chilét viszont a döntő többség ezen a világbajnokságon szerette meg, teszem gyorsan hozzá, teljes joggal.
Fogalmam sincs hogyan csinálta szövetségi kapitányuk az argentin Bielsa, hogy egyszerre hozott össze ütőképes, korszerű, a modern futball minden elemét felvonultatni tudó, de ugyanakkor a latinos hagyományokat őrző, a játékos, trükkös, virtuozitásra épülő félig európai-félig dél-amerikai futballt játszó csapatot, amelyet ráadásul még szeretni is lehet.
De sikerült neki, így bár a Spanyolország-Chile találkozó utolsó huszonöt perce penetráns módon csak és kizárólag Svájc kigolyózásáról szólt, ezért olyan nagyon (a svájciakon kívül, persze…) senki sem haragudott, mert az a nagy igazság, hogy a spanyolokat, de Chilét is mindenki a legjobb 16 között szerette volna látni.
Puszta szimpátia alapján ugyan nagyon nehéz objektíven ítélni (nem is lehet…) az ilyen „ejtsük ki, tartsuk bent” kérdésekben, de a mostani helyzethez sokat tett hozzá Svájc is, amely ezúttal saját magán is képtelen volt segíteni.
Esett ezen a meccsen három gól, ebből kettő mestermunka volt a maga nemében.
A spanyolok mindkét góljánál én csak a bársonyos-belsőkre hívnám fel a figyelmet.
Bársonyos-belsők alatt ezúttal a lábnak azt a részét értem, amellyel előbb David Villa, majd valamivel később Iniesta küldte a chilei hálóba a labdát.
A futballban köztudott, hogy belsővel a legkönnyebb rúgni (a legpontosabban is így lehet egyébként…), de úgy ahogy David Villa az ámokfutóra emlékeztető módon, totál feleslegesen kiszánkózó chilei kapustól kapott labdát a hálóba küldte, azt csak a kivételes klasszisok tudják.
Az extrémitás az volt a megoldásban, hogy az immáron barcelonai illetékességű csatár nem állította meg a váratlanul elé került labdát, nem nézett föl, nem mérte be a kapu és a kapus helyzetét/irányát, hogy aztán majd jobbal, kitámasztva ballal lőjön, hanem az elé guruló labdát egyből, állítgatás és igazgatás nélkül küldte a chilei kapuba.
Nemcsak hihetetlenül szép, nemcsak látványos, hanem irgalmatlanul nehéz megoldás az ilyen.
Iniesta is több megoldás közül választhatott volna, de ő is a finom, puha, mondhatni bársonyos-belső mellett döntött, amikor még csak nem is különösebb erővel a bal sarokba küldte a labdát, egy olyan kifordított lábmozdulattal, amely ahhoz volt elengedhetetlenül szükséges, hogy a labda részint elkerülje a becsúszó chilei védőket, részint ne érje el a kapus, részint pont beférjen a kapufa mellett az oldalhálóba – belülről.
A vérlázító utolsó húsz-huszonöt perc alatt erre a két gólra gondoltam.
Meg arra, hogy ez a David Villa meg ez az Iniesta ősztől egy csapatban játszanak majd Barcelonában…

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 6

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: David Villa

SZEMÉLYES KEDVENCEM: A Real Madrid gombfoci csapata (1960)

2010-06-26 07:00:10 Lakat T. Károly

(No comment)

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 3

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Ilyen nem volt

SZEMÉLYES KEDVENCEM: Az argentín játékvezető Baldassi, aki lefújta…

2010-06-27 07:11:40 Lakat T. Károly

Ha nem bizonyos Richard Kingson védi Ghána kapuját az USA elleni meccsen, akkor most ugyanebben az írásban azt lehetne fejtegetni, hogy hiába, ezek az amerikaiak milyen fantasztikusak, lám, lám egyáltalán nem a vak véletlen műve volt, hogy az utolsó utáni pillanattól még három pillanattal később a legjobb 16 közé rúgták magukat, meg egyébként is, ha az amerikaiak egyszer komolyan vesznek valamit, akkor abban előbb-utóbb a világ legjobbjai lesznek…
De miután Kingson védett és volt hozzá egy játékostársa Asamoah Gyan ez most elég is volt Ghánának a továbbjutáshoz.
Mindezzel természetesen egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy Ghána két játékossal győzött le tizenegy amerikait, de azt igen, hogy míg az egyik oldalon ezúttal akadt két extra-klasszis teljesítmény, addig ugyanilyen a másikon ezúttal nem volt.
Az amerikaiak a második félidőben a szó szoros értelmében tönkre verhették volna ellenfelüket, de ekkor egy kicsit beleszerettek a saját egyenlítésükbe, részint mintha ők is érezték volna, hogy hatalmas fölényben játszanak, sorra alakítják ki a helyzeteiket, következésképpen előbb-vagy utóbb gólt is fognak rúgni.
Nos, ez volt a történelmi tévedésük, mert a percek felmorzsolták őket a reményeikkel együtt, s kénytelenek voltak a mindig kétséges végkimenetelű kétszer 15 perces hosszabbításra bízni a sorsukat.
A ráadás félórával egyébként az igazi esélyt Ghána kapta, hiszen ők mintegy újrakezdhették a mérkőzést, s miután azonnal a folytatás legelején Asamoah Gyan jelezte a világnak, hogy a jövőben kéretik őt a kiemelkedő klasszis csatárok között számon tartani, a helyzet pontosan olyan lett újra, mint volt a találkozó első félidejében 1-0-s ghánai vezetésnél.(Az első gólnál egyébként halkan felvetném az amerikai kapus felelősségét, hiszen Boateng életerős lövést küldött ugyan kapura, de abból a szituációból a rövid sarokra „nem illik” gólt kapni…)
A különbség abban jelentkezett, hogy Donovanék, akik eddig valamennyi vb-meccsük szinte minden pillanatának minden felvetődő kérdésére kapásból, fejből tudták a választ, most elbizonytalanodtak, tanácstalanná váltak.
Mentek, meneteltek (kicsit monotonul, kicsit kötelességből, kicsit a beidegződések okon) szünet nélkül előre, ám ekkor már hiányzott futballjukból az ötlet, a váratlanság, az a végső pillanatokhoz elengedhetetlenül szükséges plusz, amit csak a frissesség tud megadni.
Egy büntető párbajig persze még így könnyedén eltuszkolhatták volna magukat, de most nem volt szerencséjük, sőt miután kényszerűségből a szokottnál sokkal jobban kinyíltak még akár újabb gólt is kaphattak volna.
Ghánát most majd elkezdi feltérképezni a futball világ.
Lesz is vele dolga elég, hiszen ők valami egészen különleges futballal lepték meg Dél-Afrikában a mezőnyt.
Ez a futball nem szegezi a székükhöz a stadionban lévőket; nem ejti egyik ámulatból a másikba a televíziók előtt ülőket, első ránézésre egyszerű (fantasztikus fizikai képességekre és hibátlan technikai tudásra épülő) szigorú szabályokon nyugvó rendszerjáték, ám amely ellen még eddig senkinek sem volt jó válasza ezen a világbajnokságon.
Igazi szakértőktől származó elemzésért gondolom most az uruguayi válogatott szövetségi kapitánya Oscar Tabarez adná a legtöbbet, bár ő gondolkozhat úgy is, hogy fájjon a fejük a ghánaiaknak, hogyan veszik le a pályáról az ő Suarez-Forlan kettősét, ami ugye máris eggyel több, mint Ghána Asamoah Gyan nevű csatársora…
Ha az előző mérkőzés ürügyén azt mondtam, hogy igazság szerint Uruguay mellett Dél-Korea is megérdemelte volna a továbbjutást, akkor ennyi jár az amerikaiaknak is.
A futballban azonban csúfosan megbukik a 2X2 néha 5 című film alapigazsága.
Itt, ha 2X2 csapat csap össze, a végén mindig csak kettő maradhat állva.
És ezt a kettőt esetünkben Uruguay és Ghána.
Mit mondjak, jól kifogták egymást…

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 7

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Richard Kingson

SZEMÉLYES KEDVENCEM: Theodore Dreiser: Amerikai tragédia (1925)

