2010-06-11 08:00:49

1966. július 15-én délután megérkezett a teherautó Pesterzsébetre a Tátra térre, merthogy költöztünk Zuglóba. Apám a barátaival felrámolta a bútorokat a platóra. Emlékszem az egyik sezlont úgy helyezték el, hogy azon tudjon utazni az anyám, a nagyanyám meg a húgom. Amikor már minden fent volt a teherautón a nőkkel együtt, akkor kezdődött a meccs, fél nyolc körül. Először a nagyanyám kezdett kiabálni, hogy menjünk már, aztán az anyám, végül a húgom, mi az apámmal felváltva mentünk az ablakhoz, hogy nyugtassuk őket, mindjárt kezdődik a meccs, mármint a magyar-brazil, merthogy egyedül a televíziót hagytuk fönt. Fekete-fehér képernyőm néztük a csodát. Szerintem én rontottam el a dolgot, amikor leszóltam a nőknek, hogy nem kell aggódni Mészöly felkötött karral is visszaállt. Nyertünk, apámmal levittük a tévét és azt mondtuk, hogy az nem létezik, hogy ne verjük meg a szovjeteket. Aztán létezett. Az tény, hogy másnap nem kaptunk ebédet, de azt mondtuk, hogy megérte. Idén május 29-e nagy nap volt, távoli unokahúgomat oltár elé vezették. Mit mondjak, nagy volt a felhajtás. A szertartás helyszíne a Győri Bazilika, az esketést pedig maga Várszegi Asztrik Pannonhalmi főapát celebrálta. A feleségem, aki egyébként nincs is megkeresztelve majdnem elolvadt, legalább ötször súgta a fülembe „istenem milyen gyönyörű a hangja, milyen gyönyörűen beszél”. Engem is megérintett a hangulat, mit mondjak a főapát ujja köré csavart a násznépet, részint a fantasztikus orgánumával, részint a személyiségével. Amikor a ceremónia végén válluknál átölelve kivezette az ifjú párt a Bazilikából, mintha rámosolygott volna és ez nagyon jól esett. Aztán gratuláltunk Petrának meg az ifjú férjnek, én gyorsan egy borítékot dugtam az örömanya táskájába és elnézést kértem, hogy a lagzira nem megyünk el, merthogy nem érzem jól magam. A feleségem huzakodott, hogy ő márpedig mulatni akar, aztán gyanakodni kezdett, hogy mi az, hogy fáj a gyomrom, meg mi az, hogy nem az ő autójával jövünk. Azt mondta, hogy már akkor sejtette, hogy valami disznóságra készülök, amikor azt mondtam, hogy kösz, de majd én vezetek. Már az autópályán jártunk, amikor azt mondta, hogy nem szoktál te kétszázzal menni, fogadjunk, hogy megint meccs van a tévében. Mondtam, hogy igen, a németekkel játszunk a stadionban és el akarom érni még a második félidőt. Elértük. Már a kádban ültem és anyáztam, amikor megkérdezte a feleségem, hogy tisztában vagyok-e azzal, hogy mekkora barom vagyok. Tudom, hogy magánügy, de most szombaton a húgom három fia közül a középső, a Laci esküvője lesz. Ezt nem hiszem el. Nagyon kedves fiú, de miért éppen június 12-én kell nősülnie? A naptáramba be van írva, hogy Laci esküvő! De mellette az is ott van, hogy Argentína-Nigéria, Anglia-Usa, Dél-Korea-Görögország. A helyzet az, hogy én szokás szerint a németeknek drukkolok, de a második számú favorit nálam Anglia. Az a helyzet, hogy ezek a rokon gyerekek hihetetlen helyeken tudnak esküdni. Laci unokaöcsém jövendőbelije például egy budafoki református gyülekezet tagja, így aztán délután most Budafokra kell elmenni, az angol meccs pedig 20:30-kor kezdődik. Azt számolgatom, hogy ha hét körül kezdek el szédülni, vagy hányingerem lesz, akkor még épp hazaérek a kezdésre. A feleségemet meg hazahozza a taxi.

2010-06-10 12:04:45

2010-06-10 12:10:52

2010-06-11 08:53:59 Lakat T. Károly

Visszafogott lélegzettel most egy olyan meccsre vár a világ, amelyet ha nem a világbajnokság nyitómeccse lenne, a Barátok közt simán lenyomna a nézettségi listán, de a világ már csak olyan, hogy ma kollektíve leül a fotelba, hogy aztán egy hónapig fel se álljon onnan. Úgy egyébként, máskor, nem vb-időkben a világot tökéletesen hidegen hagyná egy Dél Afrika-Mexikó mérkőzés, most azonban más a helyzet, hiszen „KEZDŐDIK A VB!”!
Olyannyira kezdődik, hogy nálunk a sarki fűszeres Márta is Vb-akcióba kezdett, 3 forinttal olcsóbban árulja a Vb-kiflit, ami tegnap még egyszerű kifli volt, mára lett belőle „Vb”… Kérdeztem tőle, mitől „Vb-kifli” az a kifli, amelyik tegnap még teljesen normális péksüteménynek látszott, igaz én már a „TV”-paprikát sem értettem a piacokon, sokáig azt hittem,hogy az olyan zöldpaprika, amelyet tévénézés közben kell enni, de aztán autentikus Fény-utcai körök elmagyarázták: a „TV”- tölteni valót jelent… A „Vb-kiflivel” viszont továbbra is bajban vagyok, de ez most amúgy sem egy normális állapot, ma délután 16.35.-kor minden további nélkül, ’hót komolyan elhangozhat bármelyik magyar család nappalijában ez a mondat: „Anyukám, ne menjél már át még egyszer a tévé előtt, mert látni akarom, hogy Katlego Mphela, a dél-afrikai Mamelodi Sundowns csatára vajon kicselezi e Paul Aguilart, a mexikói Pachuca hátvédjét!”. Mert ma délután fél öttől egy hónapra futball szakértővé válik a világ, még az a része is, aki szerint a les olyan dolog, amikor a szomszéd asszony átles az ember kertjébe, pedig esküszöm, hogy a futballban nem egészen erről van szó.
A világ persze nagy valószínűség szerint úgy hat óra tájban erősen szörnyülködik majd, mondván: ilyen gyenge, ilyen unalmas, ilyen semmilyen meccset még soha sem látott (ha még sem így lesz, szívesen gyakorlok majd ugyanitt önkritikát…) mert a világ hajlamos a felejtésre, s nem igazán emlékszik arra, hogy a világbajnokságok történetének tradicionálisan leggyengébb meccsei általában a nyitómeccsek szoktak lenni. Nem is igazán értem, hogy lehet szinte művészien bűvészi ügyességgel négyévente összehozni a leglehetetlenebb párosításokat, de a FIFA-nak ez rendre sikerül. Addig rendben van, hogy a rendező ország csapata legyen pályán, a nyitányon, de hogy mellé szinte mindig a csoportjában lehetséges legunalmasabb csapat társuljon az már szinte bosszantó.
(Hivatalos nyitómeccs az 1966-os, angliai világbajnokság óta létezik. Azóta volt négy 0-0-ás döntetlen ( 1966 : Anglia - Uruquay , 1970: Mexikó – Szovjetunió, 1974 : Brazília – Jugoszlávia, 1978: Németország – Lengyelország ), négy 1-0 (1982 : Belgium – Argentína, 1990: Kamerun - Argentína , 1994: Németország – Bolívia, 2002: Szenegál-Franciaország; egy 1-1 (1986: Bulgária-Olaszország) egy 2-1 (1998: Brazília – Skócia), így aztán a legutóbbi világjáték nyitányának 4-2-je ( 2006: Németország – Costa Rica) már egyenesen gólszüretnek számít…)
Pedig igenis tud hallatlanul izgalmas is lenni az a néhány óra, amelyet az ember egy világbajnokság nyitómérkőzésére várva eltölt.
1994-ben az amerikai Vb-ről Dénes Tamás kollégámmal tudósítottuk a Nemzeti Sportot.
New Jersey volt a főhadiszállásunk, egy szálló, közvetlenül az autósztráda mellett, hajszálpontosan olyan, mint amilyenben Norman Bates, alias Anthony Perkins gyilkolta a nőket a zuhanyozóban, a Psycho című filmben.
Több oldalnyi cikket várt tőlünk a lap, gondoltuk belevágunk.
Délután négy óra felé járt az idő, az ágyon ülve csépelem a laptopot, aztán felnézek a velem szemben lévő televízió képernyőjére.
A képen egy autósztrádát mutattak, volt vagy nyolc sávos, rajta egyetlen autó, amint vagy 150-nel száguld a semmibe.
Ez lenne a hallatlanul izgalmas, minden másodpercében drámai amerikai tv-műsor, gondoltam magamban, de nem volt időm ezen sokáig morfondírozni, mert közelgett a lapzárta.
Eltelt vagy húsz perc, újra felnézek a képernyőre: ugyanazon az autósztrádán, ugyanaz az autó száguld - még mindig a semmibe.
Csak adáshiba lehet, ez biztos egy olyan sztenderd film, amit ilyen esetekben beadnak addig, amíg a rend helyre nem áll.
Eltelik újabb félóra, még mindig a sztráda, még mindig a száguldó kocsi, ám a képernyő első sarkában már ott villog a „LIVE”, azaz az „ÉLŐ” felírat.
Ép elmével elképzelhető, hogy az amerikai televízióban idestova több mint egy órája, élőben közvetítsenek egy autósztrádán robogó autót?- kérdezem a mellettem lévő ágyon vagy az olaszok esélyeit vagy Puhl Sándor vb-döntőre való alkalmasságát boncolgató Tamástól, ám őt túlságosan leköti a maga cikke, így csak ennyit mond: „Ezektől minden kitelik…”
Amikor este nyolckor még mindig az üres sztrádán robog az autó (annyi különbséggel, hogy közben feltűnt egy rendőr kocsi és egy helikopter is…) és még mindig ez a száguldás a semmibe jelenti az amerikai főtévé élő műsorát, már kezdett erősen gyanússá válni a dolog.
Egy óra múlva kiderült: a száguldó autóban egy eddig a percig Amerika szerte héroszként emlegetett ember, bizonyos O.J. Simpson ült és élő televíziós közvetítés keretei közepette menekült a rendőrség elől.
Ehhez képes az alig néhány óra múlva kezdődő világbajnokság nyitómeccse maga volt a dög unalom.
Úgy a harmincadik perc táján talán még el is bóbiskoltam egy kicsit…

2010-06-23 06:02:34 Lakat T. Károly

Különösebb bajom nincs a franciákkal (közömbösek számomra, ami a futballjukat illeti, Platiniék generációját még volt miért és lehetett is szeretni…) mégis azt hiszem jó, hogy megszabadították maguktól a világbajnokság mezőnyét.
Nagyon nem volt idevaló ez az öntelt, felfuvalkodott, gőgös brigád, a maga millió +1 gondjával, bajával, ellentmondásaival, hazugságaival, belső feszültségeit és viszálykodásait a világra öntő árulóival, az edzőt leanyázó „anyelkájával”, a végtelenségig tehetetlen szövetségi kapitányával.
Egy jó percük nem volt ezen a vb-n, sem a pályán, sem a pályán kívül, háromból háromszor veszítettek, s egyszer sem véletlenül vagy igazságtalanul.
Miután a legutóbbi világbajnokság döntőséről beszélünk, egyáltalán nem volt túlzott elvárás Riberyékkel szemben, hogy a Dél-Afrika, Uruguay, Mexikó hármasból kettőt előzzenek meg, ehhez képest utolsók lettek, 1 (azaz: egy…) rúgott góllal.
Az egyetlen francia, akit őszintén sajnálok az Henry, akire ugyan az íreknek kezezett gólpassza óta joggal haragszik a világ, de azért ő nem ilyen világbajnoki búcsút érdemelt.
Harminchat percre beszállni egy testileg-lelkileg tönkrevert csapatba még akkor is méltatlan búcsú, ha az ember azonnal megkapja pályán lévő társától a csapatkapitányi szalagot.
Lehet Henryre nagyon haragudni azért a bizonyos kezezésért, de azt azért ne feledje el senki, hogy személyében egy világbajnok (1998), Európa-bajnok (2000), Konföderációs kupagyőztes (2003), világbajnoki döntős (2006) játékosról beszélünk, aki klubszinten a Monacóval francia bajnokságot és Szuperkupát, az Arsenállal két angol bajnokságot, három FA- kupát, két Szuperkupát nyert; játszott Bajnokok Ligája valamint UEFA Kupa döntőt, és 254 bajnoki meccset. A Barcelonával kétszer nyert spanyol bajnokságot, s tagja volt spanyol kupagyőztes, Bajnokok Ligája győztes, spanyol Szuperkupa győztes, európai Szuperkupa győztes és klub világbajnokságon győztes csapatnak.
Ha minden érmet, amit nyert egyszerre a zakójára tűz, az a zakó díszesebb lesz, mint amilyen volt Zsukov marsallé.
Mindez egyetlen kétségkívül sportszerűtlen kezezés nem nullázhatja le.
Ez a dicső múlt kapott 36 kínos percet a franciák vb-búcsúja alkalmából.
A franciákért nem kár, Henryért igen.
És kár az is, hogy kiszállt a versenyből a hazai csapat a Bafana, Bafana.
Ettől a perctől kezdve alapvetően változik majd meg a világbajnokság hangulata, de szerencsére ezt csak a helyszínen lévők érzékelik majd igazán.
A franciáknak most az a legjobb, hogy nem kell tovább játszaniuk.
Őket szerintem még maguk a franciák sem sajnálják…

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 5

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Tshabalala (lálálálálá)

SZEMÉLYES KEDVENCEM: Belphegor, a Louvre fantomja

2010-06-23 06:05:24 Lakat T. Károly

Uraim, le a kalappal, őszintén szólva ez nem gondoltam volna!
Gondoltam ellenben, hogy játszanak majd egy halálosan unalmas mérkőzést, minden játékos csak arra vigyáz, hogy nehogy gólt szerezzen, hiszen a kezdés pillanatában természeténél fogva adott 0-0-nál nincs jobb, szebb, kedvezőbb eredmény másfél órával később sem.
A döntetlen mindkét csapat számára a hót’ biztos továbbjutást garantálta volna, ezzel szemben minden más eredmény már maga az életveszély, hiszen ki tudja, mire jut egymással Dél-Afrika és Franciaország.
A soha nem felejthető NSZK-Ausztria mérkőzés óta (1982, Spanyolország) amikor a két válogatott az évszázad szívatását hajtotta végre Algéria kárára, a világ kihegyezett az olyan mérkőzésekre, amelyeken létezik álom-eredmény a két pályára lépő számára, s nemcsak kihegyezett, de el is várja, hogy erről az álomeredményről az érdekeltek ne vegyenek tudomást.
Egy kicsit álságos ez az elvárás, hiszen a legfontosabb ugyan a fair play, de azért képmutatónak sem szabadna lenni: ugyan melyik az a válogatottja a földkerekségnek, amely hajlandó önmaga érdeke ellen cselekedni, csak azért, hogy a legszélesebb közvélemény elismerését és vállveregetését kivívja?
Az „okosak” vagyunk, ám biztosan továbbjutunk, dilemmája vívja, itt a maga erkölcsi harcát a becsületesek vagyunk, de lehet, hogy akkor kiesünk drámájával, s kívülállóként nagyon nehéz ebben állást foglalni.
Én/mi mint érdektelen szurkoló (k), persze, hogy elvárom/juk a tisztaságot, a sportszerűséget, de ők, mint érintettek nem szeretnének kiesni a vb-ről; engem nem érdekel, hogy nekik mi az érdekük, őket meg az hagyja hidegen, hogy én mit szeretnék…
Ezért a legtisztább és a legszerencsésebb feloldása a lehetetlen helyzetnek, ami most történt: Uruguay és Mexikó taktikázás nélkül egymásnak esett, lesz, ami lesz alapon játszott egy voltaképpen jó meccset (1-0 Uruguaynak) miközben Dél-Afrika és Franciaország a maga találkozójának eredményével biztosította számukra a továbbjutást.
A Dél-Afrika-Franciaország mérkőzésen a 70. percben alakult ki a 2-1-es állás, s ettől kezdve húsz perc állt rendelkezésére a Bafana, Bafanának, hogy még három gólt rúgjon (úgy, hogy közben egyet sem kap) a franciák hálójába, mert akkor (feltételezve, hogy az Uruguay – Mexikó meccsen marad az 1-0…) a közép-amerikaiak helyett a dél-afrikaiak jutottak volna tovább.
Húsz perc alatt három gólt azonban még ez a francia válogatott sem képes összeszedni…
Így történt, hogy a becsület is megmaradt, és a továbbjutó is az a két válogatott lett, amelyik az eddig látottak alapján ezt a leginkább megérdemelte.
A világot meg elkerülte egy visszhangos botrány.
Éljen a futball!

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 5

A MÉRKŐZÉS LEGJOBB JA: Luis Suarez (és Kassai Viktor)

SZEMÉLYES KEDVENCEM: Luis Suarez, a Barcelona és az Internazionale 1960-ban Aranylabdát nyert egykori játékosa

2010-06-11 09:43:12

2010-06-11 21:36:08

2010-06-11 23:22:15 Lakat T. Károly

Hogy mit meg nem ér az ember.
És mindjárt az első napon!
Mert, ugye, ha a nyitányt megelőzően megszavaztatták volna a világot arról, hogy az első monumentális futball-nap két találkozója a Dél Afrika – Mexikó és a Franciaország – Uruguay közül melyik lesz a gyengébb meccs, akkor a világ elsöprő többséggel adja le a voksát a nyitómeccsre.
Erre mi történik, a „kicsik” játszottak egy viszonylag értékelhető meccset, a sztárokkal teletömött „nagyok” futballja közben meg bárki gond nélkül átkapcsolhatott mondjuk a Pax tévére, ahol ez alatt az Időgazda elnevezésű ismeret-terjesztő, néprajzi sorozat Nyár című részét vetítették…
Ha csak a franciákat veszem, akkor ők Olimpique Lyon – Arsenal, Arsenal, Barcelona, Manchester United – Olimpique Lyon, Arsenal, Bordeaux – Olimpique Lyon, Chelsea, Bayern München összeállításban vették el a küzdelmet ( beszállt még a későbbiekben : Barcelona,Toulouse, Chelsea) és sikerült szinte hajszálpontosan ugyanolyan katasztrofálisan játszaniuk, mint a Lazio – Universidad Chile, Fenerbahce,Villareal, Porto – Benfica, Penarol,Monaco, Valencia – Atletico Madrid, Ajax összetételben harcba induló ( „erősítésként” a későbbiekben érkezett: AIK Stockholm, Ajax,Botafogo) Rattin utódoknak…
A franciákat a Giresse, Platini, Tigana álomhármas búcsúja óta esküszöm, hogy mindig megpróbálom, de Zidane ide, Thuram oda képtelen vagyok megszeretni, mert egyszerűen nincs rajtuk semmi szeretnivaló. Szerencsétlenkedve, nyögve- nyelősen, körülményesen és mondjuk ki: halálosan unalmasan játszanak, az „uruk” meg lehet, hogy ennél sokkal többet tudnak (kétlem…), de most pontosan olyanok voltak, mint a franciák iker-testvérei.
Két olyan csapat altatta el a mérkőzés harmadik harmadára a tévé-készülékek előtt ülő milliókat, akik egy-egy kósza (megengedem: teljesen átgondolatlan…) nyilatkozat erejéig még a világbajnoki cím esélyesei között is megemlítődtek, ami a játékosok klubjait tekintve alapvetően nem vadszamárság, de az is biztos, hogy a péntek esti játékuk láttán egy Perbál-Kecel-Gyírmót pályaív sokkal inkább elképzelhető számukra, minthogy Barcelonában, Manchester Unitedban, vagy Bayern Münchenben gondolkozzanak.
Tudom, az első meccs mindig nehéz, ha az olaszokat 1982-ben, Spanyolországban a nyitó kilencven percük (vagy éppen a teljes csoport-teljesítményük) alapján ítéltük volna meg, akkor Pertini államelnök soha sem fogadja unokájául Paolo Rossit…
És, mégis!
Még elsőre sem elfogadható, hogy ennyi jó játékos egyszerre, ennyire rosszul játsszon.
Ez a Forlán szárnyalt az Atletico Madriddal a kupa-győzelemig?
Ez a Ribery hiányzott olyan nagyon a Bayern Münchennek a Bajnokok Ligája döntőjében?
Ez az Evra kihagyhatatlan a Manchester Unitedból?
Ezt a Suarezt tartják az egyik legnagyobb tehetségnek?
Miután minden kérdésre” igen” a válasz, kénytelen vagyok azt mondani, hogy fogjuk fel ezt a meccset a két csapat „kezdeti zsengéjének” és ugyan azzal a lendülettel – felejtsük is el!
Pech, ha valaki évtizedek múltán mégis megtalálja a kerti sufniban, a befőttes üvegek mögé rejtve egy elfelejtett video-kazettán.

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 4
A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: ilyen nem volt.
SZEMÉLYES KEDVENCEM: Djibril Cissé – pályára sem lépett…

2010-06-11 21:09:03 Lakat T. Károly

Ha bocsánatkéréssel nem is, de egy nagyon halk boccsal tartozom: nem volt ez annyira tragikusan rossz meccs, mint amilyenre a magamfajta nyitómeccs-szkeptikus számított: 1961-62 táján egy tavaszi idény-nyitó Csepel-Győri Vasas ETO volt ilyesmi ( Csepel, 4500 néző , vezette: Bircsák, apróbb hibákkal, mély, sáros talajú pálya, enyhe szél, góllövő: Povázsai illetve Kisutczky) , igaz ott nem ezek az elviselhetetlen vuvuzelák adták az alapzajt, hanem a közeli Csepeli Vas és Fémművek (lánykori nevén Weiss Manfréd) szirénája jelezte hol a sikta ( fiatalabbak kedvéért: munkaidő, műszak) végét, hol azt, hogy gól szerzett a Csepel…
Némi túlzással Mexikó az első percben megszerezte a labdát és ezt a meccs végéig csak akkor adta oda mutatóba a dél-afrikaiaknak, ha meg akarta mutatni a világnak, hogy a labda nélküli játékban is profik közé tartozik.(De a fél-profik közé feltétlenül…)
Egyszer én biztos, hogy nem adta volna oda azt a labdát, jelesül akkor, amikor a slágercímre emlékeztető nevű Tshabalala (ejtsd: csábálala) meglépett vele és akkora gólt rúgott a jobb felsőbe, hogy ha azt Messi vagy Rooney lövi, egy hónapig arról zeng a világsajtó, ám „egy” Csábálalának még nem jár ennyi.
Ez volt az a perc, amikor a komplett tudósító, kommentátor és szakértő gárda elkezdte átírni addigi véleményét, kénytelen kelletlen kezdett kijózanodni addigi Mexikó-bódulatából, s áthangszerelte mondatait dél-afrikaira, pedig ahogy a hazaiak gólja végül esett az már az első félidő játékában is bőven benne volt!
A nagy öreg varázsló Carlos Alberto Parreira hihetetlen zsenialitással és flegma pimaszsággal csapta be Mexikót és vele a világot: egy félidőn át eljátszatta csapatával a „mi kicsik vagyunk, örülünk, hogy élünk, csak ne kapjunk ki nagyon,már az egy csoda, hogy itt vagyunk, nem akarunk mi semmi különöset” típusú futballt, hogy aztán amikor már mindenki azt hitte, hogy tulajdonképpen ők nincsenek is, megmutassák, hogy nagyon is vannak! Ha egy bizonyos Modise nevű nem annyira ügyetlen, mintha a Cs. Papírból igazolták volna meg van a 2-0 és onnan már nem lett volna felállás Mexikó számára.
De Modise (a „Cs. Papírból”) kihagyta a kihagyhatatlant, mire a másik kapunál egy bekk játszott csatárt, Marquez (gondolom nem véletlenül játszik a Barcelonában…) rúgott egy gólt, hogy majd amikor visszatérnek a Nou Campban elmesélhesse Lionel Messinek: „Hamarabb rúgtam gólt a világbajnokságon, mint Te…”.
Egy perccel a vége előtt „régi barátom” Mphela Dél-afrikai aranybánya tulajdonos lehetett volna, ha két méterről a kaput és nem a kapufát találja el, de úgy fest, ő jobban szeret a jó nevű Mamelodi Sundows-ban szélsősködni, mint babrálni az arany bányászattal.
A vége a tradicionális nyitómeccs eredmény: 1- 1, soha rosszabb ne legyen, pontosabban volt már sok ennél is jóval rosszabb.
Meg aztán azok a bizonyos Csepel – Győri Vasas ETO idény-nyitók is 1:1-re szoktak végződni…

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 5
A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Csábálala
SZEMÉLYES KEDVENCEM: Dos Santos (Mexikó)

2010-06-12 23:50:31 Lakat T. Károly

Az hiszem, ez a válogatott nagyobb baja Görögországnak, mint a komplett államadósság és a mindent maga alá temető anyagi csőd.

A gőgös görögök, aki lassan büszkébben a 2004-es Európa bajnoki csapatukra, mint az Akropoliszra szerintem ezen a nyáron kollektíve belehalnak, ha válogatottjuk tényleg csak annyit tud, mint amennyit Dél- Korea ellen mutattak.
Mert az pont egyenlő volt a semmivel.
Tíz perc sem kellett hozzá, s olyan érzésem volt, mintha a magyar válogatottat látnám. Mi szoktunk ilyen tompán, ötlettelenül, lassan, körülményesen, kilátástalanul, minden kreativitást, elképzelést nélkülözve futballozni (helyesebben: a pályán lenni…).
Egy nem is olyan régen még Európa bajnok válogatottnak (még ha személyi összetételében a mostani csapat össze sem hasonlítható a 2004-essel…) legyen bárki az ellenfele, nagyságrendekkel többet kell nyújtania egy világbajnoki bemutatkozáson, mint amennyire ők most képesek voltak.
A koreai mini-robotok úgy nyertek, ahogy akartak, azt csináltak a görögökkel, ami nekik tetszett, még akkor sem forgott igazán veszélyben a győzelmük, amikor a nagyon nagy baj láttán a görögök vagy tíz percen át legalább hajlandók voltak futni 10-15 métert – fejenként.
A pici Park Port Elizabethből üzent egyet Ferguson papának: nyugodjon meg, készítse neki a helyet az őszi Manchester Unitedban, a görögök meg kollektíve üzentek haza Hellaszba: lehet elmenni szabadságra, ez a világbajnokság nem a görögökről szól majd!
Otto Rehhageltől azért most valamit nagyon szívesen megkérdeznék, ha úgy hozná a sors, hogy megiszunk valahol együtt egy kávét.
Kíméletes lennék, nem a mostani totálisan kilátástalan csapatáról faggatnám, még arról sem, hogy nem érzi-e úgy, miszerint kitelt az ideje második hazájában, hiszen érzékelhetően alig van már hatással a pályára lépőkre, inkább tennék vele egy kis időutazást, s visszafelé haladva az időben meg sem állnánk 1976-ig.
A derék Otto ekkor került vezető edzőnek ahhoz a Dortmundhoz, ahol akkoriban egy bizonyos Varga Zoltán ki tudja hányadik virágzását élte, abszolút közönség kedvenc volt, a csapat kiemelkedően legjobb játékosának számított.
Otto megérkezett, s az első dolga volt, hogy Vargát száműzte a csapattól! Azt mondta: „A Vargák ideje lejárt, a Bundesligában all-round tehetségekre van szükség, az olyan egyfegyveres játékmestereknek, mint Günter Netzer és Varga Zoltán már nincs létjogosultságuk. Varga mehet, ahová akar!”


