2010-06-19 06:38:55 Lakat T. Károly

Kicsit mintha hamar ünnepelte volna agyon a világ Németországot és Németország is önmagát!
De gyors volt a kijózanodás is.
Ne vegyünk el a királytól, ami a királyé, tény: Ausztrália ellen valóban parádézott a Nationalelf (az a játék nagyon sok más válogatott ellen is biztos győzelmet jelentett volna…), de más dolog egy „exotikus” válogatott ellen futballozni, s megint egészen más, amikor egy hagyományos stílusú brigád az ellenfél.
A Bundesliga hemzseg a szerb játékosoktól, mindenki ismer mindenkit, nehéz igazi meglepetést okozni, Szuboticsnak (Dortmund) nem sokáig kell magyarázni, hogy merre felé szokott cselezni Klose, s Kuzmanovics (Stuttgart) sem kényszerül továbbképzésre abban a kérdésben, hogyan szívja el a levegőt adott esetben Steinweiger elől.
A németek persze vannak annyira gőgösek, hogy ne nagyon érdekelje őket, mit és hogyan csinál Szerbia, ők most is játszották a maguk futballját (teszem gyorsan hozzá: jobbat, mint amilyenre a világbajnokság előtt számítani lehetett…), de ezúttal ez a futball elhalt a szerb partok előtt, ráadásul az egyik kulcsember (Klose) a létező legbutább módon meglehetősen korán kiállítatta magát, aminél értékesebb ajándékot Szerbia nem igen kaphatott volna az égiek útján sem, Undianó játékvezetőtől.
Tíz német optimális esetben még mindig elég kellett volna, hogy legyen tizenegy szerbbel szemben, arról azonban nem volt szó, hogy az amúgy minden helyzetből gondolkozás nélkül, ráadásul meglehetősen pontosan tüzelő Podolski ezúttal 11-esből sem lesz képes a kapuba találni.
Mert nemcsak kapussors van ám, hanem csatársors is: van, amikor az embernek a 16-osról, a füléről is bepattan a labda, s van olyan, hogy a 11-esét is „kineveti” az ellenfél kapusa.
A mérkőzés nagy kérdése az volt, hogy a Kloséját vesztett németekben lesz e annyi ötlet, kreativitás, és elszántság amennyi minimum az egyenlítéshez elegendő, ám gyorsan kiderült: a szívós szerbek most németebbek a legnémetebb német válogatottnál is, ha már szájukba a nagy csont, nem adják semmiért.
Ha már Öcilt cserélni kell (dacára annak, hogy az általában mindig remek kis Marin állt a helyére) az sok mindent elmond a németek játékáról, ráadásul most még szerencséjük sem volt, hiszen Khedira lőtt egy Budapestig elhangzó kapufát, igaz kapufái voltak a szerbeknek is, csak jóval csendesebbek.
Jovanovics (Standard Liege) gólja végül döntött, erőteljes jelzést adva a világnak: Belgium is jelen van a világbajnokságon!