2010-06-28 06:11:40 Lakat T. Károly

Lejátszották a futball Casablancáját, a klasszikusok klasszikusát a német-angolt, Humphrey Bogart, Ingrid Bergman és Szőke Szakáll (Gerő Jenő) helyett Schweinsteigerrel, Müllerrel, Klóséval és egy Jorge Larrionda nevű uruguayi bíróval a főszerepben. Jó lenne itt néhány nevet az angol válogatottból is megemlíteni, de ők ezúttal nem szereplői, hanem csak nézői voltak a vetítésnek, méla közönnyel és bántó egykedvűséggel nézték végig, ahogy a németek tönkre verik őket.
Mert tönkre verték, ez nem vitás, s most tisztelettel kéretik nem előjönni a süket demagógiával, hogy „de mi van akkor, ha a teljesen szabályos góljukat megadják”, mert a futballban bizony előfordul, hogy valakinek a teljesen szabályos gólját nem adják meg, mint ahogy az is, hogy a szabálytalant meg igen; az 1966-os vb-döntő Hurst-gólja (?) és Maradona mexikói „röplabdája” óta ebben a műfajban minden és mindennek az ellenkezője elképzelhető.
Ebben a sorozatban sem titkoltam egy percig sem, hogy „örült” angol „szurkolóként” vágtam neki ennek a vb-nek, bár pontosan tudtam, hogy miként 1966 óta minden Eb-n és vb-n úgy most is rútul becsap majd az én csapatom és világbajnoki cím helyett pontosan az a szégyenteljes hazakullogás következik majd be, mint ami meg is történt. Ám miután angol drukker vagyok, talán hitelesen hangzik, ha azt mondom: semmi keresnivalónk nem volt nekünk már ezen a világbajnokságon. Amikor az USA-t, majd Algériát is sikerült nem megverni, utána pedig országos ünnepet „ültünk”, mert Szlovéniát „legázoltuk” 1-0-ra, már világosan látszott: itt nem továbbjutásról, hanem továbbvánszorgásról van szó.
A németek ellen aztán (ahogy nagy sablonnal mondani szokták) ütött az igazság órája, legyünk reálisak: 2-0-nál egyszer már cipóra voltunk verve, s bár szinte a semmiből Upson fejelt egy „felugrok, megállok egy kicsit a levegőben, aztán bólintok” típusú gól, majd erre jött az évtized bíróbakija, de szerintem, ha a 2-0-ból 2-2 lesz, ezek a németek a második félidőben akkor is bőven bedarálnak „bennünket”.
Tény: nincs csapata a világnak, amelyet egy kulcspillanatban rútul elvett gól nem vet vissza, nem tör meg, nem szívja ki belőle még azt a cseppnyi erőt és akaratot is, amennyi egyáltalán benne van.
Az angoloknak azonban akár többlet energiát is adhatott volna Lorrionda „gaztette”, hiszen Terryéknek érezniük kellett : most meg vannak fogva a németek, most van itt az esély, gyerünk, fussunk már egy kicsit, tegyük oda magunkat, ha már eddig csak közelről néztük, hogy milyen jó kis játékos ez az Özil, ez a Schweinsteiger, ez a Klose, meg ez a Müller, csináljunk már valami, ami miatt mi vagyunk a híres büszke Anglia, amely ugye, saját magát a kezdés előtt még a világbajnoki cím megnyerésére is esélyesnek tartotta.
Erről azonban szó sem volt. A fordulás után a németek újra tönkre verték Angliát, az utolsó húsz percre edzőmeccs jellegűvé téve a találkozót. Azt csináltak, amit akartak, az angoloknak semmire, még az ekkor már tényleg semmi német játékra sem volt válaszuk. Az utolsó húsz percben már csak arra vártak, hogy mikor lesz vége a szenvedésüknek, s mehessenek haza Angliába.
Kevés nagyobb szégyen érhet válogatottat egy nyolc közé lejátszott vb-mérkőzésen annál, mint amit a németek szövetségi kapitánya Joachim Löw tett, aki 18 (!) perccel a befejezés előtt lehozta két leggólerősebb játékosát Klosét és Müllert, jelezve a nagyvilágnak: őket már a folytatásra pihenteti, hiszen ez a meccs meg van nyerve…
Nem tévedett, nem nagyképűsködött: a meccs tényleg meg volt nyerve (szerintem már 2-0-nál is…), pedig egy igazán jó angol válogatott (soraiban a világ egyik legjobb csatárának tartott Rooney-val) 18 perc alatt bármire képes lehet.
Ezúttal viszont csak annyira volt képes, hogy ha nem is csúnyán, de szomorúan, futball múltjához képes méltatlanul, ha nem is megalázva, ám megszégyenülve távozzon a nagy futball színpadról.
A németek sokkal könnyebben nyertek, mint arra álmukban gondolhattak volna.
Pedig már ők sem olyanok, mint régen.
Mint ahogy ez a mostani német-angol sem hasonlított a két nemzet oly sok egykori, gigászi futballcsatájára.
A „Casablanca” ugyan most újra vetítésre került, ám ez a kópia már erősen karcos.
Olyan, mint amikor a régi filmkockákon „esik az eső”…

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 6

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Thomas Müller

SZEMÉLYES KEDVENCEM: Sam, a Casablanca néger zongoristája és az As Time Goes By

2010-06-28 06:15:59 Lakat T. Károly

Tevez, Messi, Higuain.
Miről beszélünk?
Ha úgy adódik, hárman elintézik, sőt talán még Messi sem kell hozzá.
Mit tud ezzel szembe felvonultatni Mexikó?
Egy kölyökképű Dos Santost (kísértetiesen hasonlít Koletár Kálmánra, aki az Én és a nagyapám című filmben, mint Tóth Berci lőtte a VII.-esek góljait, miután „tettestársával” bizonyos Daru Katival még a vas- és fémgyűjtési versenyben is győzelemre vitték az osztályt… ), egy szervezett védekezést, egy játékügyes középpályás sort, egy tökéletesen veszélytelen támadójátékot és a világ szimpátiáját.
Milyen reményeik lehetnek mindezzel együtt az amúgy is kirobbanó formába lévő argentinokkal szemben?
Annyi, amennyit láttunk.
Semmilyen.
Tény: a gauchok első gólja egyértelmű leshelyzetből esett.
Tény: ez jelentős befolyással lehetett a mexikóiakra, de ahogy az angolok nem Lampard nem gólnak nézett lövése miatt estek ki, úgy Mexikó búcsújának oka sem az volt, hogy Tevez két lépéssel közelebb állt a kapuhoz, mint szabad lett volna.
Nem, a mexikóiak azért kaptak ki, mert Argentína laposra verte őket; mert a futball minden elemében jobb voltak náluk; mert sokkal inkább ott a helye a világ legjobb nyolc csapata között, mint Aguire kapitány legénységének.
Gondolom, azért ez is számít valamit, de ha nem, akkor elnézést kérek minden Mexikó-pártitól, miközben jómagam sem vagyok Mexikó ellenes, sőt.
Amúgy, a futball amennyire igazságtalan tud lenni néha, legalább annyiszor igazságot is szolgáltat.
Tevezt ugye most kárhoztatja és bírálja a világ, mert fejelt egy nyilvánvaló lesgólt.
Pontosabban a bírót meg a partjelzőt szidják igazán, de ahogy anno Henry is vitte a játékvezetői hiba minden hordalékát, úgy Tevez sem mentesül ez alól.
De mit tett még ez a derék Tevez fiú?
Gondolta: „ha azt hiszitek, hogy én csak ilyen „csalós” gólokat tudok szerezni, akkor figyeljetek csak egy kicsit…”.
És a második félidőben belőtte a világbajnokság eddigi legnagyobb gólját, vagy 25 méterről olyan erejű bombát zúdított a mexikói kapu bal felső sarkába, mintha a NASA-tól kért volna kölcsön némi rakétaindító töltetet a lövéséhez.
„Ha kéritek, tudok ilyet is…” – mondhatta volna a gólja után, de még erre sem volt szüksége.
A játék képe önmagáért beszélt.
Mexikó mindenesetre szebben, tartalmasabban búcsúzott ettől a vb-től, mint Anglia.
Igaz, abból a szempontból szerencséjük volt, hogy bizonyos Lionel Messi mintha még mindig nem érkezett volna ki erre a világbajnokságra…