Kedves Ottó, mélyen tisztelt Mester!
Annyi kérdeznék csupán innen a távoli Budapestről: ha 1976-ban Varga Zoltán „egyfegyveres” játékmester volt, akkor 2010-ben milyen „játékmesternek” tartja Karaguniszt, Szamaraszt, Hariszteaszt vagy Gekaszt, akiket Ön Korea ellen 34 évvel később (!!!) nyugodt szívvel a pályára küldött.
Jobb, ha tőlünk, magyaroktól tudja: Varga Zoltán, a Fradi edzőjeként, jóval túl az 50-en jobban rúgott és magabiztosabban kezelte a labdát, mint az Ön bármelyik játékosa (eddig) Dél Afrikában!
A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 4
A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Park
SZEMÉLYES KEDVENCEM: Még keresem.

2010-06-12 23:54:06 Lakat T. Károly

No, azért itt már valami megpendült.
A pályán is, a lelkekben is.
Az argentinok úgy kezdtek, hogy az ember azt gondolta, ezek most már le sem jönnek a pályáról egészen addig, amíg a döntőt le nem fújják, ők meg át nem vették a kupát.
Tíz perc alatt többet mutattak abból, amit igazi futballnak hívnak, mint a vb-n előttük fellépők együtt és összesen.
Éltek a pályán, élvezték a játékot, ám annyiban feltétlenül tipikusan argentinok voltak (mi mások is lehetnének?...), hogy az embernek a kezdeti gála közepette is volt egy érzése, valami olyasmi, mint amikor augusztus 20.-án állsz a Dunánál a rakparton, nézed a tűzijátékot, de úgy a 28. perc táján már minden egyes rakétáról és eget beborító tűzcsóva csodáról azt hiszed: na, ezt volt az utolsó, aztán lehet haza menni.
Messiék is leginkább Heinze gyönyörű csukafejes góljáig parádéztak igazán, addig megmutatták a mezőnynek és a világnak, hogy milyen az, amikor a legjobb arcukat mutatják, aztán visszavettek, bár ebben mindig benne van az is, hogy az eszméletre térő nigériaiak vetettek vissza velük pontosan annyit, amennyi egy kiegyensúlyozottnak mondható meccshez elengedhetetlenül szükséges.
Maradona ismét hozta önmagát, pontosan úgy viselkedett, ahogyan az ő korában egy vérbeli trénernek viselkednie kell, ha a csapata éppen bemutatkozik egy világbajnokságon. Nem kuksolt a padon, mint egy megrágott és kiköpött tonhal, a szó szoros értelmében együtt élt a játékkal, néha már arra számítottam, hogy öltönyben, nyakkendőben egyszer csak befut a pályára, elkéri a labdát és elindul vele a nigériai kapu felé. Valahogy úgy, mint amikor az 1986-os vb-n a belgák ellen a félpályáról indulva nekivágott a futball történelem talán legszebb szlalomjának… Igaz, most egy olyan ihletetten védő kapus hálójába kellett volna betalálnia, mint a nigériai Enyeama, akinek egészen egyedülálló produkciójáról (ha nem véd úgy, ahogy, 5-6 gólos is lehetett volna az argentinok győzelme…) megint csak a régi idők focija jutott eszembe.
Pontosabban egy emlék az ötvenes évek végéről, a hatvanasok elejéről.
Akkoriban még létezett egy Hétfői Hírek nevű újság, amely a nevének durván ellentmondva már vasárnap este utcára került, benne a délután lejátszott NB I-es mérkőzések tudósításaival. Így esett, hogy amikor egyszer Tatabányáról hazatérve Kelenföldön leszállt a Bányász fővárosban lakó kollektívája, a pályaudvar előtt a rikkancs ezzel fogadta őket: „HÉTFŐI HÍREK, ITT A HÉTFŐI HÍREK! GROSICS-VASAS 2:0!!! ITT A HÍREK, A HÉTFŐI HÍREK!!!”.
Akkor még voltak olyan hatalmas klasszisok, akikről ilyen címet lehetett adni, akkor még voltak olyan tudású szerkesztők, akik egy ilyen címet kitaláltak és ki is merték nyomtatni.
Fogalmam sincs, hogy Nigériában megjelenik-e a Vasárnapi Hírek, de ha igen, s netán ott valaki azt a címet adja az Argentína-Nigéria mérkőzésnek, hogy Argentína – Enyeama 1-0, akkor nem sokat téved, sőt.
Messi is, Higuain is fejenként hármat rúghatott volna (ha berúgják, ma Argentína máris világbajnok csapatáról zengene ódákat a világsajtó…) Veron bölcs osztályfőnök módjára fogta össze a gauchokat, Tevez is fog ennél még sokkal jobban is játszani, egy szó, mint száz: sima volt ez az 1-0, mint a merített papír.
Mégis: ha Argentína „csak” ennyit tud, akkor nem lesz világbajnok.
Ha Nigéria csak ennyit tud, akkor nem jut tovább a csoportjából.
Azt azért elolvasnám, hogy mit ír majd erről a lagosi „Hétfői Hírek”…
A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 5
A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Enyeama
SZEMÉLYES KEDVENCEM: Maradona nyakkendője

2010-06-13 00:02:22 Lakat T. Károly

No, nem mintha a szemem rebbenne a meglepetéstől, hogy ismét (ki tudja hányadszor) sikerült nekik bolonddá tenni a világot.
És az még valahol hidegen is hagyna, hogy a világot bolonddá teszik, de benne engem is, ami viszont értelemszerűen már személyesen érint.
Soha, semmilyen fogadásban nem veszek részt, ami futball tárgyú, mert a futball komolyabb dolog annál, minthogy komolytalan fogadásokkal sértsük meg a lelkét. Ha mégsem lehet kitérni a nyaggatások elől (ezek általában Eb-k, VB-k idején erősödnek fel és szaporodnak meg) akkor 1966 óta mindig, minden alkalommal, minden előzmény ismeretében és magamat minden csalódáson túl téve – Angliára fogadok.
Nem hiszem, hogy van ember a földön, akit ez a válogatott annyiszor csapott volna már be, mint engem, de az emberi konokság, makacsság, hogy azt ne mondjam most már, hogy hülyeség határtalan, én kitartok mellettük.
De ez még mind semmi: úgy fogadok rendre az angolok Európa – vagy világbajnoki győzelmére, hogy közben pontosan tudom, egy nagy fenét lesznek ők ilyen meg olyan bajnokok, sőt örülünk majd közösen, ha a nagy világégést elkerüljük.
Bobby Charltonék világbajnokságot nyert válogatottja óta generációk sora váltotta egymást a három oroszlános mezben, de jöhetett Keegan, Shilton, Brooking, Lineker, Seeman, Platt, Barnes, Gascoigne, Beckham vagy bárki, lehetett pofára tényleg kifejezetten nett kis csapat, mindig a mély csalódás, a kapitális összeomlás, az arcpirító szégyen lett a vége.
Mindezek pontos tudatában, naná, hogy a mostani világbajnokság előtt is azt mondtam: én az angolokra teszek.
Nem pénzt, „csak” a szívemet, meg a lelkemet.
Most újra sikerült a nagy világmutatvány is, hiszen lassan egy esztendeje mást sem olvasok a lapokban, minthogy ilyen jó angol válogatott még soha sem volt; hogy ez a Capello most tényleg nagyon összeszedte őket; hogy a Lampard a Gerrard meg a Rooney majd együtt; hogy tudják sok a törleszteni valójuk, de higgyenek nekik: most aztán majd valóban ámul meg bámul a világ.
Tudtam. Esküszöm mindenre, ami szent, hogy tudtam: újra be fognak csapni.
És tessék – itt van ez a valóban világszégyene iksz az amcsik ellen, ami nem azért világszégyen, mintha az amerikaiakkal ne lehetne bárkinek döntetlent játszani, hanem azért, mert újra előjele annak, hogy közeleg a sokadik nagy összeomlás.
A dramaturgiához, persze mindennél jobban értenek az én kedvenceim.
Először behülyítik a világot, kihirdettetik magukat már a rajt előtt végső győzteseknek, majd amikor a világ leül a tv-készülékek elé, hogy a saját szemével is lássa azt, amiről addig csak olvasott, már az 5. percben rúgnak egy remek gólt, csakhogy még magasabbról lehessen később a mélybe zuhanni.
Nem bántanám én ezt a derék Green fiút, ilyen gólt minden kapus kap pályafutása során, az egy másik kérdés, hogy az angol válogatott kapusaként az ember ezt éppen akkor kapja, amikor mindenki az újabb és újabb angol gólokra vár.
Egy Robinson nevű elődje egyszer Horvátországban rúgott ki néhány négyzetméternyi fűcsomót a pálya talajából ahelyett, hogy a lassan felé guruló labdát találta volna el, de kapott kapitális potyát Seeman és Shilton is, szóval Anglia ebben (is) kétségkívül tradicionális.
Csakhogy ettől még lehetett volna nyerni, hiszen Green szánalmas kapkodását követően 50 perce maradt a „valaha volt legjobb angol válogatott”-nak arra, hogy egy nyomorult gólt rúgjon az amerikaiaknak.
Nem rúgott, bár én a legnagyobb rohamaik között is azért drukkoltam: csak nehogy kapjon…
Mert az „igazi” angol válogatott az ilyen meccseket nem döntetlenre szokta ám hozni, hanem egyenesen elveszíti.
Most meg azért mégis csak meg lett egy pont…
Lehet, hogy tényleg ez a „valaha volt legjobb angol válogatott”?..
A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 6
A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Dempsey
SZEMÉLYES KEDVENCEM: Theo Walcott, aki kint sincs Dél-Afrikában…

2010-06-14 06:09:01 Lakat T. Károly

Vasárnap, alig valamivel dél után, már délután – kezdődhet a napi vb-műszak.
Pedig ilyenkor aludni kéne.
Kint közel 40 fok, az ebéd sem volt rossz, nem lesz könnyű ébren maradni.
Az első tíz perc után szinte megváltás a tv-készülék PIP- funkciója (kép a képben) hiszen a Dunán az 1941-ben forgatott Behajtani tilos című film megy Bilicsivel, Latabárral, Kiss Manyival.
Százszor láttam, de százegyedszer se rossz.
Kezdetben a képernyő nagyobbik részén a két vb-csapat alszik, a kis kockában lent, Latabárék remekelnek.
Fél óra múlva már Latabárék kerülnek felülre, nagyba, a meccs untig elég lent, kicsiben is.
Még sok is!
Minden idők talán leggyengébb vb-meccsén egy kapitális potyagóllal nyernek a szlovénok.
A délutánt mégis elsöprő fölénnyel Bilicsiék nyerik!
A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 2
A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: ilyen nem volt
SZEMÉLYES KEDVENCEM: Kiss Manyi

2010-06-14 06:11:53 Lakat T. Károly

Meggyőződésem, hogy a szurkoláshoz elengedhetetlenül szükséges valamilyen belső motiváció.
Vagy játsszon saját nemzeted csapat (ekkor ugye nincs szükség különösebb magyarázatra) ; vagy ismerj valakit a pályára lépők közül; vagy drukkolj annak a csapatnak minden különösebb ok nélkül már hosszú évek óta; vagy legyen emléked a kedvencnek választott válogatott országáról (ez lehet egy nyaralás, egy film, egy könyv) vagy örököld az adott válogatottat a család férfiágán, nevezetesen: már a nagypapa, a papa is mindig nekik drukkolt, ha a magyarok éppen nem léptek pályára.
A baj akkor van, amikor olyanok játszanak, akikhez az embernek lelkileg az égvilágon semmi köze.
Mi a jó fenéért szurkoljak én Szerbiának Ghána ellen, de ugyanez fordítva is igaz: mi a jó nekem abban, ha a szerb Kolarov bevarrja a szabadrúgást a ghánai Kingson hálójába, de őszintén szólva az sem töltene el földöntúli boldogsággal, ha Dyan kétszer „felbőrözi” Sztankovicsot.
Sem Szerbiához, sem Ghánához nem köt ilyen lelki kapocs, az érdektelenek nyugalmával nézhettem tehát a meccset, s amit láttam azt össze sem lehetett hasonlítani a kora délutáni nagy futball-szenvedéssel.
Itt sem volt briliáns játék, de azt azonnal látni kellett, hogy 22 kitűnő futballista áll egymással szemben, olyan játékosok, akik szakmájuk mesterei, s csak arra várnak, hogy a velük szembenálló elkövesse azt az egy, azt a bizonyos végzetes hibát.
Mert az az első perctől kezdve biztos volt, hogy itt egyik csapat sem lesz képes agyba-főbe verni a másikat.
Az úgynevezett nüánszok döntenek majd, egy kapus hiba, egy eladott labda, egy rossz váltás, egy elkésett becsúszó szerelés, egy bírói tévedés.
Vagy: Kuzmanovics jobb keze és Gyan jobb lába.
Az előbbi üti, a másik rúgja ugyanazt a labdát, s pusztán ennyitől egy ország dől romokba az egyik, s megint egy másik száll a mennyekbe a másik oldalon.
Egyetlen kézmozdulat elintézi, hogy Ghánát ettől a perctől kezdve nagyon is komolyan kell venni a továbbjutásra esélyesek között, míg a szerbeken most már csak sokkal nagyobb bravúrok segíthetnek, mintha egyszerűen csak megverték volna Ghánát.
Nem volt ez egy rossz meccs, sőt a tartalmát tekintve volt benne erő és anyag (mint amikor a gulyáslevesbe tisztességgel mérik a paprikát és a marhahúst…) csak a franciás könnyedség, az igazi virtuozitás hiányzott belőle.
Akire nagyon kíváncsi voltam az a szerbek hátvédje bizonyos Kolorov, aki a Lazioban játszott egészen eddig, ám ha minden úgy alakul, ahogy a futball jelenkori főistene Mourinho akarja, akkor a vb-ről már Madridba vezet az útja.
Kinéztem a szemem, hogy valami elengedhetetlenül „realmadridosat” fedezzek fel a derék Alekszandr játékában, s azt láttam: valóban kiemelkedő tudású, remek kvalitásokkal bíró futballistáról van szó. Olyanról, aki mindent tud, ami a mai modern védőjátékban elengedhetetlenül szükséges.
Most már csak arra pluszra vagyok kíváncsi, ami miatt Mourinho már akkor Kolorov leigazolását követelte első lépésként a madridi vezetőktől, amikor még az sem volt teljesen biztos, hogy ő maga végül a Realhoz szerződik.
Mit tudhat még ez a fiú, amit most még csak Mourinho lát benne?
(Mert ha mondjuk Rooney akarná, akkor nem lenne bennem ez a várakozás…)
A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 6
A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Dyan
SZEMÉLYES KEDVENCEM: a csevabcsicsa

2010-06-14 06:14:45 Lakat T. Károly

Sokan mondták a világbajnokság megkezdése előtt, hogy a német az egy unalmas csapat.
Így van.
Olyan unalmasan nyertek az ausztrálok ellen, hogy azt csak ásítozva lehetett végig nézni.
Egy pillanatnyi vb-élményt sem engedélyeztek az ausziknak, szerintem ők maguk is annyira bizonytalanok voltak abban, hogy mit is tudnak, illetve, hogy mire képes valójában az ellenfelük, hogy szinte pánikból a kezdés után rájuk rontottak és a vb-specialista Podolskinak, valamint a fejelő-zseni Klosenak köszönhetően biztos, ami biztos alapon hamarabb eldöntötték a mérkőzést a maguk javára, minthogy idejük lett volna félni, vagy éppen megijedni.
Joachim Löw, a németek szövetségi kapitánya annyit kapott a német sajtótól a bajnokságban szinte teljesen gólképtelen Podolski és az ugyanott szintén nem remeklő Klose beválogatásáért, hogy ahhoz képes nálunk Mezey Györgyöt dicsérték, sőt ajnározták a mexikói 0-6 után.
S mi történt: Németországot a „gólképtelen” Podolski és a „formán kívül lévő” Klose indította útjára a világbajnokságot, ráadásul úgy, hogy annak most már akármi lehet a vége…
Nem volt olyan perce ennek a meccsnek, amikor a németek győzelmét a legcsekélyebb veszély fenyegette volna, a semleges nézőnek éppen az lehetett a baja, hogy végig csak egy csapat volt a pályán.
Nem tudom, hogy ki mit várt az ausztráloktól (én a most látottaknál jóval többet…), de ez most már mindegy is, hiszen a 0-4 mindent elmond erről a csapatról.
A két német „nagypapa” Schwensteiger és Lahm remekül koordinálta a német „ifik” mozgását, akik élvezték a játékot, észlelték, hogy nincs ellenállás, olyan dolgokat engedtek meg maguknak, amilyeneket ebben a korban vb-mérkőzésen voltaképpen nem is illik, szinte tetszett nekik, hogy ők meg tetszenek a világnak.
Az utolsó 30 perc már edzőmeccs benyomását keltette, akkora volt a mozgás a kispadok és a pálya között, mint a révkomáromi búcsúban, a németek azért cseréltek mert már megtehették, az ausztrálok azért, mert annál rosszabb, mint amilyen addig volt, azután sem lehet.
Kérdés: van-e még ennél is több ebben a német csapatban, vagy most a rajton már megmutattak mindent, amit ma tudnak?
Nem mernék határozott igen válaszolni egyik kérdésre sem.
(Talán majd a Németország – Szerbia meccs után.)
A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 7
A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Podolski (és Özil)
SZEMÉLYES KEDVENCEM: Joachim Lőw V-nyakú pólója

2010-06-14 10:32:53

2010-06-15 05:15:38 Lakat T. Károly

Azokat a dánokat, akiket a világbajnokság harmadik játéknapján a hollandok ellen láttunk a vb-re ki jutni képtelen magyar válogatott a selejtező csoportzáró mérkőzésén Koppenhágában 1-0-ra megverte.
Attól a holland válogatottól, amely agyonszenvedte magát a dánok ellen kapott egy hatost úgy, hogy tízet is kaphatott volna.
Mi következik mindebből?
A látszat dacára – az égvilágon semmi.
Pontosabban az, hogy nagyon is igaz a futball körökben oly gyakran elhangzó mondás: minden meccs más…
Amikor mi a dánokat idegenben megvertük, akkor ők már lélekben a vb-n voltak, s bár azt kétlem, hogy eleve ki akartak volna kapni tőlünk (kiváltképp nem egy éppen ünneplésre készülő hazai közönség előtt) nem igazán tudták függetleníteni magukat attól, amit a helyzet teremtett: számukra már csak adminisztratív kötelezettség volt annak a koppenhágai mérkőzésnek a lejátszása.
A hollandok elleni 1-6 az megint egy olyan meccs volt, amelyik nem osztott, nem szorzott a résztvevők életében: mi elmentünk jól megveretni magunkat, a hollandok meg egy parádéval búcsúzhattak vb-re indulás előtt a közönségüktől.
Aztán most nézem két volt ellenfelünknek az egymás elleni csatáját, s azt kell mondanom, sem a dán, sem a holland válogatott még csak nyomaiban sem emlékezetet arra a csapatra, amelyek ellen mi, magyarok játszottunk.
Mert ez, ugye, megint egy másik meccs.
Szó nincs holland sziporkáról, vagy káprázatról, szintén nincs szó dán fásultságról, minden mindegy hangulatról, két egymást jószerivel tökéletesen lefedő csapat vívja a maga gigászi küzdelmét.
A dánok sokkal jobbak, mint amit a világ várt és gondolt róluk, a hollandok közel sem annyira jók (ezen a meccsen legalább is, s ne felejtsük: Robben nélkül!) Mint amit ugyanez a világ feltételezett róluk.
Nem véletlen, hogy egy ilyen meccs ilyen kabaréba illő gólokkal dől el (ugyanezek a gólok, ugyanígy a másik oldalon is eshetett volna…) ez is bizonyítja, hogy a győztes csak némi „mákkal” volt jobb a vesztesnél.
De jobb volt és nyert, márpedig egy világbajnokságon ez a lényeg.
Mit nem adnánk mi magyarok, ha 1986 után egyszer újra kint lennénk egy vb-n és csak olyan gólokkal kapnánk ki, amilyenekkel a dánok veszítettek Hollandia ellen.
Mert, hogy nyerjünk, azt még a játék szintjén sem merem vizionálni…
A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 6
A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Elia
SZEMÉLYES KEDVENCEM: Jesper Olsen

2010-06-15 05:18:38 Lakat T. Károly

A másfél óra alatt mindenki elvégezhette volna azt a munkát, amit az eddigi vb-mérkőzések miatt nem végzett el.
Egy Honda nevű lőtt egy gólt.
(A Sárisáp II-Halásztelek II meccs esküszöm semmivel sem rosszabb.)

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 2
A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: olyan nem volt
SZEMÉLYES KEDVENCEM : Roger Milla

2010-06-15 05:21:27 Lakat T. Károly

Most megint vagy hülyítik a világot az olaszok, vagy csak tényleg ennyire futja a tudásukból…
Megengedem, ők általában úgy szokták kezdeni a világbajnokságokat, hogy Rómában meg Milánóban is egy idő után az ellenfeleiknek kezdenek el drukkolni az emberek, de aztán ha túlélik saját haldoklásukat, akkor akár vb-t is tudnak nyerni.
Klasszikus példa: 1982-ben a spanyolországi vb-n a csoportból három döntetlennel szenvedték magukat tovább, az olasz sajtó már a játékoktól való visszalépést ajánlotta Bearzot kapitánynak, mint egy lehetséges opciót, mire a pipás kapitány első körben minden kapcsolatot megszakított az olasz média embereivel, a játékosokat eltiltotta minden nyilatkozattól, az újságírókat kitiltotta az edzőtáborból és az edzésekről (ha megtehette volna a meccsekre sem engedi be őket…) második körben viszont elverték az argentinokat, a brazilokat is, majd a lengyeleket, hogy aztán a döntőben káprázatos játékkal üssék ki az NSZK-t és nyerjék meg a világbajnokságot.
De szenvedtek ők rendesen a legutóbbi vb-n is, amelyiknek aztán megint csak végső győzelem lett a vége, igaz, míg 1982-ben egy Paolo Rossi, addig 2006-ban már csak „egy” Luca Tony jutott.
Most meg még „egy Luca Tony” sincs, ahhoz, hogy egy nyomorult gólt összehozzanak Paraguay ellen kellett egy nem is tudom hova és fogalmam sincs, hogy miért kifutó és a levegőbe öklöző kapus (bizonyos Villar) szerencsétlenkedő védők és az éppen akkor jó helyen álldogáló De Rossi. (Ez is egy Rossi ugyan, de DE és nem Paolo. Micsoda különbség…).
Paraguay?
Több lehet, mint kellemes színfolt, dacára annak, hogy ők általában csak átutazói a világbajnokságoknak.
Alapvetően tudnak futballozni, most ráadásul a védekezésüket is európai módra szervezték meg, gyorsak, játékügyesek, van elképzelésük és játékosuk is ahhoz, hogy akár egy meccsen belül is kétszer-háromszor átszervezzék saját magukat.
Talán soha még egyszer nem lesznek olyan közel ahhoz, hogy megverjék az olaszok, mint voltak most.
Végül ők ugyanúgy örülhettek az 1-1-nek, mint az olaszok.
Ez volt az az eredmény, amelynek mindkét csapat egyformán örülhetett, s amely egyben a végsőkig el is szomoríthatja őket.
Mert ezzel az 1-1-el sem az olaszok, sem a paraguayiak nem mentek semmire.
Legfeljebb azt ünnepelhetik, hogy nem kaptak ki.
Bonyolult egy játék ez a futball.
A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 5
A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Alcaraz
SZEMÉLYES KEDVENCEM: Audrey Hepburn, a Római vakációban

2010-06-16 06:18:48 Lakat T. Károly

Kezd háborogni a világ, kikéri magának: ne már, hát milyen világbajnokság ez?
Azt kell, mondjam a világnak, hogy egyáltalán nincs igaza.
Ez a világbajnokság – egyelőre – azért ilyen, mert – ilyen a világbajnokság!
Ha 32 csapatnak kell feltétlenül játszania – értem, de igazán el nem fogadom, hogy ez így van…- s a továbbjutási/kiesési rendszer olyan, amilyen, akkor az első körben csak az történhet, amit eddig láttunk.
Óvatos csapatok, mindenki arra törekszik, hogy jaj, csak ki ne kapjon, az nem baj, ha nyer, de a vereséget minden eszközzel el kell kerülni, hiszen az majdhogy nem a biztos kiesést jelenti.
A 32 csapat egyelőre nem hajlandó a világ elvárásaihoz igazodni, nekik fontosabb, hogy ki ne kapjanak, minthogy tetszenek…
Ebből kerekedik aztán néha 90 percnyi dögunalom, mint ezen a Szlovákia-Új Zéland meccsen is, ami lassabban pergett, mint egy Tarr Béla film, de annak legalább van művészi értéke.
Ennek a meccsnek az nem volt, esett egy kósza gól, s kíváncsi lennék, hogy ha három nap múlva megkérdezik, ki, mit tudna felidézni a 90 percből?
Én már egy pontos akcióleírásért külön díjat adok…
Egy percig volt érdekes a meccs: a 93.-ban.
Akkor meg lefújták.

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 3

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Vittek

SZEMÉLYES KEDVENCEM: Vittek Mari – I. Táncdalfesztivál, 1966 (Hogy szalad a nyár)

2010-06-16 06:21:21 Lakat T. Károly

Gondoltam, na most majd helyre áll a világ rendje, jön Elefántcsontpart és Portugália, minden játékos minden génje futball-labdákból épül fel, ezek már csak játsszanak egy olyan meccset, amire elismerően bólint a világ.
Aztán villámgyorsan kiderült: egy meccs akkor is képes a világbajnokság szokásaihoz alkalmazkodni, ha csak kiemelkedő tudású futballista van a pályán.
A mindennél óvatosabb Elefántcsontpart és a még nála is óvatosabb Portugália ugyanis nem sokban különbözik egy magyar-moldáv mérkőzéstől!
Amikor C. Ronaldo egyszerűen nincs a pályán; amikor még a sérült Drogbát is bevetik, mert azok, akik nem sérültek szemmel láthatóan karácsonyig sem rúgnak gólt ; amikor az őket körülvevő „kiszolgáló személyzet” is csak arra összpontosít,hogy az első, hozzá legközelebb állóhoz biztonsággal odapasszolja a labdát, abból nem kerekedhet ki olyan mérkőzés, amilyet ez a két válogatott amúgy képes lenne játszani.
Fékezett habzású volt itt minden.
Még az óvatosság is!
Az elvárás persze hatalmas, lehet, hogy éppen ez nyomja agyon ezeket a világsztár státuszú futballistákat.
Mert mi mond otthon a tv-készüléke előtt az egyszerű portugál?
Gondolom valami olyasmit, hogy most már ne csak a Real Madridban villogjon ez a „Cé” és nem a divatlapokról köszönjön naponta vissza, hanem amikor itt az első vb-meccs tegyen is valamit Portugáliáért!
De ugyanezt gondolja Drogbáról is a honfitársa : szép,szép, hogy róla zeng a világsajtó, de más a Chelsea és megint más a nemzeti válogatott!
Erre mit látnak?
Egy legfeljebb közepesen futballozó Ronaldot és egy láthatóan nem egészséges Drogbát!
S a többiekről még nem is beszéltem, pedig kisebb mértékben bár, de rájuk is vonatkoztatható – ugyanez.
Elefántcsontpart – Portugália.
Ronaldóval és Drogbával együtt: O-O.
Elmúlt egy meccs és nem történt (szinte…) semmi.
És ez már nagy baj.