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 5

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Jovanovics

SZEMÉLYES KEDVENCEM: Surda, alias Ljubisa Samardzic

2010-06-24 06:34:32 Lakat T. Károly

Lehet, hogy Németországot egy kicsit túldicsértük?
Vagy ha nem is túl, de túl korán?
Bár, ha belegondolok, az ausztrálok elleni játékukat, meg azt a négy gólt okkal-joggal magasztalta mindenki Csukcsföldtől Nagymányokig. Azok rendben voltak.
Visszagondolva, persze az is igaz, hogy azért a négyesért megkülönböztetetten is hálás volt az ausztrálokon kívül mindenki, hiszen addig aludt a vb-mezőny, először a németek mutattak valamit abból, amit nívós labdarúgásnak neveznek.
Igaz, gyorsan le is bontotta saját várát Löw együttese, a szerbek ellen már a „kibírhatatlan” németek voltak, nem is igazán értette az ember, hogy két ennyire egymástól eltérő válogatott hogyan férhet meg ugyanabban a mezben?
Ghána ellen aztán egy olyan német válogatott volt a pályán, amelyet lehet szeretni, lehet élből elutasítani, lehet „Nationalelfezni” meg „káposztazabálókozni”, de egyet nem lehet elvitatni: ez a német válogatott a vb-mezőny bármelyik tagja ellen a győzelem esélyével lép pályára!
(Bocsánat… Brazília! Ezt nem tudom, várjunk még egy kicsit…).
Az egyáltalán nem rossz Ghána ellen mindenesetre a németeké volt a labda és a pálya.
Ha ők úgy döntöttek, hogy felpörgetik kicsit a játékot, akkor a játék felpörgött; ha azt akarták, hogy most legyen némi nyugi, akkor következett egy sétálós időszak; ha érdekük azt kívánta, hogy fölényt harcoljanak ki a középpályán, akkor pillanatok alatt hat-hét német sürgött-forgott a pálya kulcsfontosságú területén; ha meg éppen Podolskit akarták némileg tehermentesíteni , akkor hirtelen ketten hárman is beékelődtek a ghánai védőfalba, így teremtve területet és levegőt jelentős szorításban kínlódó társuknak.
Mindezzel csak azt akarom mondani, hogy az amúgy remek, s a nem európai csapatok között magasan a legjobb Ghána ellen is az történt, amit a németek akartak.
Fontos ez, hiszen jelzi: a németek nem csak az ausztrálok ellen képesek villogni, hanem adott esetben megteszik ezt egy hozzájuk hasonlóan továbbjutó válogatottal szemben is.
Számomra érzelmileg tökéletes édes-mindegy volt a végeredmény, aminek örültem az Özil gólja.
Nem a gól tett boldoggá, hanem az, aki rúgta.
Ez a nagyon tehetséges fiú nagyon megérdemelte már, hogy betaláljon.
Nálunk a Népstadionban kezdte elképesztő sorozatát a kihagyott, százötven százalékos helyzeteit illetően, hogy aztán folytassa a németek további előkészületi mérkőzésein, majd a világbajnokságon is.
Szinte minden alkalommal, remek mozdulatokkal, abszolút tudatos mozgás-koordinációval hozta magát helyzetbe, ám teljesen mindegy volt, hogy öt vagy 25 méterre állt az ellenfél kapujától, vagy fölé, vagy mellé, vagy a kapufára bombázott, volt, hogy a védőket találta telibe, de a leggyakrabban a kapusokba püfölte a labdát.
És most, Ghána ellen eljött számára az igazság pillanata.
Miután az első félidőben menetrendszerűen kihagyta a maga amúgy kihagyhatatlan helyzetét, a 61. percben kapott egy labdát úgy 18 méternyire a ghánai kaputól, felpörgette saját magának (mert úgy a legbiztosabb…) aztán ballal úgy zúdította be a jobb felső sarokba, hogy ha Kingson kapus még a keretben szereplő két további társát Daniel Agyeit (Liberty Professionals Accra) és Stephen Aharlout (Heart of Lions) is maga mellé állítja, akkor sem tudták volna ezt a lövést kivédeni.
Ez a gól (mint később kiderült) egyenesen Anglia karjaiba kergette a németeket.
Németország – Anglia már a 16 között?
És még mondja valaki, hogy ez nem egy jó világbajnokság.

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 7

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Özil

SZEMÉLYES KEDVENCEM: Erich Maria Remarque: A Diadalív árnyékában (1945)