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 6

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Tevez

SZEMÉLYES KEDVENCEM: A sziklaugrók Acapulcóban

2010-06-29 07:28:45 Lakat T. Károly

Van valami végtelenül bosszantó abban, ahogy a brazilok megverik az ellenfeleiket.
Szerintem még azok is éreznek így néha, akik a brazil futball feltétlen és kritika nélküli szerelmesei.
Olyanok ők, mint nálunk a gimnáziumban a Fejes Erzsi volt.
Én egy hétig tanultam, mert tudtam, hogy felelek fizikából, ő egy perccel az óra kezdése előtt megkérdezte, hogy mi volt feladva, aztán 5-ösre felelt, én meg bankettet adtam a suli-büfében, ha kigyötörtem egy kegyelem kettest…
Szóval, ezek a brazilok, olyanok, mint akik minden készülés, rágyúrás, gyomorideg és hisztéria nélkül, „fejből” felelnek mindig kitűnőre.
És még csak nem is kell nekik különösebben briliáns alakítás mindehhez.
Közepes szinten (a maguk tudásához mérten közepes persze ez a szint…) futballozgatva nyernek halálos biztonsággal, úgy, hogy az ellenfelekben fel sem merül - lehetne ez másként is.
Chilét most mindenki sajnálja (sajnálom én is) mert nemcsak végtelenül szimpatikus, hanem nagyon jó csapattal jött Dél-Afrikába, mindenki szívesen látta volna, ha továbbra is versenyben marad.
Csak ne Brazília ellen.
Mert azt azért nem akarta szíve mélyén senki, hogy a brazilok essenek ki és Chile jusson tovább, csak azt szerettük volna, ha Chile marad…
De, ugye ez a dolgok logikája és szabályai szerint nem megy, a pici Chile elbukott a hatalmas Brazílián, a földgolyó nem kezdett el ellenkező irányba forogni.
De hangsúlyozom: nem történt igazságtalanság.
Brazília minden ízében jobb volt, mint Chile, s ez még akkor is igaz, ha Brazília nem volt igazán jó.
Amikor ők (mármint a brazilok) nem igazán jók, akkor ez szokott történni: jön egy Juan (vagy egy másik „Juan”), aki jó játékos, de azért közel sem egy Kaká, vagy egy Robinho és miután látja, hogy a sztárok szenvednek, egy szöglet után szétfejeli a chilei kapu felső sarkát.
Külön bája van annak, hogy a szögletet a jobbhátvéd Maicon íveli be, azaz hátvéd fejeltet gólt hátvéddel.
Fabianoékkal mi van?
Nem sok, csak annyi, hogy azt azért ők sem szeretik, ha bekkek végzik el a munkájukat, így aztán rátesznek egy lapáttal, gyorsan rúg még egyet éppen Luis Fabiano majd Robinho is, s mindehhez még csak nem is kell különösebben villogniuk.
Meggyőződésem, hogy Chilének Brazília nem ugyanazt jelenti, mint a vb-n szereplő nem dél-amerikai csapatok bármelyikének.
Mégis csak ott laknak egymás mellett ősidők óta, olyan ez nekik, mint nekünk az osztrák-magyar.
Jó, az ő osztrák-magyarjukat szinte mindig (mint most is…) Brazília nyeri, de Chile azért tud Chile maradni ellenük, mert ezek ugye „csak a Robinhoék innen a szomszédból”.
Győzelemhez, vagy akár csak egy döntetlenhez persze mindez édeskevés.
Ahhoz viszont elég, hogy (0-3 ide, 0-3 oda) Chile nem tönkre verve távozik, s még úgyis szereti és sajnálja őket mindenki, hogy ehhez a meccshez speciel nem volt szinte semmi közük.
Ők voltak azok, akik egy hétig magolták a fizikát, de még egy kegyelem kettesig sem jutottak.
Brazília?
A pályára kifelé futtában megkérdezték a bírót: „Spori! Ki az ellenfél? Chile? Jó, akkor 3-0 a vége. Kezdhetünk!”
Tiszta Fejes Erzsi szindróma.

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 6

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Robinho

SZEMÉLYES KEDVENCEM: A Képes Sport címlapja 1967-ből.Rajta Pelé és Farkas János a 2:2-es Santos-Vasas mérkőzés után, a chilei Hexagonál tornán

2010-06-30 06:28:04 Lakat T. Károly

Fel nem foghatom mivel érdemelte meg a világ azt, amit Japántól és Paraguaytól kapott.
Attól a Japántól és attól a Paraguaytól, akiket a tenyerén hordozott mindenki, eddig csupa-csupa jó, de inkább jeles minősítés került a meccsindexükbe, kezdés előtt Magyarország egyik fele Japán másik fele Paraguay szurkoló volt (közel sem reprezentatív felmérésem az internetes fórumokon kialakult véleményekre alapul) ami már önmagában bizonyíték arra, hogy a vb-n eddig mindkét válogatott tetszett a közönségnek.
Azután játszottak egymással 90+2X15 percet, amellyel ezt a tetszési indexet sikerült a negatív tartományba vinni, szerintem velem együtt sokan voltak úgy, hogy míg a kezdés előtt akár mindkét csapatot is továbbjuttattam volna, amikor vége lett azt mondtam: egyiküknek sincs helye a világ legjobb nyolc válogatottja között.
Nyilván a vereségtől való páni félelem volt az oka, hogy 120 percen át a pályán jószerivel nem történt semmi ( na jó, volt néhány helyzetre hasonlító „helyzet” , meg egy kapufa, de az isten szerelmére a legjobb 16 között vagyunk!...) ha valaki akár a kinti lelátón, akár otthon a foteljában az 5. percben elaludt az nem veszített az ég világon semmit, pláne, ha a 11-esekre valaki felébresztette.
Középkori inkvizítorok által kitalált ügy amúgy ez a „döntsük el akkor büntetőkkel, ha másként nem megy…” divat, megszokni sosem fogom, elfogadni, milliókkal együtt kénytelen vagyok.
Izgalmasnak, persze, hogy izgalmas ez a belövi, nem lövi be thriller-játék, de azért ha úgy gondolkozik valaki, hogy vajon szabad-e egy nemzeti válogatott sorsát, egy nemzet kollektív örömét vagy totális összeomlását egyetlen ember jobb vagy ballábára bízni, a továbbjutás vagy éppen a kiesés terhét egyetlen futballistára pakolni, akkor talán vannak, akik csatlakoznak hozzám és azt mondják: nem…
Képzelje el bárki, milyen éjszakája lehetett a japánok Komano nevű játékosának, aki a mindent eldöntő 11-est kihagyta.
Egy nemzet (jelesül a japán) állt/ült otthon Tokiótól Osakán át Kiotóig lélegzet visszafojtva a tv-készülékek előtt, s hamleti-gondolatok közepette nézte, amint a Jubilo Iwata hátvédje (hátvédje, mondom, s ugye nem mindenki Novák Dezső…) nekifut a labdának.
Az kizárt, hogy Komano agyán nem villant át a századmásodperc tört része alatt ugyanez a gondolat, nem jelent meg egy kép az otthoniakról, vagy akár csak a mögötte, ekkor már láncban térdelő és összeölelkező játékostársairól.
Tudta, hogy rajta áll vagy bukik most minden.
Van, aki egy ilyen tehertől összeomlik, vagy ha azt nem is, másfél centivel rosszabbul céloz, mint kellene.
Komano labdája a felső lécen csattant.
És Japánnak ennyi volt a világbajnokság.
Igen ám, csakhogy mindennek az ellenkezője is igaz, hiszen az utolsó paraguayi büntetőt elvégző Cardozo előtt, ha úgy tetszik ugyanez a film pereghetett le; biztos, hogy ő is látott minden paraguayit Encarnaciontól, Asunción át Fuerte Olimpoig, amint abban az áldott/átkozott pillanatban csak és kizárólag az ő jobb lábát figyeli.
Cardozóra pontosan ugyanaz hatott, ugyanakkora teher hárult, mint Komanora.
Az ő lövése bement.
Ha két centivel odébb megy – kapufa.
Cardozo mennybe ment, Komano szeretett volna a világ (kivétel Paraguay…) számára láthatatlanná válni.
Japán utazik haza, Paraguay ott van a világ jelenleg legjobbnak mondható 8 csapata között.
Ha úgy veszem végül két-három centin múlott az egész…

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 4

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Ilyen nem volt

SZEMÉLYES KEDVENCEM: A „Tájfun Nagaszaki felett” című film (1957). Főszereplők: Danielle Darrieux és Jean Marais