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 5

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Yaya Touré

SZEMÉLYES KEDVENCEM: Eusebio

2010-06-16 06:23:34 Lakat T. Károly

Ugyan ki más, ha nem a brazilok?
Ugyan ki, ha nem a világ talán legjobb válogatottja?
Mert ha ők sem, akkor a futball tényleg halálhörgések közepette leheli ki a lelkét ezen a világbajnokságon.
Talán az eddig látott általános nagy semmi is volt az oka, hogy régen vártuk ennyire a futball igazi varázslóinak világbajnoki bemutatkozását.
Pedig az igazi királyok nem is tartottak a csapattal, a szövetségi kapitány Dunga úgy döntött: aki a maximális 10-es osztályzat körül tud futballozni (Ronaldinho, Paco, Adriano) azoknak a szolgálataira nem tart igényt a világbajnokságon.
Sok 8-assal és ½ 9-essel szerinte könnyebb világbajnokságot nyerni.
Következetesnek persze nem mondható a kapitány, hiszen azt a nagyon keveset, amit Kaká idén a Real Madridban nyújtott a válogatottban válogatott-béli alapemberséggel jutalmazta, ugyanazt a nagyon keveset, amit Ronaldinho a Milánban még egy kerettagsággal sem díjazta.
Mégsem mernék vele vitatkozni, hiszen saját bőrét viszi a vásárra (Brazíliában a világbajnoki címen kívül minden más eredmény a bukással egyenlő egy szövetségi kapitány számára) márpedig ki az az őrült, aki minden komoly ok nélkül otthon hagy olyan futballistákat, akik adott esetben a csapat erősségei, döntő emberei lehetnének?..
Dunga futballistaként abszolút csapatember volt, s a jelek szerint kapitányként is a csapatjátékot, a csapatjátékra igazán alkalmas embereket tartja fontosnak az extrém sztárok helyett.
Csakhogy… kollektivitás, és egységes csapatjáték tekintetében a Koreai NDK válogatottja is a világ futballjának „braziljai” közé tartozik.
11 motorizált hangya fut koreai mezben egyetlen pillanatnyi megállás nélkül fel és alá, keresztbe-kasul a pályán, s teszi tönkre minden lehetséges eszközzel ellenfele játékát.
Lelkesek, szívósak, kemények, önfeláldozóak és bizony – futballozni is tudnak.
Precízen, szabályosan, szinte körzővel, vonalzóval egy rajzasztalon elkészített terv szerint.
Egyáltalán nem a véletlen műve, hogy a gólokat is úgy kapják, hogy egy-egy percre brazilok lesznek a brazilok, csinálnak valami „szabálytalant” (Maicon az alapvonalról nem bead, hanem jobb külsővel káprázatos gólt lő a hosszú sarokba; Robinho olyan labdát tálal Elano elé, mint amilyet 1970-ben Pele adott a döntőn Carlos Albertonak…), s ez hozza végül a sikert.
A remek kis koreaiak nem tudtak annyira koreaiak lenne, amennyi elég lett volna a brazilok ellen, amikor azok tényleg brazilok voltak!
Néhány percre beköszönt a futball Dél-Afrikába.

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 6

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Maicon

SZEMÉLYES KEDVENCEM: A brazilok kesztyűje egy júniusi (…) világbajnokságon.

2010-06-17 06:28:39 Lakat T. Károly

Két olyan résztvevővel, akiket csak ilyen szerencsés vb-sorsolás esetén lát az átlag magyar, mert azt azért valljuk be, vb-n kívül ritkán töltik nálunk az emberek az idejüket a chilei és a hondurasi válogatott mérkőzéseinek követésével.
A maga részéről ezen a meccsen Chile drukker voltam.
Sok okból.
Chiléhez minket, magyarokat érzelmileg köt az 1962-es világbajnokság, Szepesi György hol felerősödő, hol elhalkuló, hang-hullámzó közvetítésével, a magyar- angollal Rancaguában, azon belül is egy remek Tichy góllal, Albert zseniális alapvonalról bepörgetett góljával, igaz, a csehek elleni 0:1-el, s a csehek ellen Tichy szabályos góljáét meg nem adó Latisev nevű szovjet bíróval együtt.
De ott volt még a Pelé pótló brazil Amarildo, meg Jasin, aki Kolumbiától szögletből, érintés nélkül kapott gólt, egy 3:1-es brazil-cseh vb-döntő, amikor Masopust góljával – a csehek vezettek…
Ott volt Puskás Öcsi spanyol válogatott és ott tört ki verekedésbe torkolló botrány egy Chile-Olaszország meccsen.
Szóval, én szeretem Chilét, jártam is ott 1991-ben a magyar válogatottal, Rosarioban csak 2-0-ra kaptunk ki, s boldogok voltunk…
Meg egy este beültünk egy taxiba és vagy 200 kilométert utaztunk, hogy megnézhessük élőben is azt a bizonyos rancaguai pályát, ahol a ’62-es csodákat művelték Alberték.
Mit mondjak: egy lerobban, lepukkant falusi pálya ma már, nekünk, ott és akkor mégis olyan volt, mint egy szentély.
Szóval, ezért szurkoltam én most Chilének, nem is hagytak cserben, nyertek 1-0-ra, 5-0 helyett…
Ehhez persze kellett egy Valladares nevű hondurasi kapus, aki egy Banksbe oltott Zsák Karcsiként mindent védett, ami védhető, kivéve azt az egyet.
Ha 1962-ben Hondurasban rendezik a vb-t, akkor most Hondurasnak drukkoltam volna.
Nüánszokon múlik néha, hogy melyik válogatottért szorít az ember.

2010-06-17 06:31:00 Lakat T. Károly

Nesze neked, nagyvilág, most azt jól megkaptad (kellett ez neked?).
Vártad ugye a spanyolokat, hogy majd jönnek és helyre állítják a felborulni látszó futballrendet, s megmutatják, hogy válik a földkerekség futball-királyává az a válogatott, amelyet az Eb-győzelem óta mindenki már ki is kiáltott világbajnoknak, s mi történik: jönnek ezek a rendkívül szimpatikus, precíz, pontos, megbízható, ám kétségkívül hót unalmas svájciak és bohóccá teszik a király-jelöltet.
A világbajnokság első bomba-meglepetéséhez a pályán lévő svájciakon kívül elengedhetetlenül szükség volt egy emberre - a pályán kívül.
Ezt az embert Ottmar Hitzfeld-nek hívják, aki nem véletlenül tartozik a világ legeredményesebb trénerei közé, s akinek valamiért az a mániája, hogy (ő mondta…) csak Svájcban hajlandó szövetségi kapitányságot vállalni…
No, most akkor itt három dolog lehetséges: vagy mazochista, vagy a zürichi Parade-plazton lévő Sprüngli cukrászdában szeret uzsonnázni, vagy meglátta ebben a csapatban azt a lehetőséget, amelyet eddig rajta kívül senki más a világon: Svájccal úgy lehet a futball világ előtt mennybe menni, hogy ahhoz egyáltalán nem kell megnyerni a világbajnokságot, talán még a négy közé sem szükséges bejutni.
Mert „egy Svájctól” még Svájcban sem várják el, hogy vb-t nyerjen, nincs nagy össze-nemzeti tragédia, ha akár a csoportmérkőzések után már utaznak is haza. Ezzel szemben, ha valami igazán nagy eredménnyel jelzik a világnak, hogy Svájc van/él/létezik, akkor az már tiszta siker, mindenki elégedett lesz velük, az átlag svájcinak meg olyan mindegy…
Meggyőződésem: ha valaki a meccs előtt oda megy Hitzfeldhez és azt mondja neki: garantált a döntetlen, ne is játsszuk le a mérkőzést, a német tréner szerintem gondolkozás nélkül belemegy az alkuba.
Fokozom: ha ez a titokzatos illető azt mondja Hitzfeldnek: 1-0-ra nyert Spanyolország, küldjük haza a közönséget, a két csapat meg menjen el közösen meginni egy sört, akkor, azt hiszem, ezt szintén elfogadta volna.
Még szerencse, hogy a meccseket le kell játszani, mert így Svájcnak módja volt megverni Spanyolországot!
MEGVERNI, mondom, mert hátha valaki, aki nem látta a meccset, s a végeredmény is elkerülte elgépelésre gondol…
A magyar válogatott anno finnek elleni horrorisztikus gólját idéző találattal nyertek a helvétek, aztán rúghattak volna még egyet, de az kapufa lett; kapufánál tovább a spanyolok nem jutottak, a percek elfogytak és megtörtént a világcsoda.
A világ most majd megpróbálja megfejteni ennek a csodának az okát.
(Nem fog sokra jutni…).

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 6

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Derdyok (a kapufás…)

SZEMÉLYES KEDVENCEM: A Sprüngli cukrászda Zürichben

2010-06-17 06:35:10 Lakat T. Károly

Diego Forlán (+ A. Pereira) kivégezte a házigazdát.
Nagyobb baj ez, mint sokan gondolnák.
Tapasztalatból tudom: a világbajnokságok a helyszínen egy kicsit véget is érnek akkor, amikor a házigazda válogatottja kiesik.
A bírók ezért szoktak a rendező ország csapata finoman fogalmazva: vigyázni…
Egy világbajnokság a házigazda nélkül olyan, mintha a Rió-i karneválról kitiltanák a zenét és a táncosokat.
Dél Afrika fél-lábbal már nincs a világbajnokságon.
Kész szerencse, hogy olyan nagyon sokat nem kell majd utazniuk, amikor kiesnek.
Nekünk meg itt marad a hangulattalan, házigazda nélküli világbajnokság.
Ha csak a bírók nem „segítenek”…

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 6

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Forlan

SZEMÉLYES KEDVENCEM: Hidegkúti két gólja az 1954-es vb-n, Uruguay ellen

2010-06-18 06:23:25 Lakat T. Károly

Hőzöngő, nagyhangú, mindig, mindenkit csípőből lefikázó, fiatalabb korosztályhoz tartozó futball „mindentudók” körében talán a legnagyobb divat a Real Madrid argentin származású csatárának, Higuain-nak a szüntelen gúnyolása. A falábútól a futball-analfabétáig elmondják mindennek, egymást hergelve heccelődnek rajta, néha a becsületsértés szintjéig elmenve alázzák – minden ok nélkül.
Csak úgy, névtelenül, mai szóhasználattal élve: nikk-nevek mögé bújva.
Egyszer komolyan érdekelne, hogy mi a baj Higuain-nal, aki a legutóbbi bajnokság bizonyos szakaszaiban szinte egyedül vitte a hátán a komplett Real Madridot, sorozatban lőtte a sorsdöntő gólokat, s amikor a királyi-fehérek euró milliókért vásárolt sztárjai átestek a labdán, ő érkezett, lőtt, fejelt és megnyerte a meccset…
És (nagydolog ez a Realnál…), mindig hajlandó volt küzdeni, futni, harcolni.
Az első világbajnoki mérkőzése most nem igazán sikerült (mint ahogy Messinek sem…) kapott is a névtelenektől akkorákat, hogy attól más Buenos Airesig futott volna kínjában, Higuain azonban valahogy „túltette magát” azon a vitathatatlanul sokkoló tényen, hogy néhány száz magyar futball kommentezőnek bizony nem tetszik sem a játéka, sem a személye és – maradt.
Maradt, Argentína legnagyobb örömére, hiszen a második meccs már szinte róla szólt, a Dél-Korea elleni meccs négy góljából hármat vállalt.
Jó, a háromból kettőt a keresztanyám is a hálóba küld, pedig szegény néha csak járókerettel tud lemenni tejfölért a csarnokba, de a harmadik már „reálos” gólt volt, no meg az előző kettőnél sem a kereszt mami, hanem a derék Gonzalo járt éppen arra, s volt éppen jó helyen.
Lehet (ne) tehát nagy bocsánatokat kérni Higuaintól, ha olyan világot élnénk, amelyben bocsánatot kérnek adott esetben azok, aki teljesen oktalanul bántanak és gyaláznak másokat, ám ebben az esetben szerintem az argentinok csatára valahogy csak el lesz, bocsánatkérés nélkül is.
No meg aztán lassan Maradonát is kéretik a komoly szövetségi kapitányok közé sorolni, hiszen azt látni kell, hogy miközben a zseniális dundi egyszemélyes showjával szórakoztatja Dél-Afrikát, csapata rendre nyer, kifejezetten jól játszik, s ezt nemcsak ösztönből teszi.
Nagyon is megszervezett, kigondolt a gouchók futballja, kitűnő az arány a védekezés, a gyorsan átjátszandó középpálya és a Tevez-Messi-Higuain ítélet-végrehajtó brigád között, s ne felejtsük el: az argentinok úgy nyertek két meccsből kettőt, hogy legjobbjuk Lionel Messi még nem rúgott gólt… Sőt, inkább ő szolgálta ki a társait, mint azok őt!
Lehet, hogy a szerepcsere lesz Argentína nagy fegyvere a folytatásban?
És akkor majd nem Higuain hanem Messi lövi a hármakat?
Kellemes gondjai vannak Maradonának.
Jut eszembe… Dél-Korea!
No, éppen ez az.
Hogy nem jut eszembe róluk semmi…

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 7

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Higuain

SZEMÉLYES KEDVENCEM: Madonna, mint Eva Perón

2010-06-18 06:27:16 Lakat T. Károly

Amikor az első körben befejeződött a Dél-Korea – Görögország mérkőzés, amelyet a koreaiak úgy nyertek 2-0-ra, mintha ellenfél nem is lett volna a pályán, dacára annak, hogy vallom: tilos az egyik meccset összevetni a soron következővel (erre mondják a futballban azt, hogy : „Minden meccs más…”) jelentős összegben mertem volna fogadni: ez a görög válogatott null ponttal utazik majd haza a világbajnokságról.
Még a nagyon rosszul játszó csapatok külön bajnokságán is fölényesen nyertek volna a Rehhagel „fiúk”, akik közül sokan inkább nagypapákra emlékeztettek, minden jel arra mutatott: Nigéria svédasztal-szerűen csipeget majd belőlük egy végtelenül unalmas és egyoldalú 90 perc során.
A rajt drámáját a görögök még fokozni is tudták, hiszen Nigéria ellen is hátrányba kerültek, de aztán minden átmenet és kitapintható logika nélkül egyszer csak elkezdtek futballozni, nem csak egyenlíteni, hanem fordítani is tudtak: egy csapat, amelyre a világ éppen kezdte feladni az utolsó kenetet, lakodalmas táncba kezdett.
Kellett mindehhez persze az, hogy 0-1-nél rádöbbenjenek arra, hogy ebből, ha hazamennek iszonyatos botrány lesz; hogy egy nigériai hátvéd döbbenetesen ostoba módon kiállítassa magát; hogy Rehhagel végre húzzon néhány olyat, mint amivel ezt a válogatottat egyszer már az európai kontinens csúcsára vezette, s végül, hogy Nigéria nyomaiban sem emlékeztessen arra a válogatottra, amely egy időben minden ellenfelének könyörtelen „gyilkosa” volt.
A futball, persze kiszámíthatatlan játék, itt van mindjárt ennek a nigériai kapusnak, bizonyos Enyeamának az esete. Ez a fiú az első meccsen Argentína ellen úgy védett, hogy csak miatta nem lett a vége egy hatos, most meg a legfontosabb pillanatban úgy jött ki róla egy labda, mintha egy tűzgömböt akart volna megfogni az agyonátkozott Jubilani helyett.
És, hogy néha még a legjobb kapusnak sincs szerencséje annak ékes bizonyítéka, hogy a kapus kezéből kiperdülő labdát nem egy nigériai védő szerezte meg, hanem az éppen az ügylet szempontjából a legjobb helyen álló Toroszidisz, aki meg, ha már éppen ott volt, persze, hogy berúgta.
Abban a pillanatban Görögország egy emberként ugrott talpra, s újra az Eb-győztes válogatottját kezdte látni a dél-afrikai gyepen ölelkező fiaiban.
Pedig AZ a csapat és EZ a csapat egyetlen elemében sem hasonlítható össze, ráadásul már AZ a csapat, s ejtette ámulatba a világot, talán csak azzal, hogy Eb-t tudott nyerni.
EZ a csapat vb-t biztos, hogy nem fog, igaz én arra is fogadtam volna, hogy pont nélkül utazik haza…

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 6

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Még keresem…

SZEMÉLYES KEDVENCEM: Demis Roussos

2010-06-18 06:29:41 Lakat T. Károly

A franciák olyan simán kaptak ki Mexikótól, ahogy anno a nagy válogatott mérkőzések előtt az utolsó edzőmeccsen Alberték verték a Köteles SE-t…
Pedig ott olyan szabályok voltak, hogy a szövetségi kapitány (hol Baróti, hol Illovszky) vezették a meccset, s ha valami nem tetszett nekik, akkor megismételtették az akciót…
Tehát, ha Fenyvesi dr. szögletét kifejelte a hozzá legközelebb álló hátvéd, akkor Rudi bácsi sípolt, visszaadták a labdát a Tüskének, s ő újra beívelhette.
Persze, hogy a vége úgy általában 8:0 vagy 10:0 lett, mondták: nem az eredmény, a játék volt a fontos.
Nos, a totálisan motiválatlan, teljesen széteső, minden elképzelés nélkül kilencven percen át csak önmagukat vonszoló, meglehetősen elkényeztetett francia sztárok most láthatták milyen az, amikor egy alaptudásban hozzájuk nem hasonlítható, ám akarati tényezőkben nagyságrendekkel felettük lévő „kis” csapat, még futballtudásban is leiskolázza őket.
Ennek a francia válogatottnak vezethette volna ezt a meccset akár saját szövetségi kapitánya is, és ismételtethette volna az akciókat egészen addig, amíg a kapuba nem találnak, szerintem akkor is kikapnak Mexikótól.
Kikapnak, mert lelkileg egyszerűen nincsenek ott ezen a világbajnokságon, s egyenként hiába remek futballisták így együtt, ahogy most vannak kudarcra ítéltettek.
És jelentősen súlyosbítja helyzetüket ez a Domenech nevű kapitány, aki évek óta közvetlen közelről nézi végig, hogy nem csinál szinte soha, semmit a csapata.
Vannak persze olyanok is, akiknek nagyon, mondhatni a világon mindenkinél jobban tetszik az, amit a franciák művelnek ezen a világbajnokságon.
Az írek.
Akiknek éppen a franciák helyett kellene ezekben a napokban Dél-Afrikában futballozniuk!
Képzelem mi lehetett egy ír pubban, amikor a mexikóiak a második góljukat is belőtték a franciák hálójába…
Az már megint egy másik kérdés, hogy vajon az írek le tudták volna-e győzni ezt a nagyszerű Mexikót?
(Félek, hogy nem.)

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 6

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Hernandez (a család kiváltképp világbajnokságokon szívesen lő gólt a franciáknak, a nagypapa is betalált a hálójukba az 1954-es vb-n)

SZEMÉLYES KEDVENCEM: Edith Piaf sombreróban

2010-06-19 06:38:55 Lakat T. Károly

Kicsit mintha hamar ünnepelte volna agyon a világ Németországot és Németország is önmagát!
De gyors volt a kijózanodás is.
Ne vegyünk el a királytól, ami a királyé, tény: Ausztrália ellen valóban parádézott a Nationalelf (az a játék nagyon sok más válogatott ellen is biztos győzelmet jelentett volna…), de más dolog egy „exotikus” válogatott ellen futballozni, s megint egészen más, amikor egy hagyományos stílusú brigád az ellenfél.
A Bundesliga hemzseg a szerb játékosoktól, mindenki ismer mindenkit, nehéz igazi meglepetést okozni, Szuboticsnak (Dortmund) nem sokáig kell magyarázni, hogy merre felé szokott cselezni Klose, s Kuzmanovics (Stuttgart) sem kényszerül továbbképzésre abban a kérdésben, hogyan szívja el a levegőt adott esetben Steinweiger elől.
A németek persze vannak annyira gőgösek, hogy ne nagyon érdekelje őket, mit és hogyan csinál Szerbia, ők most is játszották a maguk futballját (teszem gyorsan hozzá: jobbat, mint amilyenre a világbajnokság előtt számítani lehetett…), de ezúttal ez a futball elhalt a szerb partok előtt, ráadásul az egyik kulcsember (Klose) a létező legbutább módon meglehetősen korán kiállítatta magát, aminél értékesebb ajándékot Szerbia nem igen kaphatott volna az égiek útján sem, Undianó játékvezetőtől.
Tíz német optimális esetben még mindig elég kellett volna, hogy legyen tizenegy szerbbel szemben, arról azonban nem volt szó, hogy az amúgy minden helyzetből gondolkozás nélkül, ráadásul meglehetősen pontosan tüzelő Podolski ezúttal 11-esből sem lesz képes a kapuba találni.
Mert nemcsak kapussors van ám, hanem csatársors is: van, amikor az embernek a 16-osról, a füléről is bepattan a labda, s van olyan, hogy a 11-esét is „kineveti” az ellenfél kapusa.
A mérkőzés nagy kérdése az volt, hogy a Kloséját vesztett németekben lesz e annyi ötlet, kreativitás, és elszántság amennyi minimum az egyenlítéshez elegendő, ám gyorsan kiderült: a szívós szerbek most németebbek a legnémetebb német válogatottnál is, ha már szájukba a nagy csont, nem adják semmiért.
Ha már Öcilt cserélni kell (dacára annak, hogy az általában mindig remek kis Marin állt a helyére) az sok mindent elmond a németek játékáról, ráadásul most még szerencséjük sem volt, hiszen Khedira lőtt egy Budapestig elhangzó kapufát, igaz kapufái voltak a szerbeknek is, csak jóval csendesebbek.
Jovanovics (Standard Liege) gólja végül döntött, erőteljes jelzést adva a világnak: Belgium is jelen van a világbajnokságon!

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 5

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Jovanovics

SZEMÉLYES KEDVENCEM: Surda, alias Ljubisa Samardzic

2010-06-19 06:40:34 Lakat T. Károly

Semmit nem utálok jobban a futballban, mint az utólagos okoskodást, amikor valaki a meccs ismeretében tudatában hangoztatja úton-útfélen, hogy ő ezt tudta, meg amikor a 11-es vagy bemegy, vagy kimarad, ország-világnak kürtöli, hogy ő ezt bizony előre megérezte…
Az események megtörténte előtti véleményalkotás az igazán hiteles, minden, ami utólag hangzik el – okoskodás.
A mérkőzés szünetében a magabiztosan és nagyon jól is játszó Szlovénia 2-0-as vezetésénél én például legfeljebb valami olyasmit éreztem, hogy ácsi, ennek még nincs vége, de azt nagy összegben nem mertem volna lefogadni, hogy az amerikaiak nemhogy felállnak és egyenlítenek, hanem kis híján a győzelmet is megszerzik. (Voltaképpen meg is szerezték, hiszen rúgtak egy tökéletesen szabályosnak látszó harmadik gólt is, a világon egyedül a bíró tudja, hogy miért nem adta meg, bár a szuperlassítások korában még ezzel is óvatosabb lennék, a végén még kiderül, hogy neki volt igaza…).
A szlovén csapat a második félidőben egy kicsit olyan volt, mint amilyen a magyar szokott lenni, ezek után még merje valaki azt mondani, hogy ilyen meccset 2-0-ról csak mi tudunk döntetlenre lehozni, ráadásul úgy, hogy a végén örülhetünk, hogy nem kaptunk ki.
Egy félidőn át csak a szlovén, egy félidőn át csak az amerikai válogatott volt a pályán, mit mondjak furcsa meccs volt, ha minden fordítva történik, az amcsik vezetnek 2-0-ra félidőben, s a szlovének játsszák azt szünet után, mint amit játszottak az 1. és a 45. perc között, és egyenlítenek, akkor most mindenki Szlovéniát sajnálná… (Örök tanulság: nem mindegy, hogy egy csapat az első, vagy a második félidőben játssza ugyanazt a nagyon jó, aztán meg nagyon rossz játékot!).
Így viszont mindenkit sajnálni lehet, Szlovéniát a 2-0-ról majdnem elbukott meccsért, a tényszerűen elveszített két ponttért, az amerikaiakat a meg nem adott harmadik góljukért.
Csak a semleges nézőket nem kell sajnálni semmiért, hiszen ahhoz képes, hogy ez nem a vb-csúcsrangadója volt egy izgalmas, érdekes, fordulatos, változatos meccset láttak telis-teli mini- és maxi-drámákkal.
Úgy fest: a „kicsik” is kint vannak már a vb-n!

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 6

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Michael Bradley (az amerikaiak szövetségi kapitányának a fia)

SZEMÉLYES KEDVENCEM: Elvis Presley: Love Me Tender

2010-06-19 06:42:28 Lakat T. Károly

No, és felléptek újra az én szerelmetes, drága angol barátaim!
Nem véletlenül használom a felléptek szót, mert nem játszottak, csak ott voltak a nagy zöld színpadon, igaz, velük kapcsolatban én már tényleg semmin sem csodálkozom.
1966 óta minden Európa-bajnokság és világbajnokság előtt, ha rákényszerítenek, rájuk fogadok, miközben tudom: újra be fognak csapni és sírás lesz a vége.
A szemem nem rebbent, amikor az amerikaiak ellen egy vérszegény döntetlennel kezdtek, na, ná, azért angol válogatott, hogy, mindjárt a rajton elszomorítsa a világot, kiváltképp a maga királyságát.
„De hát egy Algériát már csak megverünk…” – morfondíroztam magamban, még csak véletlenül sem megosztva mással is ezt az önmagában is parodisztikus gondolatot, amelyben azért valljuk be: a kétely eleve megbújik.
A „százszor megcsalt szerető” méltatlan szerepében sem tudtam komolyan elhinni, hogy „ezek” újra képesek lesznek átvágni, de amikor öt perccel a vége előtt még mindig ott tartottunk, hogy majd az elszabott zsiráfra emlékeztető Crouch bal veséjéről talán (…) bepattan egy labda és akkor „legyőztük” a hozzánk képest futball-mikronnyi Algériát - akkor már elkezdtem azért szurkolni, hogy 0-0 maradjon.
Mert ennyi hűhó, ilyen hatalmas felhajtás, a gigantikus előkészületek után nekem ne pipáljanak ki egy Algériát úgy, hogy kikínlódnak egy nyomorult 1-0-at.
De ilyen veszély (mármint, hogy nyernek…) egyáltalán nem fenyegetett.
A végén (szokás szerint…) még az is könnyen előfordulhatott volna, hogy az algériaiak találnak egy gólt, s akkor a világégés már ezen az estén bekövetkezik, így csak elnapolódott a Szlovénia elleni mérkőzésig.
Az sem fog nagyon meghatni, ha a hős armada majd valahogy legyűri a szlovénokat, és tovább szerencsétlenkedi magát, mert az a szégyen, hogy az USA és az Algéria elleni meccs után itt „állunk” egy rúgott góllal és két ponttal, az semmivel sem javítható, nem feledtethető.
Újra kiderült : Gerrardnak és Lampardnak együtt nem megy; hogy Rooney teljesen magára hagyatottan küszködik; hogy már akkor sem „tudunk” gólt rúgni, amikor minden vb-keretben szereplő csatár a pályán van; hogy a kezdőből minimum öt játékosról egyszerűen nem értem miként tetszhet Capellonak; hogy még mindig 74 percet tud a pályán tölteni az az Emil Heskey, aki 59 válogatott meccsén 7 gólt rúgott, ami szerintem negatív világcsúcs az 59-szeres válogatott csatárok történetében.
És most ne jöjjön nekem senki azzal, hogy „remek ez az angol válogatott, csak sajnos nincs kapusa…”
Algériát kapus nélkül is kötelező lenne legyőznie Angliának.
Vagy védhetne a keresztanyám, a járókerettel.

A MÉRMKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 5

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Algéria, úgy ahogy van

SZEMÉLYES KEDVENCEM: Fergie hercegnő és az Egérfogó című Agatha Christie darab, amelyet 1952 óta játszanak a West Enden.