2010-06-28 06:11:40 Lakat T. Károly

Lejátszották a futball Casablancáját, a klasszikusok klasszikusát a német-angolt, Humphrey Bogart, Ingrid Bergman és Szőke Szakáll (Gerő Jenő) helyett Schweinsteigerrel, Müllerrel, Klóséval és egy Jorge Larrionda nevű uruguayi bíróval a főszerepben. Jó lenne itt néhány nevet az angol válogatottból is megemlíteni, de ők ezúttal nem szereplői, hanem csak nézői voltak a vetítésnek, méla közönnyel és bántó egykedvűséggel nézték végig, ahogy a németek tönkre verik őket.
Mert tönkre verték, ez nem vitás, s most tisztelettel kéretik nem előjönni a süket demagógiával, hogy „de mi van akkor, ha a teljesen szabályos góljukat megadják”, mert a futballban bizony előfordul, hogy valakinek a teljesen szabályos gólját nem adják meg, mint ahogy az is, hogy a szabálytalant meg igen; az 1966-os vb-döntő Hurst-gólja (?) és Maradona mexikói „röplabdája” óta ebben a műfajban minden és mindennek az ellenkezője elképzelhető.
Ebben a sorozatban sem titkoltam egy percig sem, hogy „örült” angol „szurkolóként” vágtam neki ennek a vb-nek, bár pontosan tudtam, hogy miként 1966 óta minden Eb-n és vb-n úgy most is rútul becsap majd az én csapatom és világbajnoki cím helyett pontosan az a szégyenteljes hazakullogás következik majd be, mint ami meg is történt. Ám miután angol drukker vagyok, talán hitelesen hangzik, ha azt mondom: semmi keresnivalónk nem volt nekünk már ezen a világbajnokságon. Amikor az USA-t, majd Algériát is sikerült nem megverni, utána pedig országos ünnepet „ültünk”, mert Szlovéniát „legázoltuk” 1-0-ra, már világosan látszott: itt nem továbbjutásról, hanem továbbvánszorgásról van szó.
A németek ellen aztán (ahogy nagy sablonnal mondani szokták) ütött az igazság órája, legyünk reálisak: 2-0-nál egyszer már cipóra voltunk verve, s bár szinte a semmiből Upson fejelt egy „felugrok, megállok egy kicsit a levegőben, aztán bólintok” típusú gól, majd erre jött az évtized bíróbakija, de szerintem, ha a 2-0-ból 2-2 lesz, ezek a németek a második félidőben akkor is bőven bedarálnak „bennünket”.
Tény: nincs csapata a világnak, amelyet egy kulcspillanatban rútul elvett gól nem vet vissza, nem tör meg, nem szívja ki belőle még azt a cseppnyi erőt és akaratot is, amennyi egyáltalán benne van.
Az angoloknak azonban akár többlet energiát is adhatott volna Lorrionda „gaztette”, hiszen Terryéknek érezniük kellett : most meg vannak fogva a németek, most van itt az esély, gyerünk, fussunk már egy kicsit, tegyük oda magunkat, ha már eddig csak közelről néztük, hogy milyen jó kis játékos ez az Özil, ez a Schweinsteiger, ez a Klose, meg ez a Müller, csináljunk már valami, ami miatt mi vagyunk a híres büszke Anglia, amely ugye, saját magát a kezdés előtt még a világbajnoki cím megnyerésére is esélyesnek tartotta.
Erről azonban szó sem volt. A fordulás után a németek újra tönkre verték Angliát, az utolsó húsz percre edzőmeccs jellegűvé téve a találkozót. Azt csináltak, amit akartak, az angoloknak semmire, még az ekkor már tényleg semmi német játékra sem volt válaszuk. Az utolsó húsz percben már csak arra vártak, hogy mikor lesz vége a szenvedésüknek, s mehessenek haza Angliába.
Kevés nagyobb szégyen érhet válogatottat egy nyolc közé lejátszott vb-mérkőzésen annál, mint amit a németek szövetségi kapitánya Joachim Löw tett, aki 18 (!) perccel a befejezés előtt lehozta két leggólerősebb játékosát Klosét és Müllert, jelezve a nagyvilágnak: őket már a folytatásra pihenteti, hiszen ez a meccs meg van nyerve…
Nem tévedett, nem nagyképűsködött: a meccs tényleg meg volt nyerve (szerintem már 2-0-nál is…), pedig egy igazán jó angol válogatott (soraiban a világ egyik legjobb csatárának tartott Rooney-val) 18 perc alatt bármire képes lehet.
Ezúttal viszont csak annyira volt képes, hogy ha nem is csúnyán, de szomorúan, futball múltjához képes méltatlanul, ha nem is megalázva, ám megszégyenülve távozzon a nagy futball színpadról.
A németek sokkal könnyebben nyertek, mint arra álmukban gondolhattak volna.
Pedig már ők sem olyanok, mint régen.
Mint ahogy ez a mostani német-angol sem hasonlított a két nemzet oly sok egykori, gigászi futballcsatájára.
A „Casablanca” ugyan most újra vetítésre került, ám ez a kópia már erősen karcos.
Olyan, mint amikor a régi filmkockákon „esik az eső”…

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 6

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Thomas Müller

SZEMÉLYES KEDVENCEM: Sam, a Casablanca néger zongoristája és az As Time Goes By

2010-07-04 22:12:32 Lakat T. Károly

Ki meri-e valaki jelenteni azt, hogy a németek jobban tudnak futballozni, mint az argentinok?