2010-06-30 06:29:38 Lakat T. Károly

Egy pihentagyú számítógép kimutatta: David Villa 22 centis (ismétlem: centis…) lesről szerezte Spanyolország gólját Portugália ellen.
Szerintem sem normális, ha olyan nyilvánvaló gólt, mint amilyen Lampardé volt nem adnak meg, az sem, rendben lévő, hogy Tevez egyértelmű lesről fejelhet a hálóba, de ez a 22 centi azért már túlzás…
Ha most visszamenőleg a világ futball történelmének valamennyi, minimum 22 centiméteres lesről született gólját utólag visszavonjuk, akkor komplett írhatjuk át a játék teljes históriáját.
Őszintén remélem, hogy erre nem kerül sor, mert a végén még kiderül, hogy a magyar futball talán legcsillogóbb meccsén, 1966-ban, Liverpoolban a brazilok ellen (3:1) Sipos Feri 1:1- nél mondjuk éppen 22 centivel a gólvonalon túlról kanalazta ki (amúgy hihetetlen nagy bravúrral, jobb külsővel…) a labdát a rárontó Tostao és Alcindo elől, s akkor ugye, megint leszámolhatunk egy meseszép emlékkel, egy gyönyörű legendával.
Ez a Villa-féle 22 centi de jure les, de facto messze belül van a tűréshatáron, szerintem maguk a portugálok sem vették abban a pillanatban észre, míg meg nem mutatta nekik a számítógép.
Nem azt mondom, hogy a kis les rendben van, a nagy les meg nincs, de azt állítom, hogy az ilyen „22 centiket” ott a játék hevében, a századmásodperc tört része alatt az emberi (jelen esetben a bírói, partjelzői) szem nem képes érzékelni.
Mondják, ezért lenne jó a video-bíró, mert ilyenkor ugye lehetne egy nagy össznépi gyűlés tartani a partvonal mellett, s ott minden azonnal kiderülne.
De képzeljük csak el mindezt a gyakorlatban.
Minden „22 centis” (vagy netán kisebb) lesnél jön majd a levonulás és az értekezlet?
Az ellentábor érve: dehogy, csak a jelentős esetekben!
De melyek a jelentős és melyek a „jelentéktelen” esetek?
KI dönti el, hogy ez jelentős eset volt, ez meg jelentéktelen?
Húzunk egy vonalat, hogy mondjuk 20 centinél az eset jelentéktelen, 21-től viszont már jelentős?
Ebben az esetben, akkor kimondhatjuk, hogy kis lesről lehet gólt rúgni, nagy lesről viszont nem?
Havas – Zsolt Istvánba oltott Latisev – Henrikkel értek egyet, aki a minap éppen itt, a video-blogjában tett hitet video-bíró ellenessége mellett.
Ugyanakkor azt is mondom: valamit tenni kell, mert az sem megy, hogy üptre rúgják/fejelik a de jure és de facto gólokat, amelyeket viszont nem lehet azon az alapon elkönyvelni, hogy ha az én kedvenc csapatom rúgta, akkor rendben van, ha az enyém kapta, akkor „rohadjon meg az a konzervatív FIFA bagázs”…
A spanyolok most egy ilyen „22 centis” góllal verték a portugálokat, ám azt mindenkinek látnia kellett, hogy Villáék nem „22 centivel” voltak jobbak Ronaldóéknál.
Pontosabban nem is annyira spanyolok voltak nagyon jók, mint a portugálok bizonyultak jóval gyengébbeknek annál, mint amit a világ a vb-n eddig nyújtottak alapján várt tőlük.
A spanyolok egyszerűen elvették tőlük a labdát, mint a két Pásztor az üveggolyót Nemecsekéktől a Múzium-kertben, s nem volt az az Ács Feri, akinek parancsára visszaadták volna.
Labda nélkül viszont portugál részről nem történhetett más, mint ami történt.
Elveszett a Grund.

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 6

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: David Villa

SZEMÉLYES KEDVENCEM: Wendauer, akinek a legkisebb volt a lába a Vörösingesek között

2010-07-03 06:59:32 Lakat T. Károly

Ha a Csepeli Vas és Fémművek Acélhang kórusa közös koncertet ad a Wiener Sängerknaben, akkor nagy valószínűség szerint a csepeli szakik öblös, érces, ám néhol nem igazán iskolázott hangja elnyomja a bécsi gyerekek hegyi patak tisztaságú éneket, ám idő múltan a nézőtéren ülők számára egyértelmű lesz: a gyerekek a jobbak…

Kérdés, hogy a srácok hangja meddig képes áttörni a hangfüggönyt, mikor int be hátulról egy öreg basszus, mondván: erősítsünk kicsit, mert nagyon cincognak a gyerekek.

Nos, a „Brasilianer  Sängerknaben ” egy félidőn át iskolázottabb, cizelláltabb hangjával ledalolta a színpadról a holland „Acélhangot”, minden tekintetben jobb produkciót mutatott be, mint ellenfele.

A gyönyörű hajlítások és futamok közepette egyszer kivágták a magas C-t is, hiszen Filipe Melo olyan negyven méteres passzal hozta kihagyhatatlan helyzetbe Robinhot, amilyen passzt voltaképpen csak komputerbe táplálva lehet adni, s amelyet sehol a világon nem tanítanak másutt, csak Rio de Janeiróban, a Copacabanán.

Az „Acélhang” ekkor a színpadon sem volt, pontosan ott volt, de arra kényszerült, hogy Kakáék nótáját hallgassa.

A félidőben úgy tértek pihenőre a csapatok, hogy szerintem még Amszterdamban és Rotterdamban is sokan tettek új tétet a meccsre, talán már Hollandia is Brazília végső győzelmére fogadott.

Egy pszichológus team egyszer majd kideríti, hogy melyik volt az a pillanat, amikor a braziloknál elkezdett minden rosszra fordulni, ám amit pszichológusok nélkül is látott a világ: egy egészen másik Hollandia és egy egészen más Brazília jött ki a folytatásra. Mintha Maiconék minden erejét, lendületét, harcosságát, technikai és taktikai tudását egy erre a célra szerkesztett masina az utolsó cseppig kiszippantotta volna, ami önmagában véve is tragédia annak, akit érint, de ez a képzeletbeli csoda kütyü ezt a kiszippantott erőt egyben át is töltötte Sneijderékbe.

A szó szoros értelmében a nulláról állt fel az Oranje és elkezdte leénekelni a színpadról a Selecaot.

Kellett persze mindehhez egy olyan dupla fals hang, amelyet az amúgy remek kapus és éppen a mérkőzés addigi hőse Filipe Melo duóban produkált: egy beadás után a kapus a labda helyett játékostársa fejét, társa a labdát találta el, s már újra Stekelenburgékra kezdtek el fogadni Hollandiában.

A brazilok lelkük legmélyén szerintem ekkor már érezték, hogy ebből a helyzetből nincs felállás (mindenki tisztában van részint a saját erejével, részint érzékeli, hogy mire képes ott és akkor az ellenfele…) jött is gyorsan a második holland gólt, Sneijdernek még csak felugrania sem kellett, hogy egy strandmozdulattal a jobb felső sarokba fejeljen.

És itt valami olyasmi következett, amit biztos, hogy nem várt Brazíliától a világ.

 Filipe Melo (talán csak hogy újra beszéltessen vagy írasson valamit magáról) olyan taposott bele a földön fekvő Robbenbe, hogy azért talán még Dunga is kiállította volna, ráadásul nem ez volt az egyetlen brazil-idegen durvaság az ezúttal kékben „pompázó” zöld-sárgáktól…

Hol volt már ekkor a csilingelő, vegytiszta ének?

A pályán csak úgy zengett az „Acélhang” kórus dala: Robbenék énekelték, üde, mámoros ajakkal…

Brazíliának egyszerűen nem volt válasza arra a feladványra, amelyet Hollandia a második félidőre feladott neki.

Olyasmi fordult elő velük, ami nem szokott: a pályán az történt, amit az ellenfelük akart.

Ettől, persze még távozhattak volna tekintélyükhöz, rangjukhoz, múltjukhoz, tradícióikhoz, a futball világában elfoglalt vezető helyükhöz méltóan.

De most ez sem sikerült.

A Király hangja nemcsak megbicsaklott, dala nemcsak hamissá és élvezhetetlenné vált, de az is kiderült, hogy véres a torka…

Az "Acélhang” meg ott van a legjobb négy között!

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 7

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Sneijder

SZEMÉLYES KEDVENCEM: Ronaldinho, akit talán mégis csak ki kellett volna vinni erre a vb-re…

2010-07-04 22:12:32 Lakat T. Károly

Ki meri-e valaki jelenteni azt, hogy a németek jobban tudnak futballozni, mint az argentinok?

Ki meri-e valaki jelenteni azt, hogy Németország válogatottjában egytől egyig jobb játékosok vannak, mint Argentína nemzeti tizenegyében?

Ki meri-e valaki jelenteni azt, hogy a Klose, Müller, Podolski hármas jobb, mint a Higuain, Messi, Tevez trió?