2010-06-20 01:23:29 Lakat T. Károly

Futball(ista) körökben ősrégi mondás: nincs értékesebb a rossz játékkal kivívott győzelmeknél!
Ha ez így van (és történelmi tapasztalás, hogy így van…), akkor a világbajnokság eddigi két legértékesebb győzelmét a hollandok aratták.
Nehéz lenne eldönteni, hogy az Oranje az első meccsén Dánia vagy a másodikon Japán ellen játszott e rosszabbul, számukra a lényeg : hat ponttal, kapott gól nélkül állnak csoportjuk élén.
Első közelítésre azt gondolná az ember, Dánia és Japán közül előbbit nehezebb legyőzni egy adott mérkőzésen, szombat óta azonban tudjuk: ez nem így van.
Hihetetlen mit szenvedett, küszködött, szerencsétlenkedett össze a holland válogatott a minden porcikájában kitalált és precíz japánok ellen, ami azért érthetetlen, mert mindenki pontosan tudja, aki hétről hétre figyelemmel kíséri az európai klubfutball történéseit, hogy narancssárgában nem játszik gyenge futballista.
Hogy egységként milyenek, azt éppen mi, magyarok tapasztalhattuk meg közvetlenül a világbajnokság előtt (1-6, még mindig borzong az ember a számunkra horrorisztikus emlékképektől…) ám ezen a ponton senki se gondolja, hogy azt, amit Amszterdamban futballiskola címén nekünk bemutattak, arra csak és kizárólag ellenünk képesek, mert annak a 6-1-nek seregnyi olyan egyéni és csapatrész eleme volt, amely hat és működik akár a világ legjobbjai ellen is.
De (ugye, hányszor elmondtuk már, hogy „minden meccs más…”) mind a dánok, mind a japánok ellen valahol elveszett a fonal, Sneijderék hajtanak, akarnak, mennek, ám ennek hol vergődés, hol szenvedés a vége, szerencséjükre vagy egy-egy klasszis egyéni alakítás vagy a Jabulani segít rajtuk.
Ezúttal egyszerre mindkettő, hiszen a holland gólhoz kellett Sneijder életerős lövése ugyanúgy, mint a japán kapus pantomim-mozdulata, s végzetes találkozása a levegőben a „strand-labdával”.
Hollandia a csapatát keresi, viszont két meccsből van 6 pontja.
A japánok nem keresik a csapatukat (az meg van…) viszont csak 3 ponttal várják az utolsó kört.
Nem hiszem, hogy cserélnének!

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 5

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Ezt a címet ezúttal nem osztjuk ki

SZEMÉLYES KEDVENCEM: A Sayonara, Tokió című szám, 1964-ből

2010-06-20 01:25:24 Lakat T. Károly

Ausztráliával csúnyán bánt a világ, erre Ausztrália szamárfület mutatott a világnak!
A németektől elszenvedett (amúgy, ausztrál szempontból tényleg lehangoló…) 0-4-es vereség után a világbajnokság 32-es mezőnyének csapatai közül mindenki őket tartotta a leggyengébbeknek.
Szó, ami szó: Podolskiék bohóctréfába illő dolgokat műveltek az auszikkal, akiknek játékából teljes mértékben hiányzott minden, ami eddig jellemezte őket. Nem voltak sem szívósak, sem harcosak, sem lendületesek, nem voltak „tipikus ausztrálok”, pedig e tulajdonságok együttes jelenléte és működése nagyon sokszor győzelmet jelentett számukra, hozzájuk képest nagyságrendekkel nagyobb tudású válogatottak ellen is.
A világ leírta őket és a világ – tévedett!
Ghána ugyan vitathatatlanul a legjobbnak tűnő afrikai csapat ezen a vb-n, de speciel az ausztrálokkal nem tudtak mit kezdeni.
A „0-4”-ről induló kenguru-pártiak, mintha mi sem történt volna velük a németek ellen úgy döntöttek: ők bizony Ghána ellen kezdik a világbajnokságot.
Ami addig volt, azt tessék elfelejteni!
A felejtésben a kívülálló szurkolót nagyban segítette, hogy gyorsan vezettek is (újra indulhat a vita: milyen szerepet játszott a labda abban, hogy a ghánai kapus Kingson a szó szoros értelmében felkínálta a gólszerzés lehetőségét Holmannak azzal, hogy készséges mozdulattal egy nem különösebben veszélyes szabadrúgás után elé ejtette a Jabulanit.
A dráma aztán a másik kapu előtt folytatódott, a védekezésbe besegíteni akaró ausztrál Kewell kivállazott egy labdát az ausztrál kapu gólvonaláról, ami nem volt egy jó befektetés, hiszen egyszerre kapott pirosat ő (utolsó emberként elkövetett kezezésért), csapata meg 11-est, a ghánai Asamoah Gyan pedig a büntetőt ugyanolyan magabiztosan értékesítette, mint néhány nappal korábban, Szerbia ellen.
Ettől kezdve kifejezetten élvezetes, látványos küzdelem kezdődött a mindkét csapat számára oly fontos és még placcon lévő két pontért, de az a füvön maradt, mert itt is, ott is kimaradtak a nagy helyzetek.
Ismét lehet elgondolkozni: vajon nem értékelődött-e túlságosan is fel Ghána a szerbek elleni 1-0 okán, s nem döngöltük-e a kelleténél is jobban a dél-afrikai agyagba a németek ellen kétségkívül betliző ausztrálokat.
Mint ezen a vb-n még oly sok mindenre azt hiszem a választ a csoportkör utolsó fordulója (Németország – Ghána, Ausztrália-Szerbia) adja majd meg.
(És még egy fontos lábjegyzet: sokadszor is visszanézve a 11-es és a kiállítás előtti pillanatot: tény, hogy Kewell utolsó emberként félig kezez, félig vállaz; tény, hogy a jelenleg érvényben lévő szabályok szerint az egyikért kiállítás, a másikét büntető jár, mégis azt hiszem: a kettő együtt sok…
Kewell nem követett el akkora „bűnt” amelynek büntetési tétele jóval nagyobb, mint amilyen maga a cselekmény volt…)

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 6

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Boateng

SZEMÉLYES KEDVENCEM: A” Krokodil Dundee”

2010-06-20 01:27:00 Lakat T. Károly

No, valami ilyesmire gondoltam én, amikor az első kör botladozásai láttán valami olyasmit mertem jelezni: nyugi, a második körre megérkezik a világbajnokság Dél-Afrikába!
Lassan a rossz meccset kell úgy keresni, ahogy kellett eddig a jót, igaz, annyira jót, mint ez a Dánia-Kamerun összecsapás volt eddig még nem játszottak.
A legjobbak egyikének a Németország- Ausztrália meccset tartotta eddig a nagyérdemű, ami rendben is van, ama lábjegyzettel, hogy ott és akkor csak egy válogatott volt a pályán, míg dán-kamerunin mind a kettő!
Samuel Eto’o-t becsülöm azért, mert vagányul kezdett : miután minden létező fórumon, talán még a kameruni vöröskeresztnél és nőtanácsnál is feljelentette a szövetségi kapitányt, a francia Paul le Guen-t, mert szerint az összeállítás, a taktika, a mez színe, a labda kiválasztása és az ebédre elfogyasztott krumplipüré íze is a kapitány miatt volt rossz, átszerveztette a csapatot, ám nem csak dumált, hanem az első 15 percben azt is megmutatta milyen tud lenni Kamerun válogatottja, ha nem olyan, mint volt Japán ellen.
És Eto’o nem, csak dumált, kritizált meg átszervezett, hanem rúgott egy gyönyörű gólt is, játszatta a csapatát, minden jel arra mutatott „Roger Milla-i léptékű” Kamerunra számíthatunk a világbajnokság hátralévő részében.
Ennél jobban csak a dánokat becsülöm, hiszen Eto’ o góljának pillanatában elképesztő mélységben fulladoztak, ott álltak nyakig egy világbajnokságban, hátuk mögött a Hollandiától elszenvedett tükörsima vereséggel és egy újabb drámai negyedórával Kamerun ellenében.
És erről az abszolút mélypontról voltak képesek felállni.A gól előtt nagyot hibázó Simon Kjaer a Palermónál dolgozó dán bekk adott egy ötcsillagos, 45 méteres keresztlabdát a jobbszélen meglóduló Rommedahl elé (ennek különösen örültem, mert a fiatalabb generáció számára dokumentum-film értékű: ilyen labdákat adott sorozatban anno magyar mezben bizonyos Varga Zoltán és Göröcs János…) aki centerezett,bent érkezett a remek Bendtner és válogatottja számára vertarany értékű góllal bizonyította : szöges ellentétben néhány magyar futballfórummal, amelyeken egymást felüllicitálva zúgják az okosok, Hogy ő a világ legrosszabb játékosa, van helye a dán nap alatt…(Sőt!...).
Mindez nem volt elég az Olsen-bandának, nem álltak meg, a nagyszerű Rommedahl egy-egyben nyert csatát védőjével és kiflizett egy gólt a jobb alsóba, visszaállítva jogaiba Dániát.
Kamerun azért érdemel meg minden dicséretet, mert 1-2-nél ugyan egyszeriben ők kerültek Dánia korábbi helyzetébe, de nem omlottak össze, iszonyatos erővel és akarattal támadtak, támadtak, támadtak, helyzetek sorát dolgozták ki, de, ekkor már nem jött nekik össze semmi.
A világbajnokság eddigi kiemelkedően legjobb meccsén megérdemelten nyertek a dánok, a szállásukra egy újabb vereséggel, null ponttal visszatérő kameruni játékosokat és szövetségi kapitányukat pedig mi más várhatta volna szobájukba készített CD lejátszón, mint egy lemez, rajta az Beatles 1964-ben írt száma: Hard Days Night…

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 8

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Bendtner

SZEMÉLYES KEDVENCEM: Gábor Miklós, Hamlet szerepében (1962, Madách színház)

2010-06-22 06:28:24 Lakat T. Károly

Két dolgot biztos, hogy nem gondoltam volna a meccs előtt:
a,… hogy lesz válogatottja a világnak, amelynek ez a portugál csapat 7 (azaz: hét…) gólt tud rúgni (fejelni);
b,… hogy lesz válogatottja a világnak, amelytől Észak-Korea képes lesz 7 (azaz: hét…) gólt kapni.
Mind két gondolat rossz volt.
A portugálok az utóbbi három esztendőben kihagyott valamennyi helyzetüket most egy meccs alatt berúgták, Korea pedig megkapta azt a gólkontingenst, amennyit egy évtized alatt sem nagyon szokott összeszedni.
A szó szoros értelmében a semmiből lett vb-sztárrá Portugália (én még pontosan emlékszem arra, hogy a selejtezőkön milyen szánalmas botladozás sorozatot mutattak be, otthon kaptak ki Dániától és nem tudták megverni Lisszabonban Albániát, hogy csak a legkarakterisztikusabb bukásaikat idézzem…) pedig ha volt válogatott, amely a pótkocsi után csatolt pót pótkocsin utazva döcögött ki Dél-Afrikába, akkor az éppen Querioz mester társulata.
Szánalmasan kezdték a játékokat is, aztán erre a 90 percre valahogy minden összeállt, s magyarázhatatlan módon egy olyan csapat ellen, amely minden ízében alkalmas arra, hogy az olyan elkényeztetett sztárokat amilyenek a luzitánok kivéreztesse, de amely „tudja” azt is, amit most bemutatott: hogyan kell totálisan elemeire hullania egy válogatottnak.
Elemeire hullania, súlyos vereséget szenvednie, de közel sem megsemmisülnie!
A saját serdülő válogatottjuk ellen nem vezethettek volna olyan könnyen támadásokat C. Ronaldoék, mint ahogy tették ezt Észak-Korea ellen, egy félidőn át egy kapuztak az ellenállás legcsekélyebb érzésétől sem zavartatva.
A lelkes-derék, kis ázsiaiaknak amúgy, mintha bérletük lenne arra, hogy félévszázadonként Portugália úgy rohanjon át rajtuk, mintha ott sem lennének: a világ futball történelme a mai napig számon tart és gyakorta emleget egy 1966-os vb-meccset, amelyen Észak-Korea már 3:0-ra vezetett Portugália ellen, de aztán jött Eusebio, vágott egy négyest (plusz Augusto) és 5:3 lett a vége, abban a liverpooli Goodison parkban, ahol mi, magyarok Brazíliát püföltük 3:1-re.
Portugáliának most nem volt egy Eusebioja, ám ezt ők jobban kibírták, mint ellenfelük, ahonnan hiányzott a legendás Pak du Jik (fogorvos lett később) mai megfelelője, így aztán nem hogy három gólig, de egy nyomorúságos szépítő találatig sem jutottak.
A portugálok parádéztak, a végén már szinte keresték, hogy ki nem rúgott még gólt a csapatból, meggyőződésem, ha 11-eshez jutnak azt a kapus végezte volna el.
De, hogy milyen furcsa játék is a futball: egy 0-7 akárhonnan nézem mindenképpen megalázó vereség, az észak-koreaiakat még sem éreztem egy pillanatra sem megalázva.
0-7-nél ugyanúgy mentek, futottak, hajtottak, robotoltak, tették a dolgukat, mint akkor, amikor még 0-0-ra állt a találkozó, amikor pedig elkezdték zsinórban kapni a gólokat nem fogtak fékeveszett rugdosásba, nem szidták a bírót, egymást, a labdát, a füvet, tisztességesen vették tudomásul, hogy 45 percen át nem találkoznak a labdával, csak amikor közepet kell kezdeni.
7-0-ra kikapni (ezt mindenki pontosan tudja, aki akár életében egy nősök-nőtlenek meccsen már pályára lépett…) lélekölő, léleknyomorító, agysejt pusztító, gyilkos dolog.
Az ember ilyenkor legszívesebben a föld alá süllyedne, de minimum egy hétig nem menne ki az utcára.
Mi, magyarok különösen jól tudjuk ezt, kaptunk már ki világbajnokságon 6-0-ra…
Észak-Koreával valahogy mégis egészen más a helyzet.
Kaptak egy hetes, de a következő meccsen akár még drukkolni is lehet nekik!

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 6

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Tiago

SZEMÉLYES KEDVENCEM: A Portugál című film (1999, író: Egressy Zoltán)

2010-06-21 06:34:00 Lakat T. Károly

Ha futballról van szó (kiváltképp, ha a válogatottról) akkor Szlovákiát szeretjük a magyar nemzeti 11-el összehasonlítani.

Közel is vannak, kicsik is, helyzetük, lehetőségeik nagyjából olyanok, mint a miénk, a tradíciókat sok okból össze sem lehet hasonlítani, no de a múlt ritkán lő gólokat egy világbajnokságon.

Fogalmam sincs mit szólt volna a magyar, ha mondjuk Dzsudzsákék vannak kint a vb-n a szlovákok helyett, mi játsszunk „egy” Paraguayal, s olyan simán kikapunk ki, mint amilyen simán kikaptak a szlovákok.

A múlt tapasztalataiból kiindulva: mérhetetlenül el lennénk keseredve, talán már ott helyben leváltjuk a szövetségi kapitányt, átszervezzük a bajnoki rendszert, rákenünk mindent a gaz újságírókra és az MLSZ-re, s valószínűleg valamilyen összefüggésben elhangzik Latisev neve is.

Azt nem tudom, hogy a szlovákok pályán kívül mit kezdenek azzal a szánalmas helyzettel, amelybe a vereség által sodródtak, de azt tudom, hogy sikerült egy olyan vb-meccset játszaniuk, amelyen momentumuk nem volt, egy nem különösebben acélos, ám vitathatatlanul a nyeréshez szükséges minden erény birtokában lévő válogatott ellen.

Paraguay játszotta, Szlovákia szenvedte a futballt, s ez a mérkőzés minden percét áthatotta és meghatározta.

Gyorsan kiderült, hogy a szlovák futball kisgyémántjának tartott Marek Hamsik amolyan kikiáltott sztár, hiszen két vb-meccs rohant úgy át Szlovákia válogatottja felett, amelyhez az égvilágon semmi érdemlegeset nem tudott hozzátenni, márpedig Szlovéniában ő a „Gera Zoli”, annak minden terhével és felelősségével, s aki azért biztos, hogy nem teljesen véletlenül játszik a Napoliban.

Paraguay nemcsak szimpatikus, hanem egy kifejezetten szervezett, a mai futballban kötelező jelleggel felvonultatandó erények birtokában lévő válogatott, olyan csapat, amelyet szívesen néz a magyar, mert a játékstílusuk közel áll a miénkhez.

Csak gyorsabbak, csak lendületesebbek, csak keményebbek, csak határozottabbak, csak taktikusabbak, csak elszántabbak, csak… (ide mindenki tegye oda a maga jelzőjét…).

Jó nézni az eleve játékosságra épülő futballjukat, amelyben minden játékosnak ki van találva és el is van találva helye, az egész – működik.

És ez Paraguay alapvető trükkje.

A működni tudás.

Plusz ott van náluk ez a Vera.

Nem valamelyik nagy európai sztárcsapatból, csak a LDU Quitóból, no de a nagy karrierek az ilyen kis Quitókból szoktak elindulni.

Amikor minimum öt lehetséges megoldásból a gólja előtt a hatodikat választotta, azonnal tudtam: klasszis futballistáról van szó.

A klasszisok védjegye: az öt közül mindig a hatodikat választják.

A semleges néző pedig Szlovákia helyett biztos, hogy Paraguay!

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 6

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Vera

SZEMÉLYES KEDVENCEM: Szevasz, Vera (1967, rendezte: Herskó János)

2010-06-21 06:37:15 Lakat T. Károly

Anno, amikor még nagyon nagy divat volt a TOTÓ Magyarországon, az ehhez hasonló mérkőzéseket nem tették fel a szelvényre.
Nem lehetett tippelni rá, mert az úgynevezett szelvény-szerkesztő bizottság teljes okkal azt mondta: ha egy meccsnek 99.9 százalékban az egyik csapat az esélyese, azt felesleges a találkozók közé szerkeszteni.
Országis fix-nek hívták az ilyen meccset (Ilyen volt mondjuk bizonyos években egy Ferencváros – Komló, egy Újpesti Dózsa – SBTC vagy egy Vörös Lobogó – SZEAC találkozó) ha mégis valahogy rákerült a szelvényre, s nem jött be a százezrek által beirt 1-es, akkor a kis csapatot a „Totó-gyilkos” kifejezéssel illette a nagyérdemű, a rádió meg bemondta: „Bukott az országos fix!”.
Talán nem járok messze az igazságtól, ha azt mondom: Olaszország és Új-Zéland randevúja nem országos, hanem világ-fix volt a kezdés előtt; első közelítésre az lehetett csak a kérdés, hogy a Squadra Azzurra hány góllal veri a világranglista 78. helyén szerénykedő ellenfelét.
Aztán amikor lefújták a meccset, s az olaszokkal megesett az a világszégyen, hogy a mezőny legalacsonyabban jegyzett ellenfelével szemben örülhettek az iksznek, már mindenki az új-zélandiakról beszélt.
Az olaszokról nehéz lett volna mit mondani, hiszen bizonyos válogatottak esetében, bizonyos eredmények tudatában – nincs miről beszélni!
Itália népét egyáltalán nem érdekli, hogy Zambrottáék végig hajtották a meccset, lótottak-futottak fel és alá a pályán, az abszolút ziccereket tekintve gólokkal kellett volna nyerniük, s Itália népének igaza van: Olaszországnak egy Új -Zéland elleni 1-1-es világbajnoki mérkőzésért – nincs bocsánat.
Nincs, még akkor sem, ha pontosan tudjuk a futball történelemből, hogy az olaszok ezt így szokták, ilyen döntetlenekkel kúsznak be valahogy az elitbe, hogy ott aztán végül akár világbajnokok is legyenek.
A futballban semmit nem lehet eleve kizárni, még azt sem, hogy az olaszok most is ott lesznek „nagyon az elején” (bár erre most kevésbé fogadnék, mint mondjuk tettem volna 1982-ben, amikor a spanyolországi világbajnokság hasonló szakaszában hozzávetőlegesen ugyanott tartottak, mint ahol tartanak most…), ezt a döntetlent azonban még egy világbajnoki győzelmet ünneplő banketten sem tudnák senkinek sem megmagyarázni.
Minden létező elismerés megilleti Új - Zéland legjobbjait, akik a világ végéről érkezve, mindenki által már-már fájóan figyelmen kívül hagyva, lesajnálva, talán még a gyengébbek sorakozójáról is valahogy kifelejtve képesek arra, hogy két világbajnoki meccset játszanak le úgy, hogy nem kapnak ki, ráadásul a kettő közül az egyik ellenfelük az aktuális világbajnok, akkor ott a publikum nem Új - Zéland-párti része csak egyet tehát: feláll és tiszteleg ennek a remek kis társulatnak.
Tiszteleg, tapsol, és nem kezd el papolni arról, hogy a góljuk előtt akár lest is fújhattak volna.
Egy félfutballcipőnyi jogtalan előny Új- Zélandnak szinte jár Olaszország ellen!

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 6

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Smeltz (Gold Coast)

SZEMÉLYES KEDVENCEM: Bobby Solo: Una lacrima sul viso (Egy könnycsepp az arcodon)

2010-06-21 06:39:43 Lakat T. Károly

Brazíliának van egy olyan harminc perces futballja, amelyet ha be tud mutatni, akkor ma a világon nincs válogatott, amely ellenállhatna ennek a varázslatnak.
Abban a harminc percben ott sűrűsödik minden, amit brazil futballnak hívunk, s amelyért a földkerekség legtöbb országában még olyanok is képesek végig nézni egy meccset, akik a kontráról azt hiszik, hogy azzal kell lefékezni a biciklit.
Az első meccsen a Dunga & Co. ebből a harmincból bemutatott úgy hármat, ezt el is vitte a jobbhátvéd Maicon álomgólja.
Pedig az akkori ellenfél Észak-Korea valamivel alkalmasabb partner lett volna a nagy brazil futball-szamba bemutatójához, mint volt a meglehetősen sprőd játékot előadó Elefántcsontpart, de úgy fest, Kakáék nem az ellenfelekhez igazítják, hogy mikor mennyit mutatnak be a világnak kivételes tudásukból.
Sokan (teljes joggal…) azt gondolták, hogy az immáron Drogbával kezdő „elefántok” akár le is győzhetik a Selecaot, ám gyorsan kiderült: ha a brazilok komolyan vesznek egy meccset, s hajlandók figyelni az utolsó passzok pontosságára is, akkor állhat velük szemben bárki.
Luis Fabianonak már az első gólja is remekmű volt (bár abban elsősorban a lábizomerő játszotta a főszerepet) amit meg a másodiknál művelt, az már olyan futballzene, amely csak a játék abszolút hallással bíró művészeinek a sajátja.
Kétszer „esernyőzni” egyetlen mozdulatsor alatt eleve „pofátlanság”, de ha ezt valaki még megtoldja azzal, hogy kétszer is kézzel segíti maga elé a labdát, az már tényleg a flegmán pofátlan zsenit sejteti.
A gól egyébként úgy volt mestermunka, ahogy az készítőjének (kivételesen ezt kéretik szó szerint érteni…) keze alól kikerült, azt viszont készséggel elismerem: mindezért nem kellett, hogy Elefántcsontparton vastapsba törjenek ki.(Ha most azt gondolják Luis Fabianoról, amit az írek gondolnak Henryről, akkor az igazságukat nehéz megkérdőjelezni).
Az ő szempontjukból Fabiano álomgólja csak egy abszolút szabálytalan gól volt, amely ráadásul el is döntötte a mérkőzés három pontjának a sorsát, bár azt hiszem lelkük mélyén ők is tisztában vannak azzal, hogy ha ez nincs, akkor is kikapnak Kakáéktól.
3-0 után ugyan Drogba még fejelt egy olyan gólt, amilyet a strandon szoktak, volt néhány háborús jelenet (az Elanoval szemben elkövetett faultért minimum három meccsre tiltanám el az elefántcsontparti játékost…) még Kaká is eltudta érni, hogy kiállítsák (nem volt annyira vétlen, mint azt sok millió brazil szerelmes láttatni szeretné, de tény: ezért nem kellett volna kiállítani…) így aztán a harmadik csoportmeccsen Portugália ellen biztos, hogy nem játszhat, bár szerintem nem játszott volna akkor sem, ha nem küldik le, hiszen a világbajnokságok harmadik csoportmeccsén a már biztosan továbbjutó csapatok szövetségi kapitányai azokat szokták szerepeltetni, akik addig a kispadról szurkoltak a pályánlévőkért.
(Parányi futball-történelem: 1962-ben, Chilében miután a bolgárokat (6:0) és az angolokat (2:1) már megvertük a harmadik csoport-meccsen Kuharszky Béla és Monostori Tivadar is a kezdő csapatban kapott helyet…).
A világ most Brazíliát tapsolja.
Teljes joggal.
Mit is tett eddig Brazília?
Megverte Észak-Koreát és Elefántcsontpartot.
Azért ebben olyan túl nagy szenzáció (egyelőre) nincs…

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 7

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Luis Fabiano

SZEMÉLYES KEDVENCEM: Requiem (Elefántdübörgés) - (Karthago együttes, 1983

2010-06-22 06:30:35 Lakat T. Károly

Svájc az Európa-bajnok spanyolok legyőzésével úgy lepte meg a világot, mint a gonosz tanár egy matematika röpdolgozattal szeptember 2.-án a lélekben még Balatonon lévő diákságot, ám kitolt magával, hiszen most aztán mindenki újabb győzelmet várt tőlük Chile ellen.
Ha a spanyoloktól a papírformának megfelelően szépen kikapnak, akkor a közfigyelem sem fordul feléjük, s most nem állnának a sarokba saját népük előtt, hiszen ugye, aki a hatalmas spanyolokat is le tudja győzni, az ne kapjon már ki holmi Chilétől…
Márpedig kikapott, méghozzá simábban, mint bárki gondolta volna. Chile a dél-amerikai futball kultúra összes létező eleméből egy-egy dupla kávéra való felvonultatva minimális esélyt sem adott Svájc számára, hogy az netán komolyan vegye magát a spanyolok elleni győzelemtől testileg és lelkileg is felvértezve.
Kétérintős játékkal, állandó mozgásban, a középpályát pillanatok alatt átjátszva (de ezt nem folytatom, hiszen nem szakblogról van itt szó…) megoldhatatlan képletet állítottak fel ellenfelüknek, akik a spanyolok ellen nagyon is tudták, hogy adott esetben mit kell játszaniuk, most nagyon nem tudták – ugyanezt!
Pedig már ott volt köztük bizony Frey, akit sokan a valaha volt egyik legjobb svájci futballistájának tartanak, erről a kérdésről azért én szívesen elbeszélgetnék kicsit bizonyos Karl Rappan, Chapuisat vagy Sulser nevű urakkal.
Freyből nekem csak annyi jutott, hogy egy nagy kötés van a kezén, amúgy a vérbeli futballt nem tőle, hanem az olyan chilei „névtelenektől” kaptam, mint Carmona, Sanchez vagy Beausejour.
Nem világsztárok ők, még talán egy ócska kis kozmetikai márkát sem népszerűsítenek az arcukkal, csak tudják azt, ami a világ futballjában a legfontosabb: hibátlanul átvenni a labdát, pontosan passzolni, gyorsan beindulni az üres területre és az első adott pillanatban kapura lőni.Ha ez mind meg van és a gyakorlatba is sikerül átültetni, akkor a Svájc nagyságrendű válogatottak ellen jobbára biztos a győzelem, hiszen a „svájcok" nagyon jók ugyan, de általában egysíkúak, tudnak egy bizonyos játékot, ám ha a mérkőzés számukra kellemetlen fordulatot hoz, csak nagyon ritkán képesek váltani, s valami egészen mással próbálkozni.
Svájcot egy kiállítás zavarta meg a maga alpesi nyugalmában, szerintem ezúttal tizenegyen is kevesek lettek volna Chile ellen, tízen viszont esélyük sem volt.
Chile a mostani világbajnokságot megelőzően 1962-ben éppen a hazájukban megrendezett világbajnokságon nyert utoljára vb-meccset.
Aztán most néhány nap leforgása alatt elverték Hondurast majd most Svájcot is.
Gondolták fordítanak egyet a vb-kerék számukra kedvezőtlen forgásán.
Nem tudom, hogy hátralévő csoport ellenfelük Spanyolország észlelte e, hogy Chile 48 év után erre a világbajnokságra rendszert váltott.
Ha nem, akkor még Svájc is továbbjuthat…

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 5

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Sanchez

SZEMÉLYES KEDVENCEM: A zürichi villamos (másodpercnyi pontossággal érkezik)

2010-06-22 06:32:34 Lakat T. Károly

Néztem, nézegettem ezt a spanyol meccset, amely a maga nemében maga volt az unalom, hiszen aki életében már egy perc futballt látott, az a kezdést jelző játékvezetői sípszó után úgy 50 másodperccel pontosan tudta: ezt a meccset csak Torresék nyerhetik.
Jó, tudom, voltak már hatalmas betlik óriási fejre állások a futball történetében, s éppen olyan meccseken, amilyen az a Spanyolország – Honduras volt.
Itt mégsem fenyegetett ez a veszély.
Világ botrányból a spanyoloknak már elég volt Svájc ellenében, a hondurasiak pontosan tudták: ha a fejük tetejére állnak, akkor sem tudják megakadályozni, hogy Xaviék így vagy úgy, de le ne győzzék őket, aztán mindez tűpontos lenyomatát otthagyta a mérkőzés képén is.
De legalább volt idő spekulálni valamin, amire, persze mostanáig sem tudom a választ.
Itt van ez a David Villa nevű elképesztően tehetséges, valóban zseninek mondható spanyol csatár.
Most is az ő két gólja döntötte el a meccset, az első például olyan technikai tudást feltételez, amelyhez hasonlót még egyet sem láttam eddig a világbajnokságot (legfeljebb Maicon gólja…).
Még az is zseniálisan emberi volt, hogy a 11-est kihagyta.
Ha belövi, az az ő szintjén a kutyát sem érdekeli.
De ahogy kihagyta, és ahogy abba utána beleszenvedett, az igen, azt lehetett szeretni és tisztelni is egyszerre.
Ez a David Villa a világbajnokság előtt már aláírt a Barcelonának, csatlakozott a földkerekség egyik legsikeresebb, legjobb futballját játszó alakulatához.
Jómagam rendkívül erős gyermek- és kamaszkori emlékek okán „megszállott” Real Madrid szurkoló vagyok, bár nem hiszem, hogy nálam jobban ember szidni tudná a „galaktikusokat” amikor Euro-milliárdokat a csapatra költve sem nyernek soha, semmit.
azt viszont nem értem, hogy annak a Barcelonának, ahol lassan a szertáros gólképesebb, mint sok madridi csatár, mi a fenének kell David Villa?
Mit kezdenek vele?
Vagy ezen túl nem ötöt rúgnak majd egy meccsen, hanem nyolcat?
Adták volna „nekünk”…
Mennyivel izgalmasabb lenne ősztől a spanyol bajnokság!