Ki meri-e valaki jelenteni azt, hogy Németország válogatottjában egytől egyig jobb játékosok vannak, mint Argentína nemzeti tizenegyében?

Ki meri-e valaki jelenteni azt, hogy a Klose, Müller, Podolski hármas jobb, mint a Higuain, Messi, Tevez trió?

Erős a gyanúm: mindhárom kérdésre nem a válasz. No, de ha nem, akkor ugyan hogyan történhet meg, hogy Németország porcukorrá veri Argentínát;  hogy nem létezik a futball máig ismert elemei közül olyan, amelyben ne bizonyulna több nagyságrenddel jobbnak nála; hogy 90 percen át németek tartanak foci-sulit argentinoknak;  hogy a meccs Schweinsteigerről szól és nem Messiről;  hogy minél jobban múlik az idő, minél inkább elmélyed az ember a két csapat játékában, annál inkább a németeket látja argentinoknak, az argentinokat meg…semmilyennek.

Ez a meccs úgy indult, hogy a precíz, pedáns, könyökvédős, megbízható, a feladatát mindig maradéktalanul elvégző, példás családi életet élő matematika-fizika szakos tanár küzdött a közönség kegyeiért (s egyben ugye a továbbjutást jelentő győzelemért) a lezser, hanyag, bohém, megbízhatatlan, a munkáját néha professzori szinten művelő, néha egyáltalán el sem végző, kikapós, csélcsap környezetismeret-politechnika-testnevelés szakos kollégájával.

És már a 3. percben kiderült, hogy a matematika-fizika szakos, ha futballról van szó könnyedebb, lazább, játékosabb és látványosabb tud lenni, mint az eleve eme sajátosságairól elhíresült kollégája…

Három perc alatt persze nehéz, mondhatni lehetetlen jobbnak lenni bárkinél, de ez a német csapat most még ezt is produkálni tudta.

Nem csak gyors gólt szereztek, de teljesen világossá, egyértelművé tették azt is, hogy ezen a meccsen Argentínának nincs (nem lesz…) semmi esélye.

Ez így volt akkor is, amikor a mérkőzés bizonyos időszakában szinte csak Messiéké volt a labda, ám miután minden argentínre mintha három német jutott volna, a legnagyobb, már-már nyomasztó fölényük sem ígért semmi jót rajongóiknak.

Nem volt ennek a meccsnek egyetlen olyan másodperce sem, amikor Argentínának akár csak egy hosszabbítást jelentő ikszre esélye lett volt.

Volt ezzel szemben jó néhány olyan, amikor Kloséék tipikus grundfoci elemeket felvonultatva hozták néha már megalázó helyzetbe ellenfelüket, rúgtak három olyan gól, amilyet Kövérek- Soványak buli meccseken szoktak.

Ez a 4-0 azt hiszem érzelmi korszakváltást is jelentett a két nemzet válogatottjának megítélésében.

Amióta futball a futball az argentinokat nem szokták tisztelni, csak a játékukat szeretni.

A németeket mindig mindenki a végtelenségig tisztelte, a futballjukat viszont nem volt miért szeretni.  

A Dél-Afrikában járt argentin válogatott sem tiszteletre, sem szeretetre nem kínált alkalmat a világnak.

A Dél-Afrikában maradt németeket ezzel szemben már nemcsak tisztelni kell, hanem szeretni is lehet.

És szerintem ez utóbbi fontosabb a németeknek mindennél!

A siker kulcsát amúgy én Joachim Löw-ben látom.

No, nem mintha ő lőné a gólokat Thomas Müller, Klose és Podolski helyett, még egyszer sem szerelt Lahm mezébe bújva, s egyetlen nyomorult gólpasszra sem volt képes, mint „Schweinsteiger”.

Ezt a válogatottat viszont olyan érzékkel rakta össze, mint a legnagyobbak.

Khedirát, Özilt, Thomas Müllert, Friedrichet megismertetni a világgal (s velük nem csúfosan leégni, hanem a négyig, s még ki tudja meddig menetelni…) önmagában véve nagyobb bravúr, mint Messiékkel döntőt játszani!