Erős a gyanúm: mindhárom kérdésre nem a válasz. No, de ha nem, akkor ugyan hogyan történhet meg, hogy Németország porcukorrá veri Argentínát;  hogy nem létezik a futball máig ismert elemei közül olyan, amelyben ne bizonyulna több nagyságrenddel jobbnak nála; hogy 90 percen át németek tartanak foci-sulit argentinoknak;  hogy a meccs Schweinsteigerről szól és nem Messiről;  hogy minél jobban múlik az idő, minél inkább elmélyed az ember a két csapat játékában, annál inkább a németeket látja argentinoknak, az argentinokat meg…semmilyennek.

Ez a meccs úgy indult, hogy a precíz, pedáns, könyökvédős, megbízható, a feladatát mindig maradéktalanul elvégző, példás családi életet élő matematika-fizika szakos tanár küzdött a közönség kegyeiért (s egyben ugye a továbbjutást jelentő győzelemért) a lezser, hanyag, bohém, megbízhatatlan, a munkáját néha professzori szinten művelő, néha egyáltalán el sem végző, kikapós, csélcsap környezetismeret-politechnika-testnevelés szakos kollégájával.

És már a 3. percben kiderült, hogy a matematika-fizika szakos, ha futballról van szó könnyedebb, lazább, játékosabb és látványosabb tud lenni, mint az eleve eme sajátosságairól elhíresült kollégája…

Három perc alatt persze nehéz, mondhatni lehetetlen jobbnak lenni bárkinél, de ez a német csapat most még ezt is produkálni tudta.

Nem csak gyors gólt szereztek, de teljesen világossá, egyértelművé tették azt is, hogy ezen a meccsen Argentínának nincs (nem lesz…) semmi esélye.

Ez így volt akkor is, amikor a mérkőzés bizonyos időszakában szinte csak Messiéké volt a labda, ám miután minden argentínre mintha három német jutott volna, a legnagyobb, már-már nyomasztó fölényük sem ígért semmi jót rajongóiknak.

Nem volt ennek a meccsnek egyetlen olyan másodperce sem, amikor Argentínának akár csak egy hosszabbítást jelentő ikszre esélye lett volt.

Volt ezzel szemben jó néhány olyan, amikor Kloséék tipikus grundfoci elemeket felvonultatva hozták néha már megalázó helyzetbe ellenfelüket, rúgtak három olyan gól, amilyet Kövérek- Soványak buli meccseken szoktak.

Ez a 4-0 azt hiszem érzelmi korszakváltást is jelentett a két nemzet válogatottjának megítélésében.

Amióta futball a futball az argentinokat nem szokták tisztelni, csak a játékukat szeretni.

A németeket mindig mindenki a végtelenségig tisztelte, a futballjukat viszont nem volt miért szeretni.  

A Dél-Afrikában járt argentin válogatott sem tiszteletre, sem szeretetre nem kínált alkalmat a világnak.

A Dél-Afrikában maradt németeket ezzel szemben már nemcsak tisztelni kell, hanem szeretni is lehet.

És szerintem ez utóbbi fontosabb a németeknek mindennél!

A siker kulcsát amúgy én Joachim Löw-ben látom.

No, nem mintha ő lőné a gólokat Thomas Müller, Klose és Podolski helyett, még egyszer sem szerelt Lahm mezébe bújva, s egyetlen nyomorult gólpasszra sem volt képes, mint „Schweinsteiger”.

Ezt a válogatottat viszont olyan érzékkel rakta össze, mint a legnagyobbak.

Khedirát, Özilt, Thomas Müllert, Friedrichet megismertetni a világgal (s velük nem csúfosan leégni, hanem a négyig, s még ki tudja meddig menetelni…) önmagában véve nagyobb bravúr, mint Messiékkel döntőt játszani!

Ennek a csapatnak kitalálni egy olyan játékot, amelyben egyformán van jelen az erő, a dinamika, a határozottság, a szervezettség, az egység a könnyedséggel, a játékossággal, az improvizálni tudással, azt méltán lehet mestermunkának mondani.

Egy gigantikus kérdőjel azért marad a végére…

Mi van akkor, ha a 3. percben az argentinok fejelnek egy gólt?

A futballban még az is benne van, hogy akkor Messiék nyernek 4-0-ra.

Ebben az írásban pedig csak a neveket kellene felcserélni…

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 8

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Klose

SZEMÉLYES KEDVENCEM: Az az ismeretlen személy, akinek van bátorsága ezekben a napokban Ballackot dicsérni…

2010-07-04 22:15:16 Lakat T. Károly

David Villa mintha csak elhatározta volna, hogy ez a világbajnokság róla szól majd.

Sok minden kellett neki ehhez.

Kellett először is az, hogy ő „A” David Villa, de ettől azért még nem esik hasra menten a világ.

Kellett, hogy éppen a játékok előtt váljon véglegessé, hogy a világ pillanatnyilag talán legjobb egyletéhez a Barcelonához szerződött. Azaz, amikor majd haza megy a vb-ről az első tréningen világsztárok sorát veregetheti hátba az öltözőben.

De leginkább talán az kellett, hogy válogatott-béli csatártársa Fernando Torres élete talán legrosszabb formáját fussa, így mindenki Villára figyeljen, aki aztán gondolkozás nélkül fel is ült a liverpooli center által üresen hagyott trónra.

Sok futballista életében van olyan szakasz, amikor (ahogy a futball-pályák világában mondani szokták) amerre rúgja, arra gól…

Ez nagyon felületesen a gyakorlatban azt jelenti, hogy szinte minden sikerül neki, egyszerűen nem tud hibázni, lövései/fejesei után a labda a kapufáról, mindig befelé és sohasem kifelé pattan.

Torres most ennek éppen az ellenkezőjét éli át, miközben aki egy kicsit is ért a futballhoz az pontosan tudja: lesz még idő, amikor számára jön el újra az „amerre rúgom arra gól…” időszak, s David Villa lesz az, aki csinálhat bármit a gól elkerüli.

A Spanyolország – Paraguay meccset ismét David Villa döntötte el (a kapufáról, naná, hogy nem kifelé, hanem egyenesen a másik kapufára, mi több onnan sem kifelé, hanem be a hálóba pattant a lövése…), ám a meccs gigant-drámája vitathatatlanul a perceken belül lejátszódó itt is 11-es-ott is 11-es krimi volt, amely magában hordozta a futball minden gyönyörűségét-drámáját-szeszélyességét-esetlegességét-szerencséjét-szerencsétlenségét, azaz mindazt, amiért – imádjuk.

Jó, megengedem, a paraguayiak most nem imádják ugyanezt ugyanilyen hőfokon, no de ott volt számukra a talán soha vissza nem térő lehetőség: 11 méterről kellett volna „csak” a hálóba találni, s akkor futball történelmük során először lehet, hogy ők vannak a legjobb négy között.

Ám a sors még itt is visszaadott számukra valamit abból, amit néhány perccel korábban elvett, hiszen az sem mindennapos ám, hogy egy már értékesített büntetőt újra rúgassanak, és hogy azt mégis ki is hagyják, amint azt a szívességet Xabi Alonso meg is tette nekik.

És még mindig nem volt vége a szuper-drámai pillanatoknak, hiszen a megismételt, s elhibázott 11-es utáni másodpercekben miután a paraguayi kapus teljesen nyilvánvaló módon húzta el a spanyol játékos lábát, ám ezt már a játékvezető vagy nem vette, vagy nem akarta észrevenni.

Vallom: a legkisebb szabálytalanságért is büntető jár, ha az olyan szabálytalanság, amelyért a szabályok értelmében 11-est kell ítélni, de vagyok annyira önkritikus, hogy ezt a spanyolok számára harmadik, összességében néhány percen belül negyedik büntetőt már én sem mertem volna megítélni.

(Pedig …)

Mindez azonban semmiben sem gátolta Santa Cruzt, ő ettől teljesen függetlenül hibázott ordító ziccerben, alig valamivel a lefújás előtt.

Ez már csak az ő sara, a guatemalai Batrez bírónak nincs köze hozzá.

Paraguay szépen halt meg, Spanyolország becsusszant a négy közé.

Nem merném állítani, hogy megérdemelten.

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 7

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Iker Casillas

SZEMÉLYES KEDVENCEM: A paella magyar, serpenyős változata

2010-07-06 06:06:47 tx66

Nem is tudjatok ,milyen jo is a Pesti kave..Igen ! Kavet csak a Kave-hazban! Mondtak ezt a regiek.. Hm..Micsoda elokeszuletek,regi aparol-fiura, mestertol-tanitvanyara szallo nemesen kivitelezett mozdulat-sorok.. Bizony, az vagy ahogy kavezol.. A forro feketet horpintok,kevergetok-kavargatok, ovatosan kortyolgatok,egyenes derekkal izlelgetok.. Vagy,eppen a vegsokig kivaro aromat kiszimatolo tipus, Vagy ,eppen a nikotint coffeinnel elvezok. Ezek vagyunk, es mind \\\\\\\"csak\\\\\\\" kavezunk..Hm..Te ,hova is tartozol?! En elarulom szaglaszom,keverek es horpintek! Hu ,azt hiszem most kiadtam magam..