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 6

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: D.Villa

SZEMÉLYES KEDVENCEM: A Kopa, Rial, DiStefano, Puskás, Gento csatársor

2010-06-23 06:07:12 Lakat T. Károly

75 percig minden jel arra mutatott: hamarabb írtuk le ez a görög válogatottat, mint szabad lett volna!
Gyorsan mondom: én is, hiszen az első kör legrosszabb játékát mutató válogatottjának mondtam a helléneket, akik aztán a második meccsen Nigéria ellen már kifejezetten jól játszottak (egy félidőn át mindenképpen), a világbajnoki címre is bejelentkező argentinoknak pedig sokáig egyenlő ellenfelei voltak.
Jó, megengedem a két csapat közel sem egyforma élet-és játékhelyzetből játszott úgy, ahogy játszott.
Az argentinok a már biztos továbbjutó számára mindig oly felesleges harmadik csoport mérkőzés minden terhét és nyűgét cipelve, a görögök a továbbjutás reális esélyétől is motiválva morzsolták a 90 percet, s lehet, hogy figyelmetlen voltam, de először a 60. perc táján vettem észre, hogy a világ legjobbjának tartott Messi is a pályán van… (Pedig nagyon is ott van ő, csak nem „úgy”…).
Otto Rehhagel csapatának azonban ezúttal közel sem volt elég az, ami más esetekben akár dicsérendő, mi több bravúros teljesítmény is lehet, jelesül, hogy abszolút partiban játszanak az argentinokkal, hiszen nekik nem is egy góllal kellett volna legyőzniük Maradona csapatát.
Ehhez képest egy-egy tejbegríz erősségű támadásocskától eltekintve végig bekkelték a meccset, holott az argentin rohamok sem voltak viharosnak mondhatók.
A görög sorsát alapvetően határozta meg egy másik mérkőzés (Nigéria – Dél-Korea) eredménye, s bár a két találkozót azonos időben, s egymástól jelentős távolságban rendezték a mai kor technikai vívmányainak ismeretében senkinek ne legyenek kételyei abban a kérdésben, hogy mindenki minden percben pontosan tudta, hogy mi történik egy másik stadion másik mérkőzésén.
A forró drót egészen addig továbbított fontos információkat, míg a 76. perben az argentin Demichelis ki nem rojtozta a görögök hálóját.
Abban a pillanatban, ahogy a labda hálót ért minden továbbitól teljesen függetlenül Görögország elbúcsúzott a világbajnokságtól.
Hagyott maga után egy jó félidőt, s egy kérdést: tényleg ez a válogatott nyert 2004-ben Európa bajnokságot?
Argentína?
Három meccs – három győzelem.
Lehet elkezdeni bocsánatot kérni Diego Maradonától?

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 5

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Demichelis

SZEMÉLYES KEDVENCEM: Melina Mercouri, a Phaedra című filmben, 1962-ben

2010-06-23 06:11:18 Lakat T. Károly

Az amúgy nagyon helyes egyidejűség miatt ezt a meccset csak felvételről láttam.
Természetesen már a pandant-meccs eredményének a tudatában.
Így viszont már mindent „annak tudatában” néz, mérlegel és értékel az ember, pedig tudom, hogy amit én tudok, azt akkor ők, ott a pályán nem tudják. (Vagy mégis?)
Mindegy.
Változatos, fordulatos, gól gazdag meccsen született egy olyan 2-2, amely csak Dél-Koreának volt nagyon fontos.
Nekem a lefújás pillanatában mégis Észak-Korea jutott eszembe.
Nem elég, hogy kaptak egy hetes Portugáliától, még Dél-Korea is továbbjutott…

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 6

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Pak Csa Jang

SZEMÉLYES KEDVENCEM: Bum, Kun Csa fia

2010-06-24 06:29:10 Lakat T. Károly

Az ötvenes évek végén, a hatvanasok elején járta egy mondás a magyar futball csapatok öltözőinek környékén.
A mondás később fogalommá izmosodott, kár, hogy már szinte teljesen elfelejtették.
-Petőfi meccs! – mondta ilyenkor edző a játékosainak, az érintett csapatok szurkolói egymásnak, minden érdekelt mindenkinek, aki egyáltalán érdeklődött az előttük álló találkozó fontosságát és tétjét illetően.
Sokkal többen voltak, akik nem értették, hogy ez mit jelent, mint akik igen, mígnem egyszer az egyik kezdő Népsportos kolléga nem szégyellve „tájékozatlanságát” egy interjúban rákérdezett az újra „Petőfi meccset” emlegető trénerre.
-És mondja, Mester, mit ért azon, hogy Petőfi-meccs előtt állnak?- tette fel a kérdést.
Mire érkezett is a válasz:
-Most, vagy soha!
Talán nem kell különösebben magyaráznom, hogy miért éppen az angolok harmadik mérkőzése előtt jutott eszembe ez az anekdota.
Az „én csapatom” 9o perces vitustáncot járt a világszégyen színpadján a maga „Petőfi meccsén”, az angolok szempontjából minden idők legkönnyebb csoportjából próbált valahogy továbbevickélni, irgalmatlan szerencséjükre egy ezúttal hihetetlenül gyenge Szlovéniával szemben.
Tény: valamennyit most megmutattak magukból, amit eddig csak Capello láthatott, hiszen az olasz azért nem kockáztatja szakmai reputációját egy olyan nyilatkozattal miszerint vb-döntőbe várja Rooneyékat, ha azok tényleg csak annyit tudnának, amennyit az USA majd Algéria ellen bemutattak.
A teljes angol aranykészlet értékével felérő gólt egy Millner-Defoe kombináció végén szerezték, ami ugye, megint csak tipikusan angolos, hiszen két, most a kezdőbe állított, ám alapvetően cserejátékosról van szó, ám ahogy az angolokat ismerem, ilyen esetekben azt szokták mondani: a Gerrard, Lampard, Rooney sztár-hármas majd a legjobb 16 között kezdi a világbajnokságot…
Sokat mond, hogy Capellonak azt a Rooneyt kellett lecserélnie, aki még a leggyengébb játéka esetén is sokkal inkább a „MOST” élharcosa, mint a „SOHA” szimbóluma, s behozta helyette azt a Joe Cole-t, aki nem rossz játékos, csak nem ebben a helyzetben és nem Rooney helyett.
A végeredmény azonban az olasz mestert igazolta, nem történt meg a világszégyen, nem villant ki a királynő térde a szoknya alól, Anglia látványos halálhörgések közepette beszenvedte magát a legjobb 16 közé.
S az ördögi az egészében: 5 szerzett ponttal, látszatra szinte magabiztosan.
Rooneyék akár azt is kérdezhetik a világtól: mi is a baj velünk?
(Meg tudnám nekik mondani…)

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 5

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Jermain Defoe

SZEMÉLYES KEDVENCEM: Daniel Defoe: Robinson Crusoe

2010-06-24 06:32:04 Lakat T. Károly

Szívesen olvasnék egy hiteles, minden tekintetben megbízható kimutatást arról, hogy az egy időben zajló Anglia – Szlovénia, USA-Algéria mérkőzések közül hányan választották élőben az utóbbit, s hányan hagyták későbbre Rooneyékat.
Erős a gyanúm ezen a „meccsen” az angolok elsöprőbb győzelmet arattak, mint a pályán valóságban Szlovénia ellen, szerintem sokan még Amerikában is Gerrardékat nézték.
Ebben jók az angolok, hihetetlen, ahogy be tudják csapni a világot, hiszen, ezúttal is az az elenyésző kisebbség járt jól, amely nem rájuk szavazott.
A bűnösök közé tartozom én is, az angol meccset néztem élőben, de miután botor, futballhoz nem értő kezek elintézték, hogy az amerikai meccs elképesztő, elementáris erejű. sorsokat, pályafutásokat meghatározó slusszpoénját már akkor lássam, amikor szívesebben néztem volna hátam közepét, nem igazán jelentett nagy élvezetet a meccs visszanézése.
Ha „A vád tanúja” című film úgy kezdődik, hogy a narrátor közli: „Hölgyeim és Uraim, a most kezdődő film végén kiderül majd, hogy Önöknek végig bizonyos Christine Helmre alias Marlene Dietrichre kellett volna gyanakodniuk, s most jó szórakozást kívánok a vetítéshez”, akkor ettől a perctől kezdve hiába nyújt másfél órán át briliáns alakítást Tyron Power vagy Charles Loughton a szórakozás tönkre van téve.
Amúgy, ez az USA- Algéria még visszajátszva is remek meccs volt.
És egyáltalán nem csak azért, mert az amerikaiak tipikus hollywoodi csattanót tartogattak önmaguk és valamennyi földrész számára (kivétel Szlovénia).
Inkább azért, mert két tipikusan „kis” válogatottja a világnak (ha az USA esetében lehet még egyáltalán kicsinyítő jelzőt használni annak tudatában, hogy csoportgyőztesként jutott a legjobb 16 közé…) megmutatta hogyan kell tisztességesen, becsületesen, szívvel, lélekkel, s mindemellett a mai futballhoz elengedhetetlenül szükséges teljes szakmai vértezetben pályára lépve olyan meccset játszani, amelynek nincs üresjárata, nincsenek „kiugrom egy kávéért,úgysem történik semmi” jellegű pillanatai.
Itt minden percben, minden támadásban benne volt a lehetséges dráma (jó, ehhez kellett az is, hogy elvileg mindkét csapat továbbjuthatott…), ám arra, hogy a csúcspontok csúcspontja a 91. perben következik be, sem algíri, sem amerikai részről nem lehetett reálisan számítani.
Képzeljük csak el azt a thriller-helyzetet, hogy a 91. perc legelején az amerikaiak fél lábbal már az Államok felé tartó repülőgépen voltak, mindeközben egy másik stadionban az angolok elleni vereségük dacára a szlovének a folytatást tervezhették, majd jött Dempsey és Donován kombója, amelynek végén az amerikaiak leszálltak a repülőgépről, a szlovénok meg elkezdhették keresni a bőröndjeiket.
Vérbeli futball, valódi dráma, remek játékosok, felkészült edzők, minden egy helyen.
És mégis, amikor már nyakig az éjszakában, minden tudva, látva, megnézve, újrajátszva, átolvasva és végig gondolva magát a napot is visszajátszhattam volna, s ismét dönthetek arról, hogy az Anglia-Szlovákia vagy az USA-Algéria mérkőzést nézem-e élőben, biztos, hogy újra az angol meccs mellett voksolok.
És azt hiszem, ez Anglia legnagyobb titka!
Akkor is őt választják, amikor el kellene hagyni.

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 7

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Donovan

SZEMÉLYES KEDVENCEM: Rick bárja a Casablanca című filmben

2010-06-24 06:34:32 Lakat T. Károly

Lehet, hogy Németországot egy kicsit túldicsértük?
Vagy ha nem is túl, de túl korán?
Bár, ha belegondolok, az ausztrálok elleni játékukat, meg azt a négy gólt okkal-joggal magasztalta mindenki Csukcsföldtől Nagymányokig. Azok rendben voltak.
Visszagondolva, persze az is igaz, hogy azért a négyesért megkülönböztetetten is hálás volt az ausztrálokon kívül mindenki, hiszen addig aludt a vb-mezőny, először a németek mutattak valamit abból, amit nívós labdarúgásnak neveznek.
Igaz, gyorsan le is bontotta saját várát Löw együttese, a szerbek ellen már a „kibírhatatlan” németek voltak, nem is igazán értette az ember, hogy két ennyire egymástól eltérő válogatott hogyan férhet meg ugyanabban a mezben?
Ghána ellen aztán egy olyan német válogatott volt a pályán, amelyet lehet szeretni, lehet élből elutasítani, lehet „Nationalelfezni” meg „káposztazabálókozni”, de egyet nem lehet elvitatni: ez a német válogatott a vb-mezőny bármelyik tagja ellen a győzelem esélyével lép pályára!
(Bocsánat… Brazília! Ezt nem tudom, várjunk még egy kicsit…).
Az egyáltalán nem rossz Ghána ellen mindenesetre a németeké volt a labda és a pálya.
Ha ők úgy döntöttek, hogy felpörgetik kicsit a játékot, akkor a játék felpörgött; ha azt akarták, hogy most legyen némi nyugi, akkor következett egy sétálós időszak; ha érdekük azt kívánta, hogy fölényt harcoljanak ki a középpályán, akkor pillanatok alatt hat-hét német sürgött-forgott a pálya kulcsfontosságú területén; ha meg éppen Podolskit akarták némileg tehermentesíteni , akkor hirtelen ketten hárman is beékelődtek a ghánai védőfalba, így teremtve területet és levegőt jelentős szorításban kínlódó társuknak.
Mindezzel csak azt akarom mondani, hogy az amúgy remek, s a nem európai csapatok között magasan a legjobb Ghána ellen is az történt, amit a németek akartak.
Fontos ez, hiszen jelzi: a németek nem csak az ausztrálok ellen képesek villogni, hanem adott esetben megteszik ezt egy hozzájuk hasonlóan továbbjutó válogatottal szemben is.
Számomra érzelmileg tökéletes édes-mindegy volt a végeredmény, aminek örültem az Özil gólja.
Nem a gól tett boldoggá, hanem az, aki rúgta.
Ez a nagyon tehetséges fiú nagyon megérdemelte már, hogy betaláljon.
Nálunk a Népstadionban kezdte elképesztő sorozatát a kihagyott, százötven százalékos helyzeteit illetően, hogy aztán folytassa a németek további előkészületi mérkőzésein, majd a világbajnokságon is.
Szinte minden alkalommal, remek mozdulatokkal, abszolút tudatos mozgás-koordinációval hozta magát helyzetbe, ám teljesen mindegy volt, hogy öt vagy 25 méterre állt az ellenfél kapujától, vagy fölé, vagy mellé, vagy a kapufára bombázott, volt, hogy a védőket találta telibe, de a leggyakrabban a kapusokba püfölte a labdát.
És most, Ghána ellen eljött számára az igazság pillanata.
Miután az első félidőben menetrendszerűen kihagyta a maga amúgy kihagyhatatlan helyzetét, a 61. percben kapott egy labdát úgy 18 méternyire a ghánai kaputól, felpörgette saját magának (mert úgy a legbiztosabb…) aztán ballal úgy zúdította be a jobb felső sarokba, hogy ha Kingson kapus még a keretben szereplő két további társát Daniel Agyeit (Liberty Professionals Accra) és Stephen Aharlout (Heart of Lions) is maga mellé állítja, akkor sem tudták volna ezt a lövést kivédeni.
Ez a gól (mint később kiderült) egyenesen Anglia karjaiba kergette a németeket.
Németország – Anglia már a 16 között?
És még mondja valaki, hogy ez nem egy jó világbajnokság.

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 7

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Özil

SZEMÉLYES KEDVENCEM: Erich Maria Remarque: A Diadalív árnyékában (1945)

2010-06-24 06:36:24 Lakat T. Károly

Egy újabb „videós-meccs”, már a Németország – Ghána találkozón történtek tudatában.
Kifejezetten kedvelem az ausztrálokat, mégis kibújik belőlem a rejtett edző, amikor először Krasznicsot majd Ivanovicsot szidom, mint a bokrot (na, jó, annyira azért nem…) jaj,fiam, az nem igaz, hogy válogatott vagy és öt méterről képtelen vagy az üres kapuba betalálni…, aztán rájövök, hogy ez merőben igazságtalan az ausztrálokkal szemben, a z olimpián Sydneyben is milyen jól éreztem magam, most meg ellenük drukkolok?
De sajnos tudom, hogy nekik is, a szerbeknek is olyan mindegy, hogy én szurkolok-e nekik, vagy sem, hiszen tudjuk, amit tudunk (németek, ghánaiak továbbmentek…), akkor meg nem mindegy?
De ezt ők ott, akkor a pályán még nem tudták, az ausztrálok el is lépnek két góllal (és milyen két góllal, bár a másodiknál ismét felvetném a Jabulani megálmodójának súlyos felelősségét…) ám még mindig túl messzire van a továbbjutástól, sok volt az a bekapott négyes a németek ellen.
Az utolsó 6 perc (plusz 3 perc hosszabbítás) drámájáról mégis érdemes beszélni.
Történt, hogy az ausztrál kapusról kipörgött egy fogható labda, egyenesen az éppen ott tétlenkedő Pantelics elé, aki gondolta, ha már addig nem tett semmit a továbbjutás érdekében, akkor ezt belövi.
Nem volt veretes feladat, régen, a 4.-en lakó Noth Vera néni is berúgta volna, pedig amikor csípőprotézis kapott a lelkem láthatóan megkopott legendás gyorsasága, s már a labdakezelése sem volt a régi.(Két éve, hogy elment, Isten nyugosztalja szegényt.)
No, ettől a pillanattól kezdve a szerbek számára adott volt egy feladat: 6 perc (plusz 3 perc hosszabbítás) alatt, ha lőnek egy gólt, akkor csinálhat, Ghána, amit akar, megfeszülhetnek az ausztrálok, ők (mármint a szerbek) a tabella negyedik helyéről a továbbjutást jelentő másodikra lövik fel magukat, Belgrádban meg kezdődhet az évszázad bulija.
Egy gól…
Mi az?
Egy gólocska.
Vagy, ahogy Feleki Kamill mondta a Csodacsatár című filmben Pongrácz Imrének: „Egy góluci…”.
S milyen is a futballsors: az égiek megadják Szerbiának a nagy lehetőséget.
Kettőt is.
Először egy nyilvánvaló 11-est nem ítél meg számukra a bíró, aztán meg Pantelicsnek kéne öt méterről tisztességesen eltalálnia egy labdát, de bokával találja el.
Fölé.
Ha berúgja Szerbia 2. és megdicsőül.
Nem rúgta be, Szerbia 4. és utazik haza.
Nem lehet jó most Pantelicsnek lenni.

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 6

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Kennedy

SZEMÉLYES KEDVENCEM: Firga bácsi a Forró szélből

2010-06-25 08:21:25 Lakat T. Károly

Ha Dánia veri izzé-porrá Japánt abban valljuk be nincs semmi különös.
De fordítva?
Ez még akkor is kisebb mini-csoda, ha pontosan tudjuk, hogy Japán már régen nem az a futballra rácsodálkozó nemzet, amely volt például az 1964-es tokiói olimpia idején, amikor a magyar válogatott akkori középhátvédje a Győri ETO remek középhátvédje, Orbán Árpád volt az, akit néha felállva tapsolt a stadion 80 000-es nézőközönsége.
Mi,magyarok nem igazán értettük, hogy miért ez a hihetetlen ováció minden orbáni megmozdulás láttán, hiszen a Fater (ez volt Árpi beceneve) nem csinált mást,csak amit itthon láttunk tőle milliószor : kifejelte a beívelt labdákat, vagy felszabadított, egy-egy egészséges kapáslövéssel.
Később kiderült: a japánok azért tapsolják kollektíve és ütemesen a magyar futballistát, mert ők addig még soha nem láttak olyat, hogy egy labdarúgó ilyen nagyot (…) rúgjon vagy fejeljen a labdába.
No, valahonnan innen indult a japán futball-ízlés, s jutott el 2010-ben odáig, amit Japántól a dánok ellen láttunk: 3-1-es magabiztos győzelem, kifogástalan erőnlét, hibátlan taktikai felkészültség, remek technikai tudás,mi több, teljesen megérdemel hely a világ pillanatnyilag legjobb 16 csapata között.
Mondják: ha a japánok egyszer elhatározzák, hogy valamit megtanulnak, akkor abban előbb vagy utóbb a világ legjobbjai lesznek.
Szerintem az a „veszély”, hogy ez már most Dél-Afrikában bekövetkezik nem fenyegeti őket, de ha így haladnak minimum egy vb-döntő (húsz éven belül) egyáltalán nem elképzelhetetlen a számukra.
A dánoknak lőttek két káprázatos szabadrúgás gólt, meg egy harmadikat, nem szabadból, amelyben már megbújt minden európai, vagy dél-amerikai finesz, s úgy léptek át Bendtneréken, mintha azok ott sem lettek volna.
A dánok számunkra különösen fontosak, hiszen a mi csoportunk megnyerésével jutottak ki a vb-re, így, bár teljesen feleslegesen, de szeretjük magunkat a helyükbe képzelni.(Ez azért is pikáns játék, mert speciel a dánoktól sem Budapesten, sem Koppenhágában nem kaptunk ki, utóbbi helyszínen meg egyenesen nyertünk…)
Ennek ellenére, ha most arra gondolok, hogy ha a magyarnál nagyságrendekkel jobb dán válogatott kap egy sima hármast Japántól, s élből kiesik, akkor vajon mi várt volna ránk, magyarokra Dél-Afrikában?
Mit kezdtünk volna akár Japánnal, akár Kamerunnal, s akkor most Hollandiát ne is emlegessük (1-6…).
Azt hiszem ez az a gondolat, amelyet nem szabad végig vinni, vagy ahogy ma divatosan mondani szokták: nem szükséges a benne rejlő igazság minden részletét bőven kifejteni.
1964-ben minket, magyarokat bámult Japán.
2010-ban, mi magyarok bámuljuk őket.
Tudom, rohan az idő.
De ennyire?

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 6

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Honda

SZEMÉLYES KEDVENCEM: Kobayasi Ken-Itchiro

2010-06-25 08:18:43 Lakat T. Károly

Kevés jobb dolog történhetett ezzel a világbajnoksággal annál, minthogy kiestek az olaszok.
Semmi szüksége nem volt a mezőnynek erre az agyonkényeztetett, agyonsztárolt társaságra, akik azért űznek rút játékot a világgal, mert az mindenki számára világos, hogy nagyszerűen tudnak futballozni, a legkülönbözőbb okokból, mint nációt is szinte mindenki szereti őket, szóval olyan jó nyári vb-szórakozás lenne akár olasz-szurkolóvá válni erre az egy hónapra, de amit előadnak, azt egyszerűen nem lehet szeretni.
Miután az aktuális világbajnokról van szó könnyű belátni: a csoportellenfeleket, mintha Lippi válogatta volna. Egy Olaszország egyszerűen nem kívánhat többet és jobbat magának a sorstól, minthogy a Szlovákia, Paraguay, Új-Zéland csoportban kelljen az első kettő között végeznie, ennél barátibb hármas az olaszokon kívül senki másra nem várt Dél-Afrikában.
Van benne ugye egy vb-újonc (Szlovákia), egy jó, ám mégsem „”brazil vagy argentin”” dél-amerikai (Paraguay) és (itt most az olaszok nézőpontjából beszélek) „jönnek valakik, valahonnan Új-Zélandról, majd viszünk nekik sok fényképet az Interről meg a Milánról, meg klubzászlókat és jelvényeket is, biztosan örülni fognak neki”.
No, szóval ebben a csoportban végzett a tökutolsó, 4. helyen a Squadra azzurra, úgy, hogy Paraguay ellen örülhetett az 1-1-nek (minden ízében jobb volt Gerardo Martino gárdája…), Új-Zélanddal szemben szintén, a szlovákok meg egyenesen elverték őket.
És még így is tovább szerencsétlenkedhették volna magukat, ha ebben a záró-fordulóban is hozzák az ikszet, ám ennek a szakmai szempontból nulla olasz válogatottnak erre most nem volt esélye. 1982-ben Spanyolországban egyszer már megkísértették a sorsot, akkor három csontváz-sovány döntetlennel tovább lökdösték magukat, s utána fergeteges játékkal megnyerték a vb-t.
Most kulloghatnak haza és nézhetnek szembe a közismerten gyilkos olasz sajtó minden dühével és sértettségével, de ami még ennél is súlyosabb: várják őket a személyükben megalázottnak érző olasz futball-szurkolók, akiknek egója egyszerűen nem bírja el, hogy az ő válogatottjuk a tönkrevertek, hogy azt ne mondjam, a megalázottak közé sorolódjon.
Furcsa, de tény: a franciák könnyebben ússzák majd meg a maguk szintén kapitális balhéját, mint az olaszok, no de ez következik a két ország lakóinak futball-affinitásából is, a franciák szintén imádják ezt a játékot, de hol vannak ők az olaszoktól…
Marcello Lippit sajnálom igazán, hiszen ő a komoly szövetségi kapitányok közé tartozik, a szlovákok elleni mérkőzésen még akkor is tükröződött az arcán a közelgő dráma, amikor elvileg volt esély a továbbjutásra!
Ez az arc a hozzáértésről árulkodott, s valami olyasmit üzent nekünk, a televíziók előtt tegyük fel az olaszok góljáért szorítóknak, hogy „Feleslegesen szurkolnak hölgyeim és uraim.Ez az olasz válogatott nem képes most arra, hogy bármilyen futball-szakmailag értékelhető tettet hajtson végre… Én már tudom… mi kiestünk!...”.
Ezt üzente Lippi arca akkor is, amikor egy Quagliarella nevű, aki addig minden stadionban lévő ember közül talán a legközelebbről nézte a meccset olyan gólt lőtt a jobb felső sarokba, amelynek technikai kivitelére 10-es adna ma a világon bármelyik futball zsűri, ezzel is igazolva, hogy amúgy hihetetlen az a tudás, ami most egyáltalán nem jött ki ezekből az ékes-fényes, pontosabban bántóan gőgös olaszokból.
Mondom: jó, hogy kiestek, mert míg egy, a világ által 1930 óta megszokott, megszeretett, elismert és becsült olasz válogatottra elképesztően nagy szüksége van a mindenkori futball világbajnokságnak, addig arra az olasz „utca-csapatra”, amely Dél-Afrikába érkezett talán még az olaszok sem kíváncsiak.
Kérdezhetnék ezen a ponton: miért a vesztes olaszokról, miért nem a győztes szlovákokról beszélek?
Őszintén szólva, rájuk ha lehet még jobban” haragszom”, mint Paolo Rossi és megannyi itáliai futball-sztár utódjára, mert már a nevük hallatán az jut eszembe, hogy itt vannak tőlünk egy tyúklépésnyire, közvetlen szomszédjaink, semmivel sem jobb a futballhoz való viszonyuk, berendezkedésük,még azt sem lehet mondani, hogy válogatottjuk csupa-csupa zseniből áll, ehhez képest: Szlovákia a világbajnokságon a legjobb 16 között folytatja, mi magyarok erőteljes zuhanásban vagyunk, ha nem is a 116. helyezés,de számunkra valami azzal egyenértékű besorolás felé.
Ez persze semmit sem von le Vittekék érdemeiből.
Háromszoros, vivát, Szlovákiára!