Ennek a csapatnak kitalálni egy olyan játékot, amelyben egyformán van jelen az erő, a dinamika, a határozottság, a szervezettség, az egység a könnyedséggel, a játékossággal, az improvizálni tudással, azt méltán lehet mestermunkának mondani.

Egy gigantikus kérdőjel azért marad a végére…

Mi van akkor, ha a 3. percben az argentinok fejelnek egy gólt?

A futballban még az is benne van, hogy akkor Messiék nyernek 4-0-ra.

Ebben az írásban pedig csak a neveket kellene felcserélni…

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 8

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Klose

SZEMÉLYES KEDVENCEM: Az az ismeretlen személy, akinek van bátorsága ezekben a napokban Ballackot dicsérni…

2010-07-06 06:06:47 tx66

Nem is tudjatok ,milyen jo is a Pesti kave..Igen ! Kavet csak a Kave-hazban! Mondtak ezt a regiek.. Hm..Micsoda elokeszuletek,regi aparol-fiura, mestertol-tanitvanyara szallo nemesen kivitelezett mozdulat-sorok.. Bizony, az vagy ahogy kavezol.. A forro feketet horpintok,kevergetok-kavargatok, ovatosan kortyolgatok,egyenes derekkal izlelgetok.. Vagy,eppen a vegsokig kivaro aromat kiszimatolo tipus, Vagy ,eppen a nikotint coffeinnel elvezok. Ezek vagyunk, es mind \\\\\\\"csak\\\\\\\" kavezunk..Hm..Te ,hova is tartozol?! En elarulom szaglaszom,keverek es horpintek! Hu ,azt hiszem most kiadtam magam..

2010-07-08 06:35:13 Lakat T. Károly

Víva, Deutschland, akarom mondani… Espana!

Carles Puyol nem szokott gólt rúgni.

Most sem rúgott.

Fejelt.

Igaz, ez élete talán legértékesebb fejes-gólja volt.

A Barcelona hátvédje fejesével történelme során először világbajnoki döntőbe juttatta Spanyolországot, ami ha azt veszem, hogy például 1962-ben Chilében a Del Sol, Peiro, Puskás, Suarez, Gento csatársorral felálló válogatottjuknak sem sikerült (mit nem sikerült, a csoportot sem élték túl…), akkor vitathatatlanul óriási tett.

Az borítékolható volt, hogy a németek nem fognak olyan parádésan játszani, mint amilyen parádésan játszottak eddig, mint ahogy ahhoz sem kellett nagy ész (talán csak némi szakértelem…) hogy megjósoljuk: a spanyoloknak most már mutatniuk kell végre valamit, hiszen míg Kloséék befutballozták, addig Iniestáék beszenvedték magukat a legjobb négybe.

Arra, aztán ami a pályán történt általában azt szokták mondani: a spanyolok lefutballozták a pályáról ellenfelüket…

Pedig, ez így nem igaz.

Úgy már talán közelebb araszolunk az igazsághoz, ha azt mondjuk: a spanyolok nem futballozták le a pályáról a németeket, csak nem adták oda nekik a labdát, hogy azok is tudjanak valamivel játszani.

Kétérintéses játékukkal (akik voltak már futballpályán, azok pontosan tudják, hogy ez az egyik legnehezebb játékfajta, hiszen szüntelen mozgást, állandó helyváltoztatást követel, miközben „átveszem, s már adom is tovább” szituációba kényszeríti a játékosokat…) a labda szüntelen üldözésére kényszerítették Schweinsteigeréket, akik loholtak is becsülettel, pedig nincs annál fárasztóbb és lélekölőbb dolog, mint futni - labda nélkül…

Schweinsteiger nem tudott szervezni és irányítani, mert nem volt nála a labda; Klose és Podolski hiába indultak be, ahogy szoktak az üres területekre, mert nem volt mivel megjátszani őket; Özil és Khedira nem tudták bemutatni a maguk firkás, ellenfelet megbontó, rendre emberelőnyös helyzetet teremtő trükkjeiket, mert nem volt hozzá labda…

Olyan helyzetbe kerültek a németek, mintha egy sífutó cipőben futna a havon, mert a sílécét elvette tőle a riválisa és azon siklik a cél felé.