2010-07-07 06:22:45 Lakat T. Károly

Fradi – Dorog 3-2…

Akik már akkoriban is jártak meccsre, azok pontosan tudják, miről beszélek: a leosztás tekintetében olyan volt ez, mint egy Fradi-Dorog a hatvanas években, a Népstadionban.

Minden előzmény, minden jel arra mutatott: az egyiknek egy másodpercnyi esélye sincs a másikkal szemben!

Sok ilyen meccs van, bár az kétségtelen, hogy a vb-döntőbejutásért azért ritkán…

Gondoltuk: áldhatja a sorsot Hollandia, hogy egy erősen megtépázott, ezer sebből vérző, sérülésektől és eltiltásoktól sújtott Uruguayt hozott eléje a jó sors ezen a mérkőzésen, hiszen sem Németország, sem Spanyolország a legrosszabb formájában sem tudott volna ellenük annyira esélytelen lenni, mint amennyire esélytelennek tűnt  Tabarez gárdája.

Uruguay sokszorosan túlteljesített, messze erején és valós tudásán felül produkált eddig, ők a négy közé kerülve már mindenképpen úgy utazhatnak haza, mintha megnyerték volna világbajnokságot. Hollandia számára keményebb volt a lecke, ők győzelmi kényszerben játszották végig a találkozót, hiszen nekik egy korábbi kiesést is sokkal inkább megbocsájtottak volna híveik, mint azt, hogy „egy Uruguayal” szemben ne jussanak vb-döntőbe…

A „Dorog” aztán elkezdett Fradiul viselkedni, igaz, ehhez kellett az is, hogy kapjon egy olyan gólt, amilyet bizonyos Karába János rúgott a Manchester Unitednak, de ezt a „Karábát” most Van Bronckhorstnak hívták!

De volt ám „egy Karábája” Uruguaynak is (igaz, ő közel sem egy álomgólos csatár) - Diego Forlan.

Az Atletico Madrid sztárja, aki ezen a vb-n lépett a világ-klasszisok sorába most is egy „szitálós” gólt rúgott (talán ő az egyetlen csatár a vb-n, aki mintha tudatosan használná ki ennek a lehetetlen labdának a specialitásait…) s ezzel oly mértékben állította talpra csapatát, hogy attól kezdve jószerivel csak az égszín kékek voltak a pályán.

A mérkőzésnek volt egy olyan, nem is rövid szakasza, amikor a „Dorog” sokkal közelebb állt a világbajnoki döntőhöz, mint a „Fradi”, ám a „Fradi” talán éppen attól „Fradi”, hogy a végén így vagy úgy, de legyűrje a kicsit, s akár négy-öt perc leforgása alatt helyreállítsa a világ rendjét.

A hollandok akkor verték meg Uruguayt és akkor juttatták magukat a döntőbe, amikor talán a legkevesebbet mutatták a mérkőzés során.

No, kérem tisztelettel: ilyenkor van szüksége egy válogatottnak a kivételes klasszisokra.

Akiknek ugyan lehetnek gyenge meccseik; akik néha idegesítően indolensek, nagyképűek, és hányavetiek tudnak lenni; akik még akár egy ilyen fontos meccsen is képesek arra, hogy hosszú perceken át úgy ellegyenek valahogy a pályán, de aztán eljön az ö pillanatuk, s ha eljön, akkor döntenek.

Sneijder és Robben három perc leforgása alatt kivégezte Uruguayt, s ha a porcelán-lábű Bayern sztár nem mulatja el a meccs talán legnagyobb helyzetét, akkor már 4-1 lett volna az állás.

Helyette lett 3-2, mert a „Dorog” még egyszer feltámadt, újra megmutatta a világnak, hogy azért nem teljesen véletlenül jutott el idáig, mi több, ha egy kis szerencséjük van még a hosszabbítást is kiharcolhatták volna.

Igaz, ekkor már az alapász Forlan nem volt a pályán.

Őt az uruguayi szövetségi kapitány 3-1-nél (talán sérülés miatt, talán azért, mert a bronz meccsre pihentette…) lecserélte.

Bele sem merek gondolni, mi lett volna Tabarez sorsa akkor, ha a csapata kiegyenlít, ő meg Forlannal a kispadon nézi végig a hosszabbítást…

Lehet, hogy szerencséje volt, azért mert a végén kikaptak?

A lényeg: a „Dorog” még akár harmadik is lehet a világbajnokságon!

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 7

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Diego Forlan

SZEMÉLYES KEDVENCEM: Rembrandt Éjjeli őrjárat című festménye

2010-07-08 06:35:13 Lakat T. Károly

Víva, Deutschland, akarom mondani… Espana!

Carles Puyol nem szokott gólt rúgni.

Most sem rúgott.

Fejelt.

Igaz, ez élete talán legértékesebb fejes-gólja volt.

A Barcelona hátvédje fejesével történelme során először világbajnoki döntőbe juttatta Spanyolországot, ami ha azt veszem, hogy például 1962-ben Chilében a Del Sol, Peiro, Puskás, Suarez, Gento csatársorral felálló válogatottjuknak sem sikerült (mit nem sikerült, a csoportot sem élték túl…), akkor vitathatatlanul óriási tett.

Az borítékolható volt, hogy a németek nem fognak olyan parádésan játszani, mint amilyen parádésan játszottak eddig, mint ahogy ahhoz sem kellett nagy ész (talán csak némi szakértelem…) hogy megjósoljuk: a spanyoloknak most már mutatniuk kell végre valamit, hiszen míg Kloséék befutballozták, addig Iniestáék beszenvedték magukat a legjobb négybe.

Arra, aztán ami a pályán történt általában azt szokták mondani: a spanyolok lefutballozták a pályáról ellenfelüket…

Pedig, ez így nem igaz.

Úgy már talán közelebb araszolunk az igazsághoz, ha azt mondjuk: a spanyolok nem futballozták le a pályáról a németeket, csak nem adták oda nekik a labdát, hogy azok is tudjanak valamivel játszani.

Kétérintéses játékukkal (akik voltak már futballpályán, azok pontosan tudják, hogy ez az egyik legnehezebb játékfajta, hiszen szüntelen mozgást, állandó helyváltoztatást követel, miközben „átveszem, s már adom is tovább” szituációba kényszeríti a játékosokat…) a labda szüntelen üldözésére kényszerítették Schweinsteigeréket, akik loholtak is becsülettel, pedig nincs annál fárasztóbb és lélekölőbb dolog, mint futni - labda nélkül…

Schweinsteiger nem tudott szervezni és irányítani, mert nem volt nála a labda; Klose és Podolski hiába indultak be, ahogy szoktak az üres területekre, mert nem volt mivel megjátszani őket; Özil és Khedira nem tudták bemutatni a maguk firkás, ellenfelet megbontó, rendre emberelőnyös helyzetet teremtő trükkjeiket, mert nem volt hozzá labda…

Olyan helyzetbe kerültek a németek, mintha egy sífutó cipőben futna a havon, mert a sílécét elvette tőle a riválisa és azon siklik a cél felé.

A spanyolok ugyan a labdával futottak, ám sokkal többre nem jutottak vele, mint a németek nélküle, hiszen helyzeteik is inkább amolyan zsengécske helyzetecskék voltak, nem abszolút ziccerek.

Kiváltképp a második félidőben lőtték-lődözték ugyan a német kaput, ám ezek sem életerős, gólt ígérő lövések voltak, két kivétellel a német kapusnak Neurernek csak el kellett dőlnie balra, hogy jól lássa a 3-4 méterrel kapu mellé menő labdát.

Mielőtt Puyol a döntőt érő gólt fejelte a másik kapunál a nem sokkal korábban beállt Kroos rossz lövéssel rontott el egy hatalmas helyzetet, mindez azonban babapiskóta volt ahhoz képest, amit (már 1-0-s spanyol vezetésnél) Pedro bemutatott…

A világbajnokság eddigi legfelelőtlenebb cselezésébe kezdett a német 16-oson belül (mellette robinsoni magányban álldogált Fernando Torres, aki annyira azért nincs tragikus formában, hogyha ezt a labdát megörökli Pedrótól, akkor ne szerezzen gólt…), pedig akár lő, akár passzol feleslegessé tette volna folytatást…

A Pedro felkínálta eséllyel azonban a németek éppen úgy nem tudtak élni, mint az addig a pályán elmorzsolt perceik során adódó (megengedem elhanyagolható számú) lehetőségükkel, így kénytelenek voltak végig nézni, hogyan jut helyettük vb-döntőbe az a válogatott, amely az Eb-győzelmet is elhappolta előlük.