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 6

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: VITTEK

SZEMÉLYES KEDVENCEM: Audrey Hepburn, a Római vakáció című filmben

2010-06-25 08:20:24 Lakat T. Károly

Jelentem: (egy kicsit) beleszerettem Új-Zélandba!
(No, lassan az ítélkezéssel, futball ügyekre tessenek gondolni…; persze, azért, ha jelentkezik egy aucklandi szingli 30-as, biztos, hogy nem ugrok el előle…).
De komolyan: a világ legtávolabbi csücskéből elutazik egy válogatott a világbajnokságra, kimondva kimondatlanul voltaképpen csak azért, hogy a szerencséseknek, akiket csoportjukba juttatott a vaksors legyen kit jól agyba-főbe verni, s mi történik: ez a nemecseki gárda veretlenül úgy utazik haza Dél-Afrikából, hogy nemcsak kivívja világ elismerését és besöpri annak gratulációját, hanem egy kicsit még balszerencsésnek is érezheti magát, mert nem jutott tovább…
Az ilyen válogatottakat lehet feltételek nélkül szeretni és tisztelni.
Nincsenek sztárjaik, nem számolják az Euró-millióikat, nem sztrájkolnak edzés helyett, nem gyalázzák a szövetségi kapitányukat, nem reklamálják, és nem színészkedik végig a mérkőzéseiket, egyszerűen teszik a dolgukat, csinálják azt, amiért a vb-re utaztak: becsületet és elismerést szerezni Új-Zélandnak.
Nem igazán motiválhatja őket más, hiszen a játékosok elsöprő többsége a hazai bajnokságban játszik, akik meg nekivágtak a nagyvilágnak, azok sem jutottak tovább szerényebb besorolású angol kluboknál.
Szóval itt közel sem nemzetközi hírű futball-celebekről, hanem a szó klasszikus értelmében vett játékosokról van szó, tradicionális futballistákról, akiknek a pontos passz mindig fontosabb, mint egy jó nagy adag hajzselé…
Ebből a csoportból Új-Zélandnak vereség nélkül, három döntetlennel hazautazni egy kicsit olyan, mintha megnyerték volna vb-t, szerintem ennél nagyobb sikert nem is nagyon tudtak volna sem feldolgozni, sem kellően a helyén kezelni.
Így volt ez jó, nekik is, a világnak is.
Kár, hogy most majd négy évig megint nem hallunk róluk szinte semmit…
Paraguay?
Csoportelsőként jutottak tovább onnan, ahol Olaszország lett az utolsó.
De még ők sem mondhatják el magukról, hogy legyőztük Új-Zélandot…

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 5

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Santa Cruz

SZEMÉLYES KEDVENCEM: Új-Zéland válogatottja

2010-06-25 08:23:12 Lakat T. Károly

Egy meccs, amelyet akár le se játszottak volna.
Hollandia már továbbjutott, Kamerun már kiesett, kínos kötelesség csupán a játék, mert nem lejátszani mégsem lehet.
Annyiban azért feltétlenül érdekes volt, hogy láthattuk: mit tud Hollandia akkor, amikor teljesen mindegy, hogy mit tud, s mit tud Kamerun, amikor szintén nem számít a tudása.
Kiderült: Hollandia ugyanazt tudja, mint amikor számít, Kamerun meg most sem tudja azt, amit tudnia kéne akkor, ha van jelentősége.
Hollandia játszadozott, Kamerun nézegette.
Van Persie villogott, Eto’o magányosan szenvedett.
Beszállt Robben is és jó volt látni, hogy már semmi baja.
Mégis csak ellenünk sérült meg, bár semmi közünk nem volt hozzá.
A hollandok simán nyertek akkor, amikor akár ki is kaphattak volna.
Kamerun simán veszített akkor, amikor akár mutathatott is volna valamit magából a világnak.
Hollandia jó.
Bármeddig eljuthat.
Kamerun gyenge.
Yaoundéig juthat csupán.
Szerintem már ma.

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 5

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Robin Van Persie

SZEMÉLYES KEDVENCEM: Détári gólja az 1984-es holland-magyaron, Rotterdamban

2010-06-25 09:50:53 szabolali

Foci Vb egy kicsit másképp!
Először is szeretném leszögezni,hogy nem vagyok foci ellenes, a jó focit én is szeretem! De nehezen tudom megérteni azt az őrületet, ami ezt az eseményt jellemzi! Érdekes kimutatásokat lehetett olvasni a mindig naprakész angol kutatóktól, akik egyébként szintén megérik a pénzüket! De maradjunk a témánál. A kutatások szerint, a foci VB alatt megtöbbszöröződnek a válások világszerte, mivel megnő a feszültség a családokon belül! A férfiakhoz nem lehet hozzászólni, és nem értik, hogy a nők miért nem értik meg ennek az okát!
Tényleg mi ennek az oka?
Mert azon kívül,hogy szereti valaki a sportot, azon belül a futballt, még nem kellene, hogy automatikusan azt jelentse, hogy napi öt órát a tv előtt ülve meccseket nézzen egy egész hónapon keresztül! Nem tudom mi játszódik le az emberek fejében ilyenkor! Lehet hogy ez valami hormonális dolog a hímnemű sorstársaimnál, vagy ez is egy módja annak, hogy az emberek elmeneküljenek a napi problémák elöl!? Addig is amíg a meccseket nézik, nem gondolnak arra, hogy mi van a munkahelyen, és otthon az asszonnyal. Kikapcsolnak teljesen, és csak a foci létezik! Nem új keletű dolog ez,mert már ősidők óta ez a sport valamiért az emberek vérébe ivódott! Valószínűleg Magyarországon azért ennyire szembetűnő a változás foci VB alatt, mert egyébként a kritikán aluli magyar bajnokság miatt, már nem sok embert hoznak lázba az itthoni események! Vagy talán nincs rá pénz!? Más európai,vagy tengerentúli országban, ez messze nem így működik! Lehet arra is fogni a dolgot, hogy a nehéz gazdasági helyzetben ,nem sokan engedhetik meg maguknak, hogy rendszeresen meccsre járjanak, bár szerintem ez csak kifogás! Mivel Közép, és Dél-Amerikai országokban sem hiszem,hogy magasabb lenne az életszínvonal, és mégis ettől függetlenül, 100ezer ember van kint minden alkalommal a stadionokban! Hogy talán a minőséggel van a gond?
Elgondolkodtató, mert vajuk be őszintén, kinek van felesleges akár 1000 forintja is egy ilyen színvonalú eseményre!?
Inkább fagyit vesz belőle, és közben azon mereng, vajon hova tűntek azok az ötvenes évek,mikor még az egész világ tőlünk rettegett?
Ígéret volt bőven, de semmi sem változott, szóval én is elnyalom a fagyimat, és azon gondolkodom, ma melyik meccset közvetítik a VB-ről!
Lehet én sem vagyok különb a többi férfitól? Ha kezdődik a meccs, megszűnik minden, és az asszony továbbra sem érti, hogy mit lehet azon k..va focin élvezni!
Nem baj! Én sem,de megőrülök érte!

2010-06-26 06:47:24 Lakat T. Károly

0-0.
Még leírni is fáj egy brazil-portugál ürügyén.
Egy brazil-portugált nyerje az egyik csapat 6-0-ra, vagy a másik 7-3-ra, játszanak 5-5-ös döntetlent, esetleg legyen 6-5 ide (vagy oda), csak 0-0-at ne, könyörgöm.
Ha a Csárdáskirálynőre ültem be, akkor nehezen fogadom el, hogy a Walkürt játsszák, kiváltképp, ha a színpadon a földkerekség legjobb „operett színészei” tolonganak.
Wágnerrel sincs semmi baj, de ő írja a „zenét” a németeknek, az angoloknak, vagy éppen Svájcnak, ha a brazilok és a portugálok kérnek maguknak darabot és a darabban szerepeket, akkor jöjjön Lehár, vagy ha nagyon korszerű akarok lenni, akkor legyen egy vadonatúj Webber musical.
Márpedig ez a brazil-portugál „wágneri” volt akárhonnan is nézem, a futball-tangó és a futball-szamba királyai körzővel, vonalzóval tervezőasztalon megtervezett táncot jártak másfél órán át, igaz ezért elsősorban a táncrend volt a hibás.
Ha a világnak csak egy mákszemnyi szerencséje van, akkor ezt a brazil-portugált a csoport 2. fordulójában játsszák, mert akkor azt hiszem, ma nem keresnénk, hogy eddig melyik volt a világbajnokság legjobb meccse.
Az első fordulóban nem lett volna jó, mert akkor ugye, még mindenki óvatos, csak arra figyel, hogy ne kapjon ki (bár, mint tudjuk minden meccs más, de az az érzésem, hogy az első körben ez a meccs pontosan ugyanolyan lett volna, mint volt amilyennek most láttuk…), a harmadikban szintén halálra ítélt a dolog, hiszen már adott egy kész helyzet, amelyet magukkal visznek a csapatok a pályára,s hiába fogadkoznak napestig, teljesen elfelejteni nem tudják.
„Középen” viszont nincs mese, egymásnak kell esni, márpedig ennek a két válogatottnak van mit egy igazi futball háborúban magával vinni a harctérre.
A jószerivel már megoldott képlet (jelesül: a kezdés pillanatában mindkét gárda továbbjutónak tekinthette magát…) dacára még tisztességesen estek egymásnak a csapatok, volt iram, harc, küzdelem, test-test elleni viadalok sora, csak sajnos sokkal inkább birkózták, mint játszották a futballt azok, akiknek a játék, még inkább a fölényes technikai tudáson alapuló játékosság az életelemük.
Őszintén szólva én a portugáloktól az előzmények ismeretében (és itt természetesen nem a vb-n lejátszott mérkőzéseikre gondolok…) a felét sem vártam annak, mint amit produkálnak. Nehezen felejthető az ő selejtező csoportbéli bukdácsolásuk, hogy volt idő, amikor egy albániai meccsen olyan távol volt tőlük Dél-Afrika, mint amilyen távol volt bizonyos Valentyin Katajevnél egy fehér vitorla.
Egészen pontosan, ha ott a 93. percben (mert mikor máskor?) a totális bukástól való páni félelmében bizonyos Bruno Alves nem bóklászik előre a szkipetárok kapuja elé és nem fejel be egy kósza beadást, akkor most a svédek világbajnoki szereplését elemezzük a portugáloké helyett.
A brazilok most tipikusan „harmadik meccses” brazilok voltak, a maguk felforgatott csapatával (ugye, nem gondolja komolyan senki, hogyha ez egy igazán fontos és sorsdöntő meccs, akkor Julio Baptista és Nilmar a kezdőben kap helyet, s Robinho még csereként sem lép pályára…) óvatosra hangolt alaptaktikájával, mondjuk ki: unalmával.
A másik oldalon C.Ronaldo volt talán az egyetlen, aki rangadónak hitte azt, ami a pályán történik, márpedig előzetesen talán róla gondolta volna ezt a legkevésbé az ember.
Egyedül azonban még ő is nagyon kevés akár csak egy közepes Brazília ellen, már az nagy dolog, hogy a 0-0-at hozta.
Ha valaki nem látta a meccset, s csak a 0-0-at látja (mondjuk egy újságban), akár azt is hiheti, biztos kimaradt mindkét kapunál nyolc-nyolc helyzet, a kapufákat valószínűleg szilánkosra rugdosták, elhibáztak 11-eseket, szóval volt (lehetett) ott dráma, csak éppen gól nem született.
Jelentem: helyzet sem volt.
Csak helyzet volt!
Hogy a döntetlen nagyon is megfelelt mindkét oldalon…
A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 5

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: C. Ronaldo

SZEMÉLYES KEDVENCEM: Garrincha cselei az 1958-as svédországi világbajnokságon

2010-06-26 06:54:17 Lakat T. Károly

Három gólt dübörögtek össze az elefántok Észak-Korea ellen, de összedüböröghettek volna tizenhármat is - mindenképpen kiesnek.
Kiesnek, mert miközben Drogbáék nekiesnek, a fél-lábbal már otthon lévő Koreának Brazília úgy vigyáz Portugáliára, mint a nagytestvér a kishúgára, amíg a mama haza nem érkezik.
Kár Elefántcsontpartért, mert messze többet tudnak annál, mint amennyi ezen a vb-n kijött belőlük.
A még elviselhető 4 ponttal estek ki, de azt hiszem, nemcsak saját országukban vártak ennél is jóval többet tőlük.
Ott ahol Eboue, Kolo Toure, Keita, Yaya Toure, Kalou és mindenekelőtt Didier Drogba akár egyszerre is a kezdő csapatba állítható, nem lehet az álmok világa a továbbjutás. Rendben, gondolkozzanak úgy, hogy ezt a csoportot Brazília mindenképpen megnyeri, ezzel ne is foglalkozzunk. Az nem valószínű, hogy Észak-Korea a továbblépés szempontjából bekavar, maradunk akkor ugye egy továbbjutó helyre mi, és Portugália.
Nos, ehhez kellett volna megverni Portugáliát, de ez nem sikerült, játszottak egy halálosan unalmas ikszet (0-0), igaz még csak „félig” Drogbával (bár a Chelsea világsztárja a későbbiek során is csak félig volt pályán igazi önmagához képest…) de ez akkor is kevés volt, sőt, mint később kiderült: a továbbjutás szempontjából szinte sorsdöntő.
Minden jel arra mutatott, hogy az utolsó csoport meccsen átrohannak Észak-Koreán, hiszen az ázsiaiak még nyilván a 7 bekapott portugál góltól sokkolt állapotban lépnek majd pályára.
De nem ez történt, a „kicsik” tökéletesen összeszedték magukat, a luzitán horror már nem érződött a futballjukon, sem többet, sem kevesebbet nem adtak magukból, mint akár Brazília ellen, amikor mindenki őket ünnepelte, hogy csak 2-1-re kaptak ki.
Esélyük itt sem volt a pontszerzésre, de most nem verték grízesre őket, mint tették azt velük C. Ronaldoék, úgy látszik Drogba ellen könnyebb, bár ebben azért nem vagyok olyan nagyon biztos.
Észak-Korea három vereséggel 1-12-es gólkülönbséggel búcsúzott a vb-től.
A maga nemében ez sokkal jobb eredmény, mint akár az olaszoké, akár a franciáké…
(Ugye, milyen relatív játék is tud lenni néha ez a futball?)

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 5

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Yaya Toure

SZEMÉLYES KEDVENCEM: Az észak-koreai szövetségi kapitány lódenkabátja

2010-06-26 06:57:00 Lakat T. Károly

Micsoda meccs!
Micsoda meccs…
…lehetett volna, ha ugye a csapatok közül akár csak egy is akadna, amely hajlandó lenne a világízlésnek megfelelni, miközben lemond saját, jól felfogott érdekéről.
Ne legyünk naivak: ilyen csapat nincs.
Sem a világbajnokságon, sem a Bora- Bora szigetek járási bajnokságában (már ha vannak ott járások egyáltalán, félek, hogy nincsenek, de ez a lényegen nem változtat…) sem sehol; fájdalom, hogy ezt a tételt most két olyan csapat bizonyította, amely szimpátia mutatói alapján simán világbajnokságot nyerhetne.
A spanyolokba már régen belepistult minimum a fél világ, Chilét viszont a döntő többség ezen a világbajnokságon szerette meg, teszem gyorsan hozzá, teljes joggal.
Fogalmam sincs hogyan csinálta szövetségi kapitányuk az argentin Bielsa, hogy egyszerre hozott össze ütőképes, korszerű, a modern futball minden elemét felvonultatni tudó, de ugyanakkor a latinos hagyományokat őrző, a játékos, trükkös, virtuozitásra épülő félig európai-félig dél-amerikai futballt játszó csapatot, amelyet ráadásul még szeretni is lehet.
De sikerült neki, így bár a Spanyolország-Chile találkozó utolsó huszonöt perce penetráns módon csak és kizárólag Svájc kigolyózásáról szólt, ezért olyan nagyon (a svájciakon kívül, persze…) senki sem haragudott, mert az a nagy igazság, hogy a spanyolokat, de Chilét is mindenki a legjobb 16 között szerette volna látni.
Puszta szimpátia alapján ugyan nagyon nehéz objektíven ítélni (nem is lehet…) az ilyen „ejtsük ki, tartsuk bent” kérdésekben, de a mostani helyzethez sokat tett hozzá Svájc is, amely ezúttal saját magán is képtelen volt segíteni.
Esett ezen a meccsen három gól, ebből kettő mestermunka volt a maga nemében.
A spanyolok mindkét góljánál én csak a bársonyos-belsőkre hívnám fel a figyelmet.
Bársonyos-belsők alatt ezúttal a lábnak azt a részét értem, amellyel előbb David Villa, majd valamivel később Iniesta küldte a chilei hálóba a labdát.
A futballban köztudott, hogy belsővel a legkönnyebb rúgni (a legpontosabban is így lehet egyébként…), de úgy ahogy David Villa az ámokfutóra emlékeztető módon, totál feleslegesen kiszánkózó chilei kapustól kapott labdát a hálóba küldte, azt csak a kivételes klasszisok tudják.
Az extrémitás az volt a megoldásban, hogy az immáron barcelonai illetékességű csatár nem állította meg a váratlanul elé került labdát, nem nézett föl, nem mérte be a kapu és a kapus helyzetét/irányát, hogy aztán majd jobbal, kitámasztva ballal lőjön, hanem az elé guruló labdát egyből, állítgatás és igazgatás nélkül küldte a chilei kapuba.
Nemcsak hihetetlenül szép, nemcsak látványos, hanem irgalmatlanul nehéz megoldás az ilyen.
Iniesta is több megoldás közül választhatott volna, de ő is a finom, puha, mondhatni bársonyos-belső mellett döntött, amikor még csak nem is különösebb erővel a bal sarokba küldte a labdát, egy olyan kifordított lábmozdulattal, amely ahhoz volt elengedhetetlenül szükséges, hogy a labda részint elkerülje a becsúszó chilei védőket, részint ne érje el a kapus, részint pont beférjen a kapufa mellett az oldalhálóba – belülről.
A vérlázító utolsó húsz-huszonöt perc alatt erre a két gólra gondoltam.
Meg arra, hogy ez a David Villa meg ez az Iniesta ősztől egy csapatban játszanak majd Barcelonában…

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 6

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: David Villa

SZEMÉLYES KEDVENCEM: A Real Madrid gombfoci csapata (1960)

2010-06-26 07:00:10 Lakat T. Károly

(No comment)

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 3

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Ilyen nem volt

SZEMÉLYES KEDVENCEM: Az argentín játékvezető Baldassi, aki lefújta…

2010-06-26 20:42:41 Lakat T. Károly

Luis Suarez remek futballista.
Megkockáztatom: minimum olyan, mint Diego Forlan.
Mindkét gól, amelyet Dél-Koreának rúgott a klasszis üzenete, kiváltképp a második.
Az első „aki veszt hazamegy” meccs mégsem a győztes Uruguayról szólt.
Uruguay „csak” győzött, ezzel szemben a vesztes Dél-Korea majdhogynem győztesként távozott.
Ugye, milyen sokszor írjuk, olvassuk, látjuk, halljuk: „Így lehet kiesni!”, „Így nem lehet kiesni!”.
Nos, UGY lehet egy világbajnokságról kiesni, ahogy Dél-Korea búcsúzott.
Meglehet, ha a két félidőt megcseréljük, akkor már nem egészen ez a helyzet, ám miután a félidőket a gyakorlatban nem szokták megcserélni, mindenki azt láthatta, hogy fordulás után csak egy csapat van a pályán, s az az egy bizony lefutballozza az ellenfelét.
Uruguay, sokat mondok, ha összesen három percet töltött a dél-koreai térfélen, igaz ebből volt egy olyan másfél, amely alatt a világ jelenlegi nyolc legjobb válogatottja közé lőtte magát.
Jelentős segítségére volt mindebben Luis Suarez, aki az Ajax színeiben öregbíti a klasszikus uruguayi csatárok hírnevét, de akire csak most a világbajnokság alatt kezd el felfigyelni a nagyvilág.
Nemhogy méltó párja, jóval nagyobb hírnévvel bíró csatártársának Forlannak, hanem lassan mestere fölé kerekedik.
Ahhoz, persze, hogy elegendő tere legyen elengedhetetlenül szükséges, hogy az ellenfelek védőinek figyelme megoszoljék kettőjük között (és ebben nagy érdemei vannak a labda nélkül is rengeteget mozgó Forlannak…), tipikus példája volt ennek az első uruguayi gól, amikor a teljes dél-koreai védelem hagyta robinsoni magányosságban Suarezt, aki élt is a felkínált kivételes lehetőséggel.
A második gólhoz azonban már nem lett volna elég Forlan „aknamunkája”, ahhoz kellett az a kivételes rúgótechnika, amely ennek a Luis fiúnak a sajátja. Jobb belsővel csavarta fel a labdát a koreai kapu bal felső sarkába, ami azért is kivételes bravúr, mert a kapus a szituáció láttán száz százalékig biztos lehetett abban: a befelé csel után, a jobb belsővel való csavarás következik.
És mégsem tudott hárítani.
Dél-Koreának a fordulás után minden lehetősége meg volt arra, hogy továbbjusson.
Nemcsak nagy fölényben, de nagyon jól is játszottak ekkor, uralták a meccset, óriási helyzeteik voltak, de a futball istene most valamiért úgy akarta, hogy Uruguay jusson tovább.
Dönthetett volna ellenkezőleg is, s akkor sem téved.
Biztos, hogy lesz még olyan páros mérkőzés a legjobb 8 közé jutásért, amelynek végén szíve szerint mindkét résztvevőt kiesőnek nyilvánítaná a nagyérdemű, míg ezen a meccsen szerintem szavazással Uruguay és Dél-Korea is továbbjutott.
Viszont csak Uruguay marad.
Most már nem mernék jósolni arra, hogy meddig…

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 7

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Luis Suarez

SZEMÉLYES KEDVENCEM: Chivito al pan (uruguayi szendvics)
(Marhasteak-et süssünk serpenyőbe, sózzuk és borsozzuk meg. Amikor félig átsült tegyünk rá sonkát, mozzarellát és süssük addig, amíg a sajt rá nem olvad. Tegyük bagettbe, vagy kenyérre, ezután következik rá a majonéz, a paradicsom, a saláta és a főtt tojás)

2010-06-27 07:11:40 Lakat T. Károly

Ha nem bizonyos Richard Kingson védi Ghána kapuját az USA elleni meccsen, akkor most ugyanebben az írásban azt lehetne fejtegetni, hogy hiába, ezek az amerikaiak milyen fantasztikusak, lám, lám egyáltalán nem a vak véletlen műve volt, hogy az utolsó utáni pillanattól még három pillanattal később a legjobb 16 közé rúgták magukat, meg egyébként is, ha az amerikaiak egyszer komolyan vesznek valamit, akkor abban előbb-utóbb a világ legjobbjai lesznek…
De miután Kingson védett és volt hozzá egy játékostársa Asamoah Gyan ez most elég is volt Ghánának a továbbjutáshoz.
Mindezzel természetesen egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy Ghána két játékossal győzött le tizenegy amerikait, de azt igen, hogy míg az egyik oldalon ezúttal akadt két extra-klasszis teljesítmény, addig ugyanilyen a másikon ezúttal nem volt.
Az amerikaiak a második félidőben a szó szoros értelmében tönkre verhették volna ellenfelüket, de ekkor egy kicsit beleszerettek a saját egyenlítésükbe, részint mintha ők is érezték volna, hogy hatalmas fölényben játszanak, sorra alakítják ki a helyzeteiket, következésképpen előbb-vagy utóbb gólt is fognak rúgni.
Nos, ez volt a történelmi tévedésük, mert a percek felmorzsolták őket a reményeikkel együtt, s kénytelenek voltak a mindig kétséges végkimenetelű kétszer 15 perces hosszabbításra bízni a sorsukat.
A ráadás félórával egyébként az igazi esélyt Ghána kapta, hiszen ők mintegy újrakezdhették a mérkőzést, s miután azonnal a folytatás legelején Asamoah Gyan jelezte a világnak, hogy a jövőben kéretik őt a kiemelkedő klasszis csatárok között számon tartani, a helyzet pontosan olyan lett újra, mint volt a találkozó első félidejében 1-0-s ghánai vezetésnél.(Az első gólnál egyébként halkan felvetném az amerikai kapus felelősségét, hiszen Boateng életerős lövést küldött ugyan kapura, de abból a szituációból a rövid sarokra „nem illik” gólt kapni…)
A különbség abban jelentkezett, hogy Donovanék, akik eddig valamennyi vb-meccsük szinte minden pillanatának minden felvetődő kérdésére kapásból, fejből tudták a választ, most elbizonytalanodtak, tanácstalanná váltak.
Mentek, meneteltek (kicsit monotonul, kicsit kötelességből, kicsit a beidegződések okon) szünet nélkül előre, ám ekkor már hiányzott futballjukból az ötlet, a váratlanság, az a végső pillanatokhoz elengedhetetlenül szükséges plusz, amit csak a frissesség tud megadni.
Egy büntető párbajig persze még így könnyedén eltuszkolhatták volna magukat, de most nem volt szerencséjük, sőt miután kényszerűségből a szokottnál sokkal jobban kinyíltak még akár újabb gólt is kaphattak volna.
Ghánát most majd elkezdi feltérképezni a futball világ.
Lesz is vele dolga elég, hiszen ők valami egészen különleges futballal lepték meg Dél-Afrikában a mezőnyt.
Ez a futball nem szegezi a székükhöz a stadionban lévőket; nem ejti egyik ámulatból a másikba a televíziók előtt ülőket, első ránézésre egyszerű (fantasztikus fizikai képességekre és hibátlan technikai tudásra épülő) szigorú szabályokon nyugvó rendszerjáték, ám amely ellen még eddig senkinek sem volt jó válasza ezen a világbajnokságon.
Igazi szakértőktől származó elemzésért gondolom most az uruguayi válogatott szövetségi kapitánya Oscar Tabarez adná a legtöbbet, bár ő gondolkozhat úgy is, hogy fájjon a fejük a ghánaiaknak, hogyan veszik le a pályáról az ő Suarez-Forlan kettősét, ami ugye máris eggyel több, mint Ghána Asamoah Gyan nevű csatársora…
Ha az előző mérkőzés ürügyén azt mondtam, hogy igazság szerint Uruguay mellett Dél-Korea is megérdemelte volna a továbbjutást, akkor ennyi jár az amerikaiaknak is.
A futballban azonban csúfosan megbukik a 2X2 néha 5 című film alapigazsága.
Itt, ha 2X2 csapat csap össze, a végén mindig csak kettő maradhat állva.
És ezt a kettőt esetünkben Uruguay és Ghána.
Mit mondjak, jól kifogták egymást…