A spanyolok ugyan a labdával futottak, ám sokkal többre nem jutottak vele, mint a németek nélküle, hiszen helyzeteik is inkább amolyan zsengécske helyzetecskék voltak, nem abszolút ziccerek.

Kiváltképp a második félidőben lőtték-lődözték ugyan a német kaput, ám ezek sem életerős, gólt ígérő lövések voltak, két kivétellel a német kapusnak Neurernek csak el kellett dőlnie balra, hogy jól lássa a 3-4 méterrel kapu mellé menő labdát.

Mielőtt Puyol a döntőt érő gólt fejelte a másik kapunál a nem sokkal korábban beállt Kroos rossz lövéssel rontott el egy hatalmas helyzetet, mindez azonban babapiskóta volt ahhoz képest, amit (már 1-0-s spanyol vezetésnél) Pedro bemutatott…

A világbajnokság eddigi legfelelőtlenebb cselezésébe kezdett a német 16-oson belül (mellette robinsoni magányban álldogált Fernando Torres, aki annyira azért nincs tragikus formában, hogyha ezt a labdát megörökli Pedrótól, akkor ne szerezzen gólt…), pedig akár lő, akár passzol feleslegessé tette volna folytatást…

A Pedro felkínálta eséllyel azonban a németek éppen úgy nem tudtak élni, mint az addig a pályán elmorzsolt perceik során adódó (megengedem elhanyagolható számú) lehetőségükkel, így kénytelenek voltak végig nézni, hogyan jut helyettük vb-döntőbe az a válogatott, amely az Eb-győzelmet is elhappolta előlük.

Jut eszembe, Kassai!

Zászlóra hímezhető szuper-ostobaság, ha valaki azt mondja (megengedem csak totál amatőrök szokták ezt mondani…) hogy egy bíró „nem akarta eldönteni a meccset” egy bizonyos ítéletével, pontosabban nem ítéletével.

Amikor Kassai annál a bizonyos  Sergio Ramos - Özil koccanásnál úgy döntött, hogy ezért nem ad 11-est, akkor minden járt az eszében csak az nem, hogy ő most mit dönt el, vagy mit nem dönt el, ha sípol, vagy nem sípol.

A másodperc tört része alatt kellett döntenie, s ebbe még az is belefér, hogy nem döntött helyesen.

Egyszerűen nem látta faultnak azt, amit megengedem nagyon sok játékvezető társa annak látott volna, ám ezt a meccset nem „nagyon sok játékvezető társa”, hanem ő, Kassai Viktor vezette.

Pontosan ugyan ez lehetett a helyzet, amikor ő, a mérkőzés vezető bírója úgy látta, hogy Podolski szabályosan szerelte Sergio Ramost.

Abból a szempontból szerencséje van a mi magyarunknak, hogy a spanyolok a 11-es (?) nélkül is döntőbe jutottak, valószínűtlen, hogy „visszamenőleg” nekiessenek a magyar bírónak.

Attól már jobban féltem Kassait, hogy a németek nagy bánatukban és elkeseredettségükben „megtalálják” őt a Sergio Ramos kontra Özil ügyben, no de ezzel egy vb-elődöntőt vezető bírónak számolnia kell.

Szóval, spanyol-holland vb-döntő!

Jelentkezzen, aki hitelt érdemlően bizonyítani tudja, hogy ő ezt előre megjósolta…

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 6

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Carles Puyol

SZEMÉLYES KEDVENCEM: Aki azonnal kikapcsolja a tévét, amikor a polip tippjeiről hírt adnak

2010-07-11 10:18:06 Lakat T. Károly

Bronzszobrot Khedirának!

Lelki béklyóiktól szabadult csapatok játszottak egy remek meccset a bronzért;  azért a bronzért, amelyet egy héttel ezelőtt még mindkét oldalon a kudarc érdemrendjének tartottak volna.

Ha a futball egy komolytalan játék lenne (mint ahogy szerencsére nem az…) akkor ez volt az a meccs, amelynek végén, ha a FIFA egy hirtelen döntés alapján mindkét válogatottat harmadiknak nyilvánítja, akkor azzal talán még Németországban is egyet értettek volna az emberek.

Balszerencsések voltak amúgy a németek!