Jut eszembe, Kassai!

Zászlóra hímezhető szuper-ostobaság, ha valaki azt mondja (megengedem csak totál amatőrök szokták ezt mondani…) hogy egy bíró „nem akarta eldönteni a meccset” egy bizonyos ítéletével, pontosabban nem ítéletével.

Amikor Kassai annál a bizonyos  Sergio Ramos - Özil koccanásnál úgy döntött, hogy ezért nem ad 11-est, akkor minden járt az eszében csak az nem, hogy ő most mit dönt el, vagy mit nem dönt el, ha sípol, vagy nem sípol.

A másodperc tört része alatt kellett döntenie, s ebbe még az is belefér, hogy nem döntött helyesen.

Egyszerűen nem látta faultnak azt, amit megengedem nagyon sok játékvezető társa annak látott volna, ám ezt a meccset nem „nagyon sok játékvezető társa”, hanem ő, Kassai Viktor vezette.

Pontosan ugyan ez lehetett a helyzet, amikor ő, a mérkőzés vezető bírója úgy látta, hogy Podolski szabályosan szerelte Sergio Ramost.

Abból a szempontból szerencséje van a mi magyarunknak, hogy a spanyolok a 11-es (?) nélkül is döntőbe jutottak, valószínűtlen, hogy „visszamenőleg” nekiessenek a magyar bírónak.

Attól már jobban féltem Kassait, hogy a németek nagy bánatukban és elkeseredettségükben „megtalálják” őt a Sergio Ramos kontra Özil ügyben, no de ezzel egy vb-elődöntőt vezető bírónak számolnia kell.

Szóval, spanyol-holland vb-döntő!

Jelentkezzen, aki hitelt érdemlően bizonyítani tudja, hogy ő ezt előre megjósolta…

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 6

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Carles Puyol

SZEMÉLYES KEDVENCEM: Aki azonnal kikapcsolja a tévét, amikor a polip tippjeiről hírt adnak

2010-07-11 10:18:06 Lakat T. Károly

Bronzszobrot Khedirának!

Lelki béklyóiktól szabadult csapatok játszottak egy remek meccset a bronzért;  azért a bronzért, amelyet egy héttel ezelőtt még mindkét oldalon a kudarc érdemrendjének tartottak volna.

Ha a futball egy komolytalan játék lenne (mint ahogy szerencsére nem az…) akkor ez volt az a meccs, amelynek végén, ha a FIFA egy hirtelen döntés alapján mindkét válogatottat harmadiknak nyilvánítja, akkor azzal talán még Németországban is egyet értettek volna az emberek.

Balszerencsések voltak amúgy a németek!

Ezen a tornán a világ (teszem gyorsan hozzá teljes joggal) beleszeretett Uruguayba, így aztán egy olyan válogatottal szemben kellett nyerniük, amelyet mindenki sajnált volna - ha veszít…

Igen ám, csakhogy ezen a világbajnokságon a németek is jócskán bespájzoltak plusz-drukkerekből, hiszen most még azok is német szurkolók lettek a torna végére, akik ennek a hónapnak úgy futottak neki, hogy ki nem állhatják a germánok futballját.

Ennek megfelelően aztán amolyan emocionális háborút (is) vívott egymással a két csapat, felvonultatva mindent, ami a futballban izgalmas, érdekes, fordulatos, változatos vagy divatos, ám lassan teljesen lejáratott szóval élve: szerethető.

Ahhoz képest, hogy németeknél a legkülönbözőbb okokból voltaképpen egy erős B-csapat lépett pályára viszonylag simán és könnyedén szerzett vezetés a Nationalelf (kéretik többször megnézni a visszajátszást,s csak azt követően ítélkezni kapushiba kontra Jabulani ügyben; nekem meggyőződésem, hogy nem az uruguayi kapus volt a hibás…), Uruguay azonban nemhogy egyenlíteni,hanem egyenesen fordítani tudott , hogy aztán Schweinsteigerék, amikor már mindenki azt gondolta, hogy innen már ők sem tudnak felállni, visszafordítsák az egészet a maguk javára.

Mindenki örült, hogy a németek végül megszerezték (legalább…) a bronzérmet; mindenki sajnálta Uruguayt, mert nem szerzett (legalább…) egy bronzot, s ez volt az a kivételes eset, amikor mindenkinek igaza volt!

Jó volt nézni ezt a meccset, mert egy világ előtt bizonyosodott be, hogy ez a Schweinsteiger is csak egy ember,  s nem  betáplált  futballrobot, komolyan mondom, szinte örültem, amikor eladott egy labdát (végre hibázott!...), ráadásul abból még gól is lett;  mert a vége felé beállt egy Kiessling nevű, s most ugyan szinte csak hibázott, de aki csak egy kicsit is ért a futballhoz az látta rajta: nagyon sok gólt lő ő még a németeknek; mert a végén az a Khedira hozta a bronzot, aki már nagyon megérdemelte a gólt, hiszen eddig csak mesterszinten szolgálta a többieket.

Öröm volt nézni Forlán elképesztően alázatos futballját, ahogy szupersztár létére minden mozdulatát a csapat és annak eredményessége szolgálatába állítja (hollywoodi pillanat lett volna, ha az utolsó századmásodpercben a szabadrúgásból betalál és következik a hosszabbítás…); ahogy Suarez képes hatalmas helyzetből a stadionból is kirúgni a labdát; ahogy a harmadik uruguayi csatár, az eddig nem igazán sztárolt Cavani fényesen bizonyítja: tudása alapján bőven ott a helye Forlán és Suarez mellett.

A meccs okán mostanság divat az „uruk” kapusát Muslerát szidni. Az első „szitálós” gólról fentebb már volt szó, a második vitathatatlanul az övé (ha kiindult a kapujából, akkor ott már csak az övé lehet a labdát…) a harmadikért (Khedira zseniálisan a bal felsőbe ívelt közeli fejeséért…) viszont csak azok hibáztatják, akiket már a IV.A- IV. C osztálymeccsen is legfeljebb labdaszedőként tűrtek meg maguk között a többiek!

Soha nem derül most már ki, hogy mennyivel lett volna ugyanez a mérkőzés egészen más, ha a németeknél játszik Neuer (bár nem látom be, hogy Butt miért lenne annyival gyengébb kapus nála, mint amennyivel kevesebb lehetőséget kapott…) Lahm, Klose és Podolski, azaz négy olyan futballista, akik vitathatatlanul alapemberei Joachim Löw csapatának.

Erős a gyanúm, hogy akkor a németek simábban nyernek, ebben az esetben viszont a világ, ha lehet még jobban sajnálta volna az uruguayiakat.

Azt hiszem jó volt ez így, ahogy történt.

Németország bronzérmes, Uruguay meg negyedikként is úgy térhet haza, mintha megnyerte volna világbajnokságot!

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 7

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Diego Forlán

SZEMÉLYES KEDVENCEM: Marlene Dietrich, A kék angyal főszerepében (1930)

2010-07-12 06:30:31 Lakat T. Károly

Egy góllal a világ felett: Spanyolország!

Spanyolország válogatottja 2010 júliusában Dél-Afrikában megnyerte a világbajnokságot.

A formál logika szabályai szerint ez ugye azt is jelenti egyben, hogy Spanyolország a világ legjobb válogatottja.

Spanyolország azonban közel sem a világ legjobb válogatottja.

Spanyolország egy olyan mérkőzés sorozaton végzett az élen, amelyet 32 résztvevővel 2010. június 11.-e és július 11.-e között Dél-Afrikában rendeztek, s amelyet nota bene világbajnokságnak hívnak.

Ha bárki ellentmondást vélne felfedezni a fentiek olvastán, akkor azt emlékeztetném : bizony voltak világbajnokságok, amikor a világbajnok volt vitathatatlanul a világ legjobbja is egyben ( ki vitathatná ezt mondjuk az 1958-as, az 1962-es vagy az 1970-es brazil válogatott esetében?...) sőt olyan is előfordult (éppen velünk, magyarokkal, 1954-ben…),hogy a világbajnokság második helyezettjét tartotta mindenki vitathatatlanul a földkerekség legjobbjának, s még csak véletlenül sem a vb-aranyat nyert németeket…

1978-ban talán még az argentinok között is találtunk volna szép számmal olyanokat, akik heves tiltakozásban törnek ki, ha bárki is a világ legjobbjának mondja Kempeséket, s bizony nem minden német tette volna le a nagyesküt arra, hogy az 1990-ben győztes Nationalefnél nincs jobb futball-brigád az öt földrészen.