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 7

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Richard Kingson

SZEMÉLYES KEDVENCEM: Theodore Dreiser: Amerikai tragédia (1925)

2010-06-28 06:11:40 Lakat T. Károly

Lejátszották a futball Casablancáját, a klasszikusok klasszikusát a német-angolt, Humphrey Bogart, Ingrid Bergman és Szőke Szakáll (Gerő Jenő) helyett Schweinsteigerrel, Müllerrel, Klóséval és egy Jorge Larrionda nevű uruguayi bíróval a főszerepben. Jó lenne itt néhány nevet az angol válogatottból is megemlíteni, de ők ezúttal nem szereplői, hanem csak nézői voltak a vetítésnek, méla közönnyel és bántó egykedvűséggel nézték végig, ahogy a németek tönkre verik őket.
Mert tönkre verték, ez nem vitás, s most tisztelettel kéretik nem előjönni a süket demagógiával, hogy „de mi van akkor, ha a teljesen szabályos góljukat megadják”, mert a futballban bizony előfordul, hogy valakinek a teljesen szabályos gólját nem adják meg, mint ahogy az is, hogy a szabálytalant meg igen; az 1966-os vb-döntő Hurst-gólja (?) és Maradona mexikói „röplabdája” óta ebben a műfajban minden és mindennek az ellenkezője elképzelhető.
Ebben a sorozatban sem titkoltam egy percig sem, hogy „örült” angol „szurkolóként” vágtam neki ennek a vb-nek, bár pontosan tudtam, hogy miként 1966 óta minden Eb-n és vb-n úgy most is rútul becsap majd az én csapatom és világbajnoki cím helyett pontosan az a szégyenteljes hazakullogás következik majd be, mint ami meg is történt. Ám miután angol drukker vagyok, talán hitelesen hangzik, ha azt mondom: semmi keresnivalónk nem volt nekünk már ezen a világbajnokságon. Amikor az USA-t, majd Algériát is sikerült nem megverni, utána pedig országos ünnepet „ültünk”, mert Szlovéniát „legázoltuk” 1-0-ra, már világosan látszott: itt nem továbbjutásról, hanem továbbvánszorgásról van szó.
A németek ellen aztán (ahogy nagy sablonnal mondani szokták) ütött az igazság órája, legyünk reálisak: 2-0-nál egyszer már cipóra voltunk verve, s bár szinte a semmiből Upson fejelt egy „felugrok, megállok egy kicsit a levegőben, aztán bólintok” típusú gól, majd erre jött az évtized bíróbakija, de szerintem, ha a 2-0-ból 2-2 lesz, ezek a németek a második félidőben akkor is bőven bedarálnak „bennünket”.
Tény: nincs csapata a világnak, amelyet egy kulcspillanatban rútul elvett gól nem vet vissza, nem tör meg, nem szívja ki belőle még azt a cseppnyi erőt és akaratot is, amennyi egyáltalán benne van.
Az angoloknak azonban akár többlet energiát is adhatott volna Lorrionda „gaztette”, hiszen Terryéknek érezniük kellett : most meg vannak fogva a németek, most van itt az esély, gyerünk, fussunk már egy kicsit, tegyük oda magunkat, ha már eddig csak közelről néztük, hogy milyen jó kis játékos ez az Özil, ez a Schweinsteiger, ez a Klose, meg ez a Müller, csináljunk már valami, ami miatt mi vagyunk a híres büszke Anglia, amely ugye, saját magát a kezdés előtt még a világbajnoki cím megnyerésére is esélyesnek tartotta.
Erről azonban szó sem volt. A fordulás után a németek újra tönkre verték Angliát, az utolsó húsz percre edzőmeccs jellegűvé téve a találkozót. Azt csináltak, amit akartak, az angoloknak semmire, még az ekkor már tényleg semmi német játékra sem volt válaszuk. Az utolsó húsz percben már csak arra vártak, hogy mikor lesz vége a szenvedésüknek, s mehessenek haza Angliába.
Kevés nagyobb szégyen érhet válogatottat egy nyolc közé lejátszott vb-mérkőzésen annál, mint amit a németek szövetségi kapitánya Joachim Löw tett, aki 18 (!) perccel a befejezés előtt lehozta két leggólerősebb játékosát Klosét és Müllert, jelezve a nagyvilágnak: őket már a folytatásra pihenteti, hiszen ez a meccs meg van nyerve…
Nem tévedett, nem nagyképűsködött: a meccs tényleg meg volt nyerve (szerintem már 2-0-nál is…), pedig egy igazán jó angol válogatott (soraiban a világ egyik legjobb csatárának tartott Rooney-val) 18 perc alatt bármire képes lehet.
Ezúttal viszont csak annyira volt képes, hogy ha nem is csúnyán, de szomorúan, futball múltjához képes méltatlanul, ha nem is megalázva, ám megszégyenülve távozzon a nagy futball színpadról.
A németek sokkal könnyebben nyertek, mint arra álmukban gondolhattak volna.
Pedig már ők sem olyanok, mint régen.
Mint ahogy ez a mostani német-angol sem hasonlított a két nemzet oly sok egykori, gigászi futballcsatájára.
A „Casablanca” ugyan most újra vetítésre került, ám ez a kópia már erősen karcos.
Olyan, mint amikor a régi filmkockákon „esik az eső”…

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 6

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Thomas Müller

SZEMÉLYES KEDVENCEM: Sam, a Casablanca néger zongoristája és az As Time Goes By

2010-06-28 06:15:59 Lakat T. Károly

Tevez, Messi, Higuain.
Miről beszélünk?
Ha úgy adódik, hárman elintézik, sőt talán még Messi sem kell hozzá.
Mit tud ezzel szembe felvonultatni Mexikó?
Egy kölyökképű Dos Santost (kísértetiesen hasonlít Koletár Kálmánra, aki az Én és a nagyapám című filmben, mint Tóth Berci lőtte a VII.-esek góljait, miután „tettestársával” bizonyos Daru Katival még a vas- és fémgyűjtési versenyben is győzelemre vitték az osztályt… ), egy szervezett védekezést, egy játékügyes középpályás sort, egy tökéletesen veszélytelen támadójátékot és a világ szimpátiáját.
Milyen reményeik lehetnek mindezzel együtt az amúgy is kirobbanó formába lévő argentinokkal szemben?
Annyi, amennyit láttunk.
Semmilyen.
Tény: a gauchok első gólja egyértelmű leshelyzetből esett.
Tény: ez jelentős befolyással lehetett a mexikóiakra, de ahogy az angolok nem Lampard nem gólnak nézett lövése miatt estek ki, úgy Mexikó búcsújának oka sem az volt, hogy Tevez két lépéssel közelebb állt a kapuhoz, mint szabad lett volna.
Nem, a mexikóiak azért kaptak ki, mert Argentína laposra verte őket; mert a futball minden elemében jobb voltak náluk; mert sokkal inkább ott a helye a világ legjobb nyolc csapata között, mint Aguire kapitány legénységének.
Gondolom, azért ez is számít valamit, de ha nem, akkor elnézést kérek minden Mexikó-pártitól, miközben jómagam sem vagyok Mexikó ellenes, sőt.
Amúgy, a futball amennyire igazságtalan tud lenni néha, legalább annyiszor igazságot is szolgáltat.
Tevezt ugye most kárhoztatja és bírálja a világ, mert fejelt egy nyilvánvaló lesgólt.
Pontosabban a bírót meg a partjelzőt szidják igazán, de ahogy anno Henry is vitte a játékvezetői hiba minden hordalékát, úgy Tevez sem mentesül ez alól.
De mit tett még ez a derék Tevez fiú?
Gondolta: „ha azt hiszitek, hogy én csak ilyen „csalós” gólokat tudok szerezni, akkor figyeljetek csak egy kicsit…”.
És a második félidőben belőtte a világbajnokság eddigi legnagyobb gólját, vagy 25 méterről olyan erejű bombát zúdított a mexikói kapu bal felső sarkába, mintha a NASA-tól kért volna kölcsön némi rakétaindító töltetet a lövéséhez.
„Ha kéritek, tudok ilyet is…” – mondhatta volna a gólja után, de még erre sem volt szüksége.
A játék képe önmagáért beszélt.
Mexikó mindenesetre szebben, tartalmasabban búcsúzott ettől a vb-től, mint Anglia.
Igaz, abból a szempontból szerencséjük volt, hogy bizonyos Lionel Messi mintha még mindig nem érkezett volna ki erre a világbajnokságra…

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 6

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Tevez

SZEMÉLYES KEDVENCEM: A sziklaugrók Acapulcóban

2010-06-29 07:25:13 Lakat T. Károly

A futball történelem eddigi talán legfeleslegesebb 11-esét Szlovákia kapta, hiszen 0-2-nél ugyan mire megy az ember egy büntetővel, amelynek sikeres elvégzése után már újrakezdésre sincs idő, mert vége a meccsnek. Szlovákia mégis futball történelmének talán leghasznosabb 11-esét kapta a 91. percben, már megvert, már kiesett, lélekben már otthonlévő állapotában Hollandia ellen. Lélektanilag volt nagyon fontos ez a büntető, hiszen a 2-1 az még sem 2-0; hiszen úgy fejezték be a mérkőzést és egyben a világbajnokságot, hogy ők rúgtak gólt, s nem ők kaptak, s mert módjuk nyílt arra, hogy ne csak a vb-búcsú okán ölelkezzenek egyszer össze a stadion közepén. Szlovákia szépen halt meg. Továbbjutotta csoportjából, ami önmagában véve már bravúr volt, aztán csak minimális különbséggel bukott el a világbajnoki címre is okkal-joggal esélyesnek tartott hollandok ellen (tessék csak elképzelni milyen büszkén jött volna le a pályáról a magyar válogatott Amszterdamban, ha csak 2-1-re kap ki Robbenéktől, 6-1 helyet…), s úgy mehet haza, mintha vb-döntőt játszott volna. S ez még mind semmi: a mérkőzésnek volt néhány olyan perce, amikor nemcsak szimbolikus formában volt jelen a továbblépés lehetősége a szlovák válogatott életében, hanem nagyon is valóságosan. Házi használatú gól automatájuk, bizonyos Wittek egyre másra püfölte bele a labdát az amúgy méltatlanul keveset emlegetett Stekelenburgba, aki döbbenten állt a történések előtt, hiszen az ő kapuja környékén nemhogy ilyen „Wittekek”, de a szlováknál klasszisokkal jobb csatárok sem nagyon szoktak helyzetbe kerülni. A meccset amúgy megint Arjen Robben döntötte el. Ha nem is tényszerűen (hiszen Sneijder is rúgott egyet) de a gyakorlatban feltétlenül, hiszen a Bayern üveglábú zsenijének gólja arra figyelmeztette a szlovákokat: lelkesedjetek csak, szívjátok magatokat, dolgozzatok és hagyjatok ki nyugodtan helyzeteket, majd ha úgy adódik Arnje nekiindul, jár némi tojástáncot közöttetek, aztán világhírű bal lábával elintézi a meccset – a mi javunkra. A rengeteg jelentés, híradás, tudósítás, beszámoló és kommentár rengetegében már nem is tudom, hogy olvastam vagy hallottam azt az orbitális marhaságot, miszerint hogy van az, miszerint mindenki tudja, hogy Robben mit fog csinálni, s ő ennek ellenére mindig megcsinálja… Nos, ez azért eget-verő butaság, mert a Robben táncnak nem az a lényege, hogy az ellenfelek ismerik a koreográfiáját, hanem az, hogy nincs ellenlépésük vele szemben. Persze, hogy tudják (mint ahogy fölöttünk lakó a Gera Kati néni is tudja, pedig ő horgolni és porcinkulát ültetni szokott meccselemzés helyett…), hogy amikor Robben labdát kap és megteheti, akkor befelé kezd el cselezni vele. Csakhogy úgy cselez (pontosabban úgy tartja maga alatt a labdát…), hogy a védő szabályosan nem képes elvenni tőle. Felrúgni felrúghatja, de az még rosszabb, mert a szabadrúgás a hollandok esetében fél gól, no meg most már a sárgákat is rendesen szórják a bírók, s ugye a vb-nek ebben a szakaszában ki az, akinek minimum egy nincs már ebből a lapból? Szerelni tehát nem lehet, eldózerolni öngyilkosság, marad a remény: hátha mellé, vagy fölé lövi. Robbennek azonban olyan bal lába van, amely ha megfelelően élesített és pontosított, akkor a kaput 10-ből 8-szor biztos, hogy eltalálja. Itt a beélesítésen és a pontosításon van a hangsúly. Olyan ez, mint a Sakál napja című klasszikus film dinnye jelenete. Ott Oliver Doggan, aki bérgyilkosként De Gaulle tábornok lelövésére készül, úgy tréningezik a gyilkosságra, hogy az erdőben a faágra akasztott görögdinnyén gyakorol.(Ez lenne majd később a tábornok feje…) Kétszer céloz, ám hiába fizetett ki iszonyatos summát a mindent tudó fegyverért, a golyók csak nem loccsantják szét a dinnye „fejet”. Akkor elővesz egy egészen kis csavarhúzót, valamit állít az irányzékon, s a következő lövésre a dinnye már ezerfelé röpül. Arjen Robben erre a világbajnokságra a jelek szerint magával vitte a speciális csavarhúzóját, mert ha lő, akkor talál is! Amit pedig megint csak képtelenség kiszámítani az esetében, hogy a fentebb már részletezett cselt követően visszahúzza-e ezen a rövid sarok felé a labdát, vagy éppen ellenkezőleg, iszonyatos erővel elküldi a hosszúra. Mindkettőre volt már példa Dél-Afrikában! Kamerun ellen 1-1-nél ugyanúgy megcsinálta a maga táncát, majd szintén a jobbösszekötő helyről ballal, iszonyatos erővel a jobb kapufát találta telibe, a kipattanót pedig az arra járó Huntelaar szinte bemosolyogta Hamidou hálójába. Ezúttal Szlovákia ellen a visszahúzós verzió következett, nem a jobb kapufát rúgta szét, hanem a bal alsó sarkot. Hiába tudta a kapus, hogy lőni fog. Azt nem tudta – hová… Ennyi Robben, no meg egy kicsit az egész Oranje titka. Néha ők maguk sem tudják, hogy mi következik. (Talán a döntő?...) A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 7 A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: ROBBEN SZEMÉLYES KEDVENCEM: Vincent Van Gogh összes napraforgója

2010-06-29 07:28:45 Lakat T. Károly

Van valami végtelenül bosszantó abban, ahogy a brazilok megverik az ellenfeleiket.
Szerintem még azok is éreznek így néha, akik a brazil futball feltétlen és kritika nélküli szerelmesei.
Olyanok ők, mint nálunk a gimnáziumban a Fejes Erzsi volt.
Én egy hétig tanultam, mert tudtam, hogy felelek fizikából, ő egy perccel az óra kezdése előtt megkérdezte, hogy mi volt feladva, aztán 5-ösre felelt, én meg bankettet adtam a suli-büfében, ha kigyötörtem egy kegyelem kettest…
Szóval, ezek a brazilok, olyanok, mint akik minden készülés, rágyúrás, gyomorideg és hisztéria nélkül, „fejből” felelnek mindig kitűnőre.
És még csak nem is kell nekik különösebben briliáns alakítás mindehhez.
Közepes szinten (a maguk tudásához mérten közepes persze ez a szint…) futballozgatva nyernek halálos biztonsággal, úgy, hogy az ellenfelekben fel sem merül - lehetne ez másként is.
Chilét most mindenki sajnálja (sajnálom én is) mert nemcsak végtelenül szimpatikus, hanem nagyon jó csapattal jött Dél-Afrikába, mindenki szívesen látta volna, ha továbbra is versenyben marad.
Csak ne Brazília ellen.
Mert azt azért nem akarta szíve mélyén senki, hogy a brazilok essenek ki és Chile jusson tovább, csak azt szerettük volna, ha Chile marad…
De, ugye ez a dolgok logikája és szabályai szerint nem megy, a pici Chile elbukott a hatalmas Brazílián, a földgolyó nem kezdett el ellenkező irányba forogni.
De hangsúlyozom: nem történt igazságtalanság.
Brazília minden ízében jobb volt, mint Chile, s ez még akkor is igaz, ha Brazília nem volt igazán jó.
Amikor ők (mármint a brazilok) nem igazán jók, akkor ez szokott történni: jön egy Juan (vagy egy másik „Juan”), aki jó játékos, de azért közel sem egy Kaká, vagy egy Robinho és miután látja, hogy a sztárok szenvednek, egy szöglet után szétfejeli a chilei kapu felső sarkát.
Külön bája van annak, hogy a szögletet a jobbhátvéd Maicon íveli be, azaz hátvéd fejeltet gólt hátvéddel.
Fabianoékkal mi van?
Nem sok, csak annyi, hogy azt azért ők sem szeretik, ha bekkek végzik el a munkájukat, így aztán rátesznek egy lapáttal, gyorsan rúg még egyet éppen Luis Fabiano majd Robinho is, s mindehhez még csak nem is kell különösebben villogniuk.
Meggyőződésem, hogy Chilének Brazília nem ugyanazt jelenti, mint a vb-n szereplő nem dél-amerikai csapatok bármelyikének.
Mégis csak ott laknak egymás mellett ősidők óta, olyan ez nekik, mint nekünk az osztrák-magyar.
Jó, az ő osztrák-magyarjukat szinte mindig (mint most is…) Brazília nyeri, de Chile azért tud Chile maradni ellenük, mert ezek ugye „csak a Robinhoék innen a szomszédból”.
Győzelemhez, vagy akár csak egy döntetlenhez persze mindez édeskevés.
Ahhoz viszont elég, hogy (0-3 ide, 0-3 oda) Chile nem tönkre verve távozik, s még úgyis szereti és sajnálja őket mindenki, hogy ehhez a meccshez speciel nem volt szinte semmi közük.
Ők voltak azok, akik egy hétig magolták a fizikát, de még egy kegyelem kettesig sem jutottak.
Brazília?
A pályára kifelé futtában megkérdezték a bírót: „Spori! Ki az ellenfél? Chile? Jó, akkor 3-0 a vége. Kezdhetünk!”
Tiszta Fejes Erzsi szindróma.

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 6

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Robinho

SZEMÉLYES KEDVENCEM: A Képes Sport címlapja 1967-ből.Rajta Pelé és Farkas János a 2:2-es Santos-Vasas mérkőzés után, a chilei Hexagonál tornán

2010-06-30 06:28:04 Lakat T. Károly

Fel nem foghatom mivel érdemelte meg a világ azt, amit Japántól és Paraguaytól kapott.
Attól a Japántól és attól a Paraguaytól, akiket a tenyerén hordozott mindenki, eddig csupa-csupa jó, de inkább jeles minősítés került a meccsindexükbe, kezdés előtt Magyarország egyik fele Japán másik fele Paraguay szurkoló volt (közel sem reprezentatív felmérésem az internetes fórumokon kialakult véleményekre alapul) ami már önmagában bizonyíték arra, hogy a vb-n eddig mindkét válogatott tetszett a közönségnek.
Azután játszottak egymással 90+2X15 percet, amellyel ezt a tetszési indexet sikerült a negatív tartományba vinni, szerintem velem együtt sokan voltak úgy, hogy míg a kezdés előtt akár mindkét csapatot is továbbjuttattam volna, amikor vége lett azt mondtam: egyiküknek sincs helye a világ legjobb nyolc válogatottja között.
Nyilván a vereségtől való páni félelem volt az oka, hogy 120 percen át a pályán jószerivel nem történt semmi ( na jó, volt néhány helyzetre hasonlító „helyzet” , meg egy kapufa, de az isten szerelmére a legjobb 16 között vagyunk!...) ha valaki akár a kinti lelátón, akár otthon a foteljában az 5. percben elaludt az nem veszített az ég világon semmit, pláne, ha a 11-esekre valaki felébresztette.
Középkori inkvizítorok által kitalált ügy amúgy ez a „döntsük el akkor büntetőkkel, ha másként nem megy…” divat, megszokni sosem fogom, elfogadni, milliókkal együtt kénytelen vagyok.
Izgalmasnak, persze, hogy izgalmas ez a belövi, nem lövi be thriller-játék, de azért ha úgy gondolkozik valaki, hogy vajon szabad-e egy nemzeti válogatott sorsát, egy nemzet kollektív örömét vagy totális összeomlását egyetlen ember jobb vagy ballábára bízni, a továbbjutás vagy éppen a kiesés terhét egyetlen futballistára pakolni, akkor talán vannak, akik csatlakoznak hozzám és azt mondják: nem…
Képzelje el bárki, milyen éjszakája lehetett a japánok Komano nevű játékosának, aki a mindent eldöntő 11-est kihagyta.
Egy nemzet (jelesül a japán) állt/ült otthon Tokiótól Osakán át Kiotóig lélegzet visszafojtva a tv-készülékek előtt, s hamleti-gondolatok közepette nézte, amint a Jubilo Iwata hátvédje (hátvédje, mondom, s ugye nem mindenki Novák Dezső…) nekifut a labdának.
Az kizárt, hogy Komano agyán nem villant át a századmásodperc tört része alatt ugyanez a gondolat, nem jelent meg egy kép az otthoniakról, vagy akár csak a mögötte, ekkor már láncban térdelő és összeölelkező játékostársairól.
Tudta, hogy rajta áll vagy bukik most minden.
Van, aki egy ilyen tehertől összeomlik, vagy ha azt nem is, másfél centivel rosszabbul céloz, mint kellene.
Komano labdája a felső lécen csattant.
És Japánnak ennyi volt a világbajnokság.
Igen ám, csakhogy mindennek az ellenkezője is igaz, hiszen az utolsó paraguayi büntetőt elvégző Cardozo előtt, ha úgy tetszik ugyanez a film pereghetett le; biztos, hogy ő is látott minden paraguayit Encarnaciontól, Asunción át Fuerte Olimpoig, amint abban az áldott/átkozott pillanatban csak és kizárólag az ő jobb lábát figyeli.
Cardozóra pontosan ugyanaz hatott, ugyanakkora teher hárult, mint Komanora.
Az ő lövése bement.
Ha két centivel odébb megy – kapufa.
Cardozo mennybe ment, Komano szeretett volna a világ (kivétel Paraguay…) számára láthatatlanná válni.
Japán utazik haza, Paraguay ott van a világ jelenleg legjobbnak mondható 8 csapata között.
Ha úgy veszem végül két-három centin múlott az egész…

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 4

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Ilyen nem volt

SZEMÉLYES KEDVENCEM: A „Tájfun Nagaszaki felett” című film (1957). Főszereplők: Danielle Darrieux és Jean Marais

2010-06-30 06:29:38 Lakat T. Károly

Egy pihentagyú számítógép kimutatta: David Villa 22 centis (ismétlem: centis…) lesről szerezte Spanyolország gólját Portugália ellen.
Szerintem sem normális, ha olyan nyilvánvaló gólt, mint amilyen Lampardé volt nem adnak meg, az sem, rendben lévő, hogy Tevez egyértelmű lesről fejelhet a hálóba, de ez a 22 centi azért már túlzás…
Ha most visszamenőleg a világ futball történelmének valamennyi, minimum 22 centiméteres lesről született gólját utólag visszavonjuk, akkor komplett írhatjuk át a játék teljes históriáját.
Őszintén remélem, hogy erre nem kerül sor, mert a végén még kiderül, hogy a magyar futball talán legcsillogóbb meccsén, 1966-ban, Liverpoolban a brazilok ellen (3:1) Sipos Feri 1:1- nél mondjuk éppen 22 centivel a gólvonalon túlról kanalazta ki (amúgy hihetetlen nagy bravúrral, jobb külsővel…) a labdát a rárontó Tostao és Alcindo elől, s akkor ugye, megint leszámolhatunk egy meseszép emlékkel, egy gyönyörű legendával.
Ez a Villa-féle 22 centi de jure les, de facto messze belül van a tűréshatáron, szerintem maguk a portugálok sem vették abban a pillanatban észre, míg meg nem mutatta nekik a számítógép.
Nem azt mondom, hogy a kis les rendben van, a nagy les meg nincs, de azt állítom, hogy az ilyen „22 centiket” ott a játék hevében, a századmásodperc tört része alatt az emberi (jelen esetben a bírói, partjelzői) szem nem képes érzékelni.
Mondják, ezért lenne jó a video-bíró, mert ilyenkor ugye lehetne egy nagy össznépi gyűlés tartani a partvonal mellett, s ott minden azonnal kiderülne.
De képzeljük csak el mindezt a gyakorlatban.
Minden „22 centis” (vagy netán kisebb) lesnél jön majd a levonulás és az értekezlet?
Az ellentábor érve: dehogy, csak a jelentős esetekben!
De melyek a jelentős és melyek a „jelentéktelen” esetek?
KI dönti el, hogy ez jelentős eset volt, ez meg jelentéktelen?
Húzunk egy vonalat, hogy mondjuk 20 centinél az eset jelentéktelen, 21-től viszont már jelentős?
Ebben az esetben, akkor kimondhatjuk, hogy kis lesről lehet gólt rúgni, nagy lesről viszont nem?
Havas – Zsolt Istvánba oltott Latisev – Henrikkel értek egyet, aki a minap éppen itt, a video-blogjában tett hitet video-bíró ellenessége mellett.
Ugyanakkor azt is mondom: valamit tenni kell, mert az sem megy, hogy üptre rúgják/fejelik a de jure és de facto gólokat, amelyeket viszont nem lehet azon az alapon elkönyvelni, hogy ha az én kedvenc csapatom rúgta, akkor rendben van, ha az enyém kapta, akkor „rohadjon meg az a konzervatív FIFA bagázs”…
A spanyolok most egy ilyen „22 centis” góllal verték a portugálokat, ám azt mindenkinek látnia kellett, hogy Villáék nem „22 centivel” voltak jobbak Ronaldóéknál.
Pontosabban nem is annyira spanyolok voltak nagyon jók, mint a portugálok bizonyultak jóval gyengébbeknek annál, mint amit a világ a vb-n eddig nyújtottak alapján várt tőlük.
A spanyolok egyszerűen elvették tőlük a labdát, mint a két Pásztor az üveggolyót Nemecsekéktől a Múzium-kertben, s nem volt az az Ács Feri, akinek parancsára visszaadták volna.
Labda nélkül viszont portugál részről nem történhetett más, mint ami történt.
Elveszett a Grund.