Ezen a tornán a világ (teszem gyorsan hozzá teljes joggal) beleszeretett Uruguayba, így aztán egy olyan válogatottal szemben kellett nyerniük, amelyet mindenki sajnált volna - ha veszít…

Igen ám, csakhogy ezen a világbajnokságon a németek is jócskán bespájzoltak plusz-drukkerekből, hiszen most még azok is német szurkolók lettek a torna végére, akik ennek a hónapnak úgy futottak neki, hogy ki nem állhatják a germánok futballját.

Ennek megfelelően aztán amolyan emocionális háborút (is) vívott egymással a két csapat, felvonultatva mindent, ami a futballban izgalmas, érdekes, fordulatos, változatos vagy divatos, ám lassan teljesen lejáratott szóval élve: szerethető.

Ahhoz képest, hogy németeknél a legkülönbözőbb okokból voltaképpen egy erős B-csapat lépett pályára viszonylag simán és könnyedén szerzett vezetés a Nationalelf (kéretik többször megnézni a visszajátszást,s csak azt követően ítélkezni kapushiba kontra Jabulani ügyben; nekem meggyőződésem, hogy nem az uruguayi kapus volt a hibás…), Uruguay azonban nemhogy egyenlíteni,hanem egyenesen fordítani tudott , hogy aztán Schweinsteigerék, amikor már mindenki azt gondolta, hogy innen már ők sem tudnak felállni, visszafordítsák az egészet a maguk javára.

Mindenki örült, hogy a németek végül megszerezték (legalább…) a bronzérmet; mindenki sajnálta Uruguayt, mert nem szerzett (legalább…) egy bronzot, s ez volt az a kivételes eset, amikor mindenkinek igaza volt!

Jó volt nézni ezt a meccset, mert egy világ előtt bizonyosodott be, hogy ez a Schweinsteiger is csak egy ember,  s nem  betáplált  futballrobot, komolyan mondom, szinte örültem, amikor eladott egy labdát (végre hibázott!...), ráadásul abból még gól is lett;  mert a vége felé beállt egy Kiessling nevű, s most ugyan szinte csak hibázott, de aki csak egy kicsit is ért a futballhoz az látta rajta: nagyon sok gólt lő ő még a németeknek; mert a végén az a Khedira hozta a bronzot, aki már nagyon megérdemelte a gólt, hiszen eddig csak mesterszinten szolgálta a többieket.

Öröm volt nézni Forlán elképesztően alázatos futballját, ahogy szupersztár létére minden mozdulatát a csapat és annak eredményessége szolgálatába állítja (hollywoodi pillanat lett volna, ha az utolsó századmásodpercben a szabadrúgásból betalál és következik a hosszabbítás…); ahogy Suarez képes hatalmas helyzetből a stadionból is kirúgni a labdát; ahogy a harmadik uruguayi csatár, az eddig nem igazán sztárolt Cavani fényesen bizonyítja: tudása alapján bőven ott a helye Forlán és Suarez mellett.

A meccs okán mostanság divat az „uruk” kapusát Muslerát szidni. Az első „szitálós” gólról fentebb már volt szó, a második vitathatatlanul az övé (ha kiindult a kapujából, akkor ott már csak az övé lehet a labdát…) a harmadikért (Khedira zseniálisan a bal felsőbe ívelt közeli fejeséért…) viszont csak azok hibáztatják, akiket már a IV.A- IV. C osztálymeccsen is legfeljebb labdaszedőként tűrtek meg maguk között a többiek!

Soha nem derül most már ki, hogy mennyivel lett volna ugyanez a mérkőzés egészen más, ha a németeknél játszik Neuer (bár nem látom be, hogy Butt miért lenne annyival gyengébb kapus nála, mint amennyivel kevesebb lehetőséget kapott…) Lahm, Klose és Podolski, azaz négy olyan futballista, akik vitathatatlanul alapemberei Joachim Löw csapatának.

Erős a gyanúm, hogy akkor a németek simábban nyernek, ebben az esetben viszont a világ, ha lehet még jobban sajnálta volna az uruguayiakat.

Azt hiszem jó volt ez így, ahogy történt.

Németország bronzérmes, Uruguay meg negyedikként is úgy térhet haza, mintha megnyerte volna világbajnokságot!

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 7

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Diego Forlán

SZEMÉLYES KEDVENCEM: Marlene Dietrich, A kék angyal főszerepében (1930)