És így mehetnénk végig valamennyi eddigi világjátékon, pro és kontra példákat tornasorba állítva arra, hogy igenis volt, amikor a világ legjobb válogatottja nyerte a világbajnokságot, s bizony nagyon sokszor előfordult az is, amikor a végső aranyérmesnek köze sem volt ehhez a minősítéshez.

Kérdezheti bárki: mitől a világ legjobb csapata a világ legjobb csapata?

A futball nevű játék futballhoz értő belső magja erről azt tartja: aki bejelentkezik a címre, hogy őt tartsák a legjobbnak a világon, annak tíz mérkőzésből minimum hétszer vernie kell a másodikat, de jobb, ha ezt nyolcszor teszi…

Maradjunk az 1970-es brazil válogatottnál (csak emlékeztetőül: Félix – Carlos Alberto, Brito, Piazza, Everaldo – Clodoaldo, Gerson, Rivelinho – Jairzinho, Tostao, Pelé) azt hiszem tízből tízszer vert volna a világon bárkit.

És akkor nézzük ebből a szempontból a néhány órás világbajnokot, 2010 aranyérmesét, Spanyolországot.

Szívesen kiírnék egy tippversenyt arra, hogy vajon ha a mostani döntő két résztvevője Spanyolország és Hollandia zsinórban játszik egymással tíz mérkőzést, akkor ki mekkora tétet merne a saját pénzéből feltenni arra, hogy hányszor nyer Spanyolország és hányszor Hollandia?

A magam részéről az 5-5-re tenném a pénzem (legfeljebb 6-5 a spanyolok javára…), no de hol van ez a tízből héttől vagy nyolctól, hogy a tízből tízet már ne is említsem…

Nos, tehát valahogy így tessék kezelni a spanyolok világbajnoki győzelmét, sokkal inkább egy nagy világtorna győztesei ők, mint – világbajnokok, mégha most négy éven át úgy is hívják majd őket.

Hogy ezt a tornadiadalt megérdemelték-e vagy sem, arról már érdemesebb kicsit polemizálni, kiváltképp azért, mert a spanyolok győzelme, még ezen az utolsó mérkőzésen sem volt igazán egyértelmű.

Iniestáék most nem tudták megcsinálni azt, amit a németek ellen zseniálisan megcsináltak, nevezetesen : „ha nálunk a labda, akkor nincs az ellenfélnél…”, hiszen a hollandok nem engedték meg nekik a háromszögelésekre, négyszögelésekre alapuló tili-toli játékot. Néha kétségkívül brutális eszközökkel bár, de össze-vissza törték a spanyolok gurigázgatását, mindent elkövettek azért, hogy az ő játékuk legalább annyira domináns legyen, mint ellenfelüké.

Néhány netes véleményvezér, no meg az ő véleményüket mindig boldogan alátámasztó nikk-kórus (még szerencse, hogy ötven-hatvan embernél nincs többről szó, így véleményük minden csak nem szignifikáns…)  most azt harsogja : törüljük el a föld felszínéről van Bommelt, mert az a csúnya holland mindig belerúg az ellenfelébe, ami így persze nem igaz, arról nem beszélve, hogy még mindig egy Grál-lovag mondjuk ahhoz a Nobby Stileshez képest, aki az 1966-ban vb-t nyert angolok „van Bommelje” volt, sőt az angol kisasszonyoktól kaphatna bizonyítványt, szöges ellentétben az olasz Gentilével, aki 1982-ben a szó szoros értelmében minden „szerelésével” nyolc napon túl gyógyuló (ha gyógyuló…) sérüléséket okozott Maradonának.

Van Bommel most speciel semmivel sem volt durvább, mint egy-egy esetben Sergio Ramos, Puyol,  Iniesta vagy Xavi, miként a spanyoloktól is ugyanúgy ki lehetett volna állítani játékost, mint ahogy kiállították (teszem hozzá: joggal…) a holland Heitingát.

Ha valakit azonnal ki kellett volna állítani,s mondjuk eltiltani minimum fél évre, az de Jong volt, aki úgy taposta mellbe Xabi Alonsót, hogy az promó-snitt lehetne a legbrutálisabb karate filmben is!

A világbajnoki cím sorsa ugyan csak a 116. percben dőlt el, de már jóval korábban is többször eldőlhetett volna.

Sergio Ramos (kétszer is…), Fabregas, David Villa ugyanúgy gólt szerezhetett volna, mint Mathijsen vagy Robben (utóbbi szintén kétszer …) de most úgy alakult, hogy nem tudtak akkora ziccerbe kerülni amekkora a gólhoz elegendőnek bizonyult.

Jelentős időtartamú abszolút unalomtól mentesült volna a világ, ha bármelyikük betalál, hiszen akkor nincs hosszabbítás, amely aztán csak meghozta a választ arra a kérdésre, amire egy hónapja mindenki várt: ki lesz a világbajnok?

Iniesta döntött, mert lövése egy századmásodpercnyi előnyt szerzett a becsúszó és teljes testét a labda útjába vetni igyekvő holland védő lábával szemben.

Ez az egy századmásodperc és ez az egy gól, amivel Spanyolország a világ fölé emelkedett most négy esztendőre, s amiért, de jure világbajnoknak mondhatja magát.

Azzal támadni vagy akár csak némi kritikával is illetni, hogy ötször is „csak” 1-0-ra nyert orbitális butaság, hiszen nem emlékszem arra, hogy a FIFA hozott volna egy olyan szabályt, miszerint az 1-0-s győzelmek tiltottak, s az értük járó három pont nem elkönyvelhető.

Ha rosszul emlékszem, s volt ilyen tiltás, akkor igazuk van a „csak 1-0…”–ról fanyalgóknak, s nyilvánosan megkövetem őket.

De ha nem volt, akkor viszont minden elismerés megilleti azt a csapatot, amely egy gólra mindenki ellen képes, saját kapuját viszont ugyanezeken a meccseken garantáltan megőrzi a góltól.

Ahhoz, hogy megőrizhesse, persze kellett egy olyan kapus, mint Iker Casillas, aki ezen a vb- nagyságrendekkel emelkedett valamennyi spanyol futballista fölé.

Nemcsak a döntőn, hanem már a korábbi mérkőzéseken is, rendre volt egy-egy olyan védése, amelyhez világklasszis adottságok szükségesek, ráadásul ezeket a bravúrokat rendre akkor mutatta be, amikor előtte már vagy fél órája még egy hazaadás sem háborgatta békés semmit tevésében. Aki látott már meccset, tudja: ez a létező legnagyobb dolog egy kapus esetében: azt az egy (vagy legfeljebb kettő…) ziccer-labdát menteni.

Robben azért nem vitathatatlan világklasszis, mert éppen a kulcsmeccsen, a döntőn (sőt, már az uruguayiak ellen is) kihagyott egy- egy olyan helyzetet, amelyet amúgy álmából felverve is belő, csak éppen akkor nem, amikor válogatottjának erre lenne a legnagyobb szüksége…

Robben világbajnokot csinálhatott volna Hollandiából, ezzel szemben Iker Casillas azt is csinált a spanyolokból!

Kérdezheti bárki: igazságosabb lett volna, ha a hollandok nyernek?

A fenét lett volna igazságosabb.

Ha a spanyolok „csak” világbajnokok, ám nem a világ legjobbjai, akkor a hollandok győzelmük esetén még annyira sem lehetnének annak mondhatók, mint amennyire a spanyolok…

A futball ugyan (sajnos…) nem produkál ilyen végzetes helyzeteket, de azt hiszem, ha mondjuk, holnap újra nekivágna ennek az egy hónapos küzdelem sorozatnak a világ 32 válogatottja, akkor a döntő két résztvevője talán már a csoportkört sem élné túl, a világbajnokságot meg talán Brazília, talán Uruguay, talán Németország nyeri.

A világ legjobbja azonban soha sem esik ki a csoportkörben…

Az csak a világbajnokkal fordulhatna könnyedén elő egy ismétlés esetén.

Ez persze csak egy képzeletbeli játék, egy semmire se jó tovább gondolása a történteknek.

A tény: 2010-ben, világbajnok: Spanyolország.

Minimum egy góllal a világ felett.

A világnak egy dolga van: kalapot levéve tisztelegni a győztesnek.

Már amennyiben a világnak van kalapja.

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 5

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Iker Casillas

SZEMÉLYES KEDVENCEM: A díszpáholyban ásítozó Zsófia királyné