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 6

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: David Villa

SZEMÉLYES KEDVENCEM: Wendauer, akinek a legkisebb volt a lába a Vörösingesek között

2010-07-03 06:59:32 Lakat T. Károly

Ha a Csepeli Vas és Fémművek Acélhang kórusa közös koncertet ad a Wiener Sängerknaben, akkor nagy valószínűség szerint a csepeli szakik öblös, érces, ám néhol nem igazán iskolázott hangja elnyomja a bécsi gyerekek hegyi patak tisztaságú éneket, ám idő múltan a nézőtéren ülők számára egyértelmű lesz: a gyerekek a jobbak…

Kérdés, hogy a srácok hangja meddig képes áttörni a hangfüggönyt, mikor int be hátulról egy öreg basszus, mondván: erősítsünk kicsit, mert nagyon cincognak a gyerekek.

Nos, a „Brasilianer  Sängerknaben ” egy félidőn át iskolázottabb, cizelláltabb hangjával ledalolta a színpadról a holland „Acélhangot”, minden tekintetben jobb produkciót mutatott be, mint ellenfele.

A gyönyörű hajlítások és futamok közepette egyszer kivágták a magas C-t is, hiszen Filipe Melo olyan negyven méteres passzal hozta kihagyhatatlan helyzetbe Robinhot, amilyen passzt voltaképpen csak komputerbe táplálva lehet adni, s amelyet sehol a világon nem tanítanak másutt, csak Rio de Janeiróban, a Copacabanán.

Az „Acélhang” ekkor a színpadon sem volt, pontosan ott volt, de arra kényszerült, hogy Kakáék nótáját hallgassa.

A félidőben úgy tértek pihenőre a csapatok, hogy szerintem még Amszterdamban és Rotterdamban is sokan tettek új tétet a meccsre, talán már Hollandia is Brazília végső győzelmére fogadott.

Egy pszichológus team egyszer majd kideríti, hogy melyik volt az a pillanat, amikor a braziloknál elkezdett minden rosszra fordulni, ám amit pszichológusok nélkül is látott a világ: egy egészen másik Hollandia és egy egészen más Brazília jött ki a folytatásra. Mintha Maiconék minden erejét, lendületét, harcosságát, technikai és taktikai tudását egy erre a célra szerkesztett masina az utolsó cseppig kiszippantotta volna, ami önmagában véve is tragédia annak, akit érint, de ez a képzeletbeli csoda kütyü ezt a kiszippantott erőt egyben át is töltötte Sneijderékbe.

A szó szoros értelmében a nulláról állt fel az Oranje és elkezdte leénekelni a színpadról a Selecaot.

Kellett persze mindehhez egy olyan dupla fals hang, amelyet az amúgy remek kapus és éppen a mérkőzés addigi hőse Filipe Melo duóban produkált: egy beadás után a kapus a labda helyett játékostársa fejét, társa a labdát találta el, s már újra Stekelenburgékra kezdtek el fogadni Hollandiában.

A brazilok lelkük legmélyén szerintem ekkor már érezték, hogy ebből a helyzetből nincs felállás (mindenki tisztában van részint a saját erejével, részint érzékeli, hogy mire képes ott és akkor az ellenfele…) jött is gyorsan a második holland gólt, Sneijdernek még csak felugrania sem kellett, hogy egy strandmozdulattal a jobb felső sarokba fejeljen.

És itt valami olyasmi következett, amit biztos, hogy nem várt Brazíliától a világ.

 Filipe Melo (talán csak hogy újra beszéltessen vagy írasson valamit magáról) olyan taposott bele a földön fekvő Robbenbe, hogy azért talán még Dunga is kiállította volna, ráadásul nem ez volt az egyetlen brazil-idegen durvaság az ezúttal kékben „pompázó” zöld-sárgáktól…

Hol volt már ekkor a csilingelő, vegytiszta ének?

A pályán csak úgy zengett az „Acélhang” kórus dala: Robbenék énekelték, üde, mámoros ajakkal…

Brazíliának egyszerűen nem volt válasza arra a feladványra, amelyet Hollandia a második félidőre feladott neki.

Olyasmi fordult elő velük, ami nem szokott: a pályán az történt, amit az ellenfelük akart.

Ettől, persze még távozhattak volna tekintélyükhöz, rangjukhoz, múltjukhoz, tradícióikhoz, a futball világában elfoglalt vezető helyükhöz méltóan.

De most ez sem sikerült.

A Király hangja nemcsak megbicsaklott, dala nemcsak hamissá és élvezhetetlenné vált, de az is kiderült, hogy véres a torka…

Az "Acélhang” meg ott van a legjobb négy között!

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 7

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Sneijder

SZEMÉLYES KEDVENCEM: Ronaldinho, akit talán mégis csak ki kellett volna vinni erre a vb-re…

2010-07-03 08:47:24 Lakat T. Károly

Ha lettek volna a pályán királyok, erre aztán nyugodtan mondhatnánk: királydráma, 4 felvonásban!

Mert ez tényleg élet írta dráma volt, hiszen olyat talán még a shakespearei zsenialitás sem vitt volna papírra, ami ezen a meccsen történt.

A virtigli királydrámához tényleg csak a királyok hiányoztak, bár könnyen lehet, hogy néhányan azok közül, akik ezen a meccsen pályára léptek hamarosan átveszik a mostanság (futball) királyoknak tartott játékosok helyét, s (tetszik, nem tetszik) felülnek helyettük a trónra.

A két kicsi, a két „hogy kerülnek ezek ide?” válogatott fantasztikus meccset játszott. Miután nagyságrendnyi különbség nem mutatható ki semmilyen tekintetben közöttük, egyiküket sem nyomasztotta különösebben a másik nagysága.

„Ezeket akár meg is verhetjük…” alapon estek egymásnak, s a mérkőzés összképe, valamennyi drámai pillanata fényesen bizonyította: nem tévedtek.

Ghána éppen úgy legyőzhette volna Uruguayt, mint ahogy végül Uruguay legyőzte Ghánát, Asamoah Gyan éppen úgy mennybe mehetett volna, mint ment, Diego Forlan.

A futball hol szeszélyes, hol kiszámíthatatlan, hol bölcs, hol kegyetlen, hol hisztérikus Istene most úgy akarta, hogy Uruguay folytassa a játékot a világ négy legjobb csapata között.

Nem döntött rosszul, de igazán jól sem, hiszen ha fordítva dönt, akkor sem téved.

És a hatalmas, a hihetetlen, az azt hiszem tényleg csak egyszervolt esélyt meg is adta az afrikaiaknak.

Olyan ugyanis csak dél-albán képregényekben fordul elő, hogy egy csapat a hosszabbítás utolsó percében 11-eshez jusson,  ráadásul olyan 11-eshez, amelyet ha értékesít nincs tovább, vége, lefújták,Ghána történelmet ír, Accrában a szobrászok elkezdik színaranyba önteni Asamoah Gyan jobb és ballábát (hogy ki melyiket arra valószínűleg pályázatot írnak ki…) klubja a francia Rennes pedig elkezdhet gondolkozni azon :  a Milánnak, az Internek, a Barcelonának, a Reál Madridnak, a Manchester Unitednek, vagy a Chelseanek adja-e el  afrikai gyémántját.

Eladni persze szinte bizonyosan így is elfogja (egy ilyen képességű csatár egy ilyen világbajnokság után egyszerűen nem maradhat a Rennes-ben…), pedig a ghánai őserő élete legfontosabb pillanatában hibázott, kihagyta a történelmi 11-est, s így éppen a 11-esekre bízta válogatottjának további sorsát.

Mi más lenne ő, mint tipikus drámai hős, aki egyszerre, kéz a kézben hajolhat meg a publikum előtt a történés másik főszereplőjével, az uruguayi Suarezzel.

Már az külön írást érdemelne, hogy ez az izzig-vérig csatár, ez a minden porcikájában gólszerzésre termett srác, hogy a jó fenébe került utolsó emberként a gólvonalra, de historikus tény immár: ott volt és kapus módjára ütötte ki a gólba tartó labdát.Tipukus reflexmozdulat volt, amit a pánik verézelt,  hiszen ha valaki jó sokszor megnézi visszajátszásban a jelenetet,  láthatja: Suarez simán kifejelhette volna a labdát, no de ki tud igazán logikus lenni a 119. percben, amikor válogatottja végveszélyben van.

Suarez ugyanolyan drámai hős, mint Gyan, hiszen az utolsó emberként elkövetett kezezésért kiállítással bűnhődött, ám ha ezt nem teszi, akkor most nem ünnepli a világ Uruguayt a legjobb 4 között.

Asamoah Gyan mégis nagyobb hős nála, hiszen míg Suarez vb-4-et jelentő kezezésével kizárta magát a büntető rúgásokból, addig  Gyan elsőként (…) vállalta a lövést, s alig néhány perccel, centikkel elméretezett lövése után megmutatta a világnak : „Nehogy már azt gondoljátok, hogy nem tudok egy 11-est berúgni…”.

A sors rút igazságtalansága:  Suarez kezezése mégis sokkal jobban fizetett, mint A. G. Pótvizsgája a 11-es nevű tantárgyból.

Az, meg amit egy Abreu nevű uruguayi cserejátékos az utolsó 11-esnél flegmában bemutatott és meg mert csinálni, legyen az ő dolga, felelőssége és dicsősége is, persze, mert abba bele sem merek gondolni mi várt volna rá, ha panyenkázik, de… elhibázza.

Meghúzta, bejött, Uruguay a 4 között, Anglia, Franciaország, Olaszország és Brazília meg otthonról nézik a kicsik, akarom mondani most már a nagyok játékát.

Függöny.

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 8

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Diego Forlan

SZEMÉLYES KEDVENCEM: Antonin Panenka

2010-07-04 22:12:32 Lakat T. Károly

Ki meri-e valaki jelenteni azt, hogy a németek jobban tudnak futballozni, mint az argentinok?

Ki meri-e valaki jelenteni azt, hogy Németország válogatottjában egytől egyig jobb játékosok vannak, mint Argentína nemzeti tizenegyében?

Ki meri-e valaki jelenteni azt, hogy a Klose, Müller, Podolski hármas jobb, mint a Higuain, Messi, Tevez trió?

Erős a gyanúm: mindhárom kérdésre nem a válasz. No, de ha nem, akkor ugyan hogyan történhet meg, hogy Németország porcukorrá veri Argentínát;  hogy nem létezik a futball máig ismert elemei közül olyan, amelyben ne bizonyulna több nagyságrenddel jobbnak nála; hogy 90 percen át németek tartanak foci-sulit argentinoknak;  hogy a meccs Schweinsteigerről szól és nem Messiről;  hogy minél jobban múlik az idő, minél inkább elmélyed az ember a két csapat játékában, annál inkább a németeket látja argentinoknak, az argentinokat meg…semmilyennek.

Ez a meccs úgy indult, hogy a precíz, pedáns, könyökvédős, megbízható, a feladatát mindig maradéktalanul elvégző, példás családi életet élő matematika-fizika szakos tanár küzdött a közönség kegyeiért (s egyben ugye a továbbjutást jelentő győzelemért) a lezser, hanyag, bohém, megbízhatatlan, a munkáját néha professzori szinten művelő, néha egyáltalán el sem végző, kikapós, csélcsap környezetismeret-politechnika-testnevelés szakos kollégájával.

És már a 3. percben kiderült, hogy a matematika-fizika szakos, ha futballról van szó könnyedebb, lazább, játékosabb és látványosabb tud lenni, mint az eleve eme sajátosságairól elhíresült kollégája…

Három perc alatt persze nehéz, mondhatni lehetetlen jobbnak lenni bárkinél, de ez a német csapat most még ezt is produkálni tudta.

Nem csak gyors gólt szereztek, de teljesen világossá, egyértelművé tették azt is, hogy ezen a meccsen Argentínának nincs (nem lesz…) semmi esélye.

Ez így volt akkor is, amikor a mérkőzés bizonyos időszakában szinte csak Messiéké volt a labda, ám miután minden argentínre mintha három német jutott volna, a legnagyobb, már-már nyomasztó fölényük sem ígért semmi jót rajongóiknak.

Nem volt ennek a meccsnek egyetlen olyan másodperce sem, amikor Argentínának akár csak egy hosszabbítást jelentő ikszre esélye lett volt.

Volt ezzel szemben jó néhány olyan, amikor Kloséék tipikus grundfoci elemeket felvonultatva hozták néha már megalázó helyzetbe ellenfelüket, rúgtak három olyan gól, amilyet Kövérek- Soványak buli meccseken szoktak.

Ez a 4-0 azt hiszem érzelmi korszakváltást is jelentett a két nemzet válogatottjának megítélésében.

Amióta futball a futball az argentinokat nem szokták tisztelni, csak a játékukat szeretni.

A németeket mindig mindenki a végtelenségig tisztelte, a futballjukat viszont nem volt miért szeretni.  

A Dél-Afrikában járt argentin válogatott sem tiszteletre, sem szeretetre nem kínált alkalmat a világnak.

A Dél-Afrikában maradt németeket ezzel szemben már nemcsak tisztelni kell, hanem szeretni is lehet.

És szerintem ez utóbbi fontosabb a németeknek mindennél!

A siker kulcsát amúgy én Joachim Löw-ben látom.

No, nem mintha ő lőné a gólokat Thomas Müller, Klose és Podolski helyett, még egyszer sem szerelt Lahm mezébe bújva, s egyetlen nyomorult gólpasszra sem volt képes, mint „Schweinsteiger”.

Ezt a válogatottat viszont olyan érzékkel rakta össze, mint a legnagyobbak.

Khedirát, Özilt, Thomas Müllert, Friedrichet megismertetni a világgal (s velük nem csúfosan leégni, hanem a négyig, s még ki tudja meddig menetelni…) önmagában véve nagyobb bravúr, mint Messiékkel döntőt játszani!

Ennek a csapatnak kitalálni egy olyan játékot, amelyben egyformán van jelen az erő, a dinamika, a határozottság, a szervezettség, az egység a könnyedséggel, a játékossággal, az improvizálni tudással, azt méltán lehet mestermunkának mondani.

Egy gigantikus kérdőjel azért marad a végére…

Mi van akkor, ha a 3. percben az argentinok fejelnek egy gólt?

A futballban még az is benne van, hogy akkor Messiék nyernek 4-0-ra.

Ebben az írásban pedig csak a neveket kellene felcserélni…

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 8

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Klose

SZEMÉLYES KEDVENCEM: Az az ismeretlen személy, akinek van bátorsága ezekben a napokban Ballackot dicsérni…

2010-07-04 22:15:16 Lakat T. Károly

David Villa mintha csak elhatározta volna, hogy ez a világbajnokság róla szól majd.

Sok minden kellett neki ehhez.

Kellett először is az, hogy ő „A” David Villa, de ettől azért még nem esik hasra menten a világ.

Kellett, hogy éppen a játékok előtt váljon véglegessé, hogy a világ pillanatnyilag talán legjobb egyletéhez a Barcelonához szerződött. Azaz, amikor majd haza megy a vb-ről az első tréningen világsztárok sorát veregetheti hátba az öltözőben.

De leginkább talán az kellett, hogy válogatott-béli csatártársa Fernando Torres élete talán legrosszabb formáját fussa, így mindenki Villára figyeljen, aki aztán gondolkozás nélkül fel is ült a liverpooli center által üresen hagyott trónra.

Sok futballista életében van olyan szakasz, amikor (ahogy a futball-pályák világában mondani szokták) amerre rúgja, arra gól…

Ez nagyon felületesen a gyakorlatban azt jelenti, hogy szinte minden sikerül neki, egyszerűen nem tud hibázni, lövései/fejesei után a labda a kapufáról, mindig befelé és sohasem kifelé pattan.

Torres most ennek éppen az ellenkezőjét éli át, miközben aki egy kicsit is ért a futballhoz az pontosan tudja: lesz még idő, amikor számára jön el újra az „amerre rúgom arra gól…” időszak, s David Villa lesz az, aki csinálhat bármit a gól elkerüli.

A Spanyolország – Paraguay meccset ismét David Villa döntötte el (a kapufáról, naná, hogy nem kifelé, hanem egyenesen a másik kapufára, mi több onnan sem kifelé, hanem be a hálóba pattant a lövése…), ám a meccs gigant-drámája vitathatatlanul a perceken belül lejátszódó itt is 11-es-ott is 11-es krimi volt, amely magában hordozta a futball minden gyönyörűségét-drámáját-szeszélyességét-esetlegességét-szerencséjét-szerencsétlenségét, azaz mindazt, amiért – imádjuk.

Jó, megengedem, a paraguayiak most nem imádják ugyanezt ugyanilyen hőfokon, no de ott volt számukra a talán soha vissza nem térő lehetőség: 11 méterről kellett volna „csak” a hálóba találni, s akkor futball történelmük során először lehet, hogy ők vannak a legjobb négy között.

Ám a sors még itt is visszaadott számukra valamit abból, amit néhány perccel korábban elvett, hiszen az sem mindennapos ám, hogy egy már értékesített büntetőt újra rúgassanak, és hogy azt mégis ki is hagyják, amint azt a szívességet Xabi Alonso meg is tette nekik.

És még mindig nem volt vége a szuper-drámai pillanatoknak, hiszen a megismételt, s elhibázott 11-es utáni másodpercekben miután a paraguayi kapus teljesen nyilvánvaló módon húzta el a spanyol játékos lábát, ám ezt már a játékvezető vagy nem vette, vagy nem akarta észrevenni.

Vallom: a legkisebb szabálytalanságért is büntető jár, ha az olyan szabálytalanság, amelyért a szabályok értelmében 11-est kell ítélni, de vagyok annyira önkritikus, hogy ezt a spanyolok számára harmadik, összességében néhány percen belül negyedik büntetőt már én sem mertem volna megítélni.

(Pedig …)

Mindez azonban semmiben sem gátolta Santa Cruzt, ő ettől teljesen függetlenül hibázott ordító ziccerben, alig valamivel a lefújás előtt.

Ez már csak az ő sara, a guatemalai Batrez bírónak nincs köze hozzá.

Paraguay szépen halt meg, Spanyolország becsusszant a négy közé.

Nem merném állítani, hogy megérdemelten.

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 7

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Iker Casillas

SZEMÉLYES KEDVENCEM: A paella magyar, serpenyős változata

2010-07-06 06:06:47 tx66

Nem is tudjatok ,milyen jo is a Pesti kave..Igen ! Kavet csak a Kave-hazban! Mondtak ezt a regiek.. Hm..Micsoda elokeszuletek,regi aparol-fiura, mestertol-tanitvanyara szallo nemesen kivitelezett mozdulat-sorok.. Bizony, az vagy ahogy kavezol.. A forro feketet horpintok,kevergetok-kavargatok, ovatosan kortyolgatok,egyenes derekkal izlelgetok.. Vagy,eppen a vegsokig kivaro aromat kiszimatolo tipus, Vagy ,eppen a nikotint coffeinnel elvezok. Ezek vagyunk, es mind \\\\\\\"csak\\\\\\\" kavezunk..Hm..Te ,hova is tartozol?! En elarulom szaglaszom,keverek es horpintek! Hu ,azt hiszem most kiadtam magam..

2010-07-06 16:15:27 Havas Henrik

2010-07-07 06:22:45 Lakat T. Károly

Fradi – Dorog 3-2…

Akik már akkoriban is jártak meccsre, azok pontosan tudják, miről beszélek: a leosztás tekintetében olyan volt ez, mint egy Fradi-Dorog a hatvanas években, a Népstadionban.

Minden előzmény, minden jel arra mutatott: az egyiknek egy másodpercnyi esélye sincs a másikkal szemben!

Sok ilyen meccs van, bár az kétségtelen, hogy a vb-döntőbejutásért azért ritkán…

Gondoltuk: áldhatja a sorsot Hollandia, hogy egy erősen megtépázott, ezer sebből vérző, sérülésektől és eltiltásoktól sújtott Uruguayt hozott eléje a jó sors ezen a mérkőzésen, hiszen sem Németország, sem Spanyolország a legrosszabb formájában sem tudott volna ellenük annyira esélytelen lenni, mint amennyire esélytelennek tűnt  Tabarez gárdája.

Uruguay sokszorosan túlteljesített, messze erején és valós tudásán felül produkált eddig, ők a négy közé kerülve már mindenképpen úgy utazhatnak haza, mintha megnyerték volna világbajnokságot. Hollandia számára keményebb volt a lecke, ők győzelmi kényszerben játszották végig a találkozót, hiszen nekik egy korábbi kiesést is sokkal inkább megbocsájtottak volna híveik, mint azt, hogy „egy Uruguayal” szemben ne jussanak vb-döntőbe…

A „Dorog” aztán elkezdett Fradiul viselkedni, igaz, ehhez kellett az is, hogy kapjon egy olyan gólt, amilyet bizonyos Karába János rúgott a Manchester Unitednak, de ezt a „Karábát” most Van Bronckhorstnak hívták!

De volt ám „egy Karábája” Uruguaynak is (igaz, ő közel sem egy álomgólos csatár) - Diego Forlan.

Az Atletico Madrid sztárja, aki ezen a vb-n lépett a világ-klasszisok sorába most is egy „szitálós” gólt rúgott (talán ő az egyetlen csatár a vb-n, aki mintha tudatosan használná ki ennek a lehetetlen labdának a specialitásait…) s ezzel oly mértékben állította talpra csapatát, hogy attól kezdve jószerivel csak az égszín kékek voltak a pályán.

A mérkőzésnek volt egy olyan, nem is rövid szakasza, amikor a „Dorog” sokkal közelebb állt a világbajnoki döntőhöz, mint a „Fradi”, ám a „Fradi” talán éppen attól „Fradi”, hogy a végén így vagy úgy, de legyűrje a kicsit, s akár négy-öt perc leforgása alatt helyreállítsa a világ rendjét.

A hollandok akkor verték meg Uruguayt és akkor juttatták magukat a döntőbe, amikor talán a legkevesebbet mutatták a mérkőzés során.

No, kérem tisztelettel: ilyenkor van szüksége egy válogatottnak a kivételes klasszisokra.

Akiknek ugyan lehetnek gyenge meccseik; akik néha idegesítően indolensek, nagyképűek, és hányavetiek tudnak lenni; akik még akár egy ilyen fontos meccsen is képesek arra, hogy hosszú perceken át úgy ellegyenek valahogy a pályán, de aztán eljön az ö pillanatuk, s ha eljön, akkor döntenek.

Sneijder és Robben három perc leforgása alatt kivégezte Uruguayt, s ha a porcelán-lábű Bayern sztár nem mulatja el a meccs talán legnagyobb helyzetét, akkor már 4-1 lett volna az állás.

Helyette lett 3-2, mert a „Dorog” még egyszer feltámadt, újra megmutatta a világnak, hogy azért nem teljesen véletlenül jutott el idáig, mi több, ha egy kis szerencséjük van még a hosszabbítást is kiharcolhatták volna.

Igaz, ekkor már az alapász Forlan nem volt a pályán.

Őt az uruguayi szövetségi kapitány 3-1-nél (talán sérülés miatt, talán azért, mert a bronz meccsre pihentette…) lecserélte.

Bele sem merek gondolni, mi lett volna Tabarez sorsa akkor, ha a csapata kiegyenlít, ő meg Forlannal a kispadon nézi végig a hosszabbítást…

Lehet, hogy szerencséje volt, azért mert a végén kikaptak?

A lényeg: a „Dorog” még akár harmadik is lehet a világbajnokságon!

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 7

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Diego Forlan

SZEMÉLYES KEDVENCEM: Rembrandt Éjjeli őrjárat című festménye

2010-07-07 09:55:13

2010-07-08 06:35:13 Lakat T. Károly

Víva, Deutschland, akarom mondani… Espana!

Carles Puyol nem szokott gólt rúgni.

Most sem rúgott.

Fejelt.

Igaz, ez élete talán legértékesebb fejes-gólja volt.

A Barcelona hátvédje fejesével történelme során először világbajnoki döntőbe juttatta Spanyolországot, ami ha azt veszem, hogy például 1962-ben Chilében a Del Sol, Peiro, Puskás, Suarez, Gento csatársorral felálló válogatottjuknak sem sikerült (mit nem sikerült, a csoportot sem élték túl…), akkor vitathatatlanul óriási tett.

Az borítékolható volt, hogy a németek nem fognak olyan parádésan játszani, mint amilyen parádésan játszottak eddig, mint ahogy ahhoz sem kellett nagy ész (talán csak némi szakértelem…) hogy megjósoljuk: a spanyoloknak most már mutatniuk kell végre valamit, hiszen míg Kloséék befutballozták, addig Iniestáék beszenvedték magukat a legjobb négybe.

Arra, aztán ami a pályán történt általában azt szokták mondani: a spanyolok lefutballozták a pályáról ellenfelüket…

Pedig, ez így nem igaz.

Úgy már talán közelebb araszolunk az igazsághoz, ha azt mondjuk: a spanyolok nem futballozták le a pályáról a németeket, csak nem adták oda nekik a labdát, hogy azok is tudjanak valamivel játszani.

Kétérintéses játékukkal (akik voltak már futballpályán, azok pontosan tudják, hogy ez az egyik legnehezebb játékfajta, hiszen szüntelen mozgást, állandó helyváltoztatást követel, miközben „átveszem, s már adom is tovább” szituációba kényszeríti a játékosokat…) a labda szüntelen üldözésére kényszerítették Schweinsteigeréket, akik loholtak is becsülettel, pedig nincs annál fárasztóbb és lélekölőbb dolog, mint futni - labda nélkül…

Schweinsteiger nem tudott szervezni és irányítani, mert nem volt nála a labda; Klose és Podolski hiába indultak be, ahogy szoktak az üres területekre, mert nem volt mivel megjátszani őket; Özil és Khedira nem tudták bemutatni a maguk firkás, ellenfelet megbontó, rendre emberelőnyös helyzetet teremtő trükkjeiket, mert nem volt hozzá labda…

Olyan helyzetbe kerültek a németek, mintha egy sífutó cipőben futna a havon, mert a sílécét elvette tőle a riválisa és azon siklik a cél felé.

A spanyolok ugyan a labdával futottak, ám sokkal többre nem jutottak vele, mint a németek nélküle, hiszen helyzeteik is inkább amolyan zsengécske helyzetecskék voltak, nem abszolút ziccerek.

Kiváltképp a második félidőben lőtték-lődözték ugyan a német kaput, ám ezek sem életerős, gólt ígérő lövések voltak, két kivétellel a német kapusnak Neurernek csak el kellett dőlnie balra, hogy jól lássa a 3-4 méterrel kapu mellé menő labdát.

Mielőtt Puyol a döntőt érő gólt fejelte a másik kapunál a nem sokkal korábban beállt Kroos rossz lövéssel rontott el egy hatalmas helyzetet, mindez azonban babapiskóta volt ahhoz képest, amit (már 1-0-s spanyol vezetésnél) Pedro bemutatott…

A világbajnokság eddigi legfelelőtlenebb cselezésébe kezdett a német 16-oson belül (mellette robinsoni magányban álldogált Fernando Torres, aki annyira azért nincs tragikus formában, hogyha ezt a labdát megörökli Pedrótól, akkor ne szerezzen gólt…), pedig akár lő, akár passzol feleslegessé tette volna folytatást…

A Pedro felkínálta eséllyel azonban a németek éppen úgy nem tudtak élni, mint az addig a pályán elmorzsolt perceik során adódó (megengedem elhanyagolható számú) lehetőségükkel, így kénytelenek voltak végig nézni, hogyan jut helyettük vb-döntőbe az a válogatott, amely az Eb-győzelmet is elhappolta előlük.

Jut eszembe, Kassai!

Zászlóra hímezhető szuper-ostobaság, ha valaki azt mondja (megengedem csak totál amatőrök szokták ezt mondani…) hogy egy bíró „nem akarta eldönteni a meccset” egy bizonyos ítéletével, pontosabban nem ítéletével.

Amikor Kassai annál a bizonyos  Sergio Ramos - Özil koccanásnál úgy döntött, hogy ezért nem ad 11-est, akkor minden járt az eszében csak az nem, hogy ő most mit dönt el, vagy mit nem dönt el, ha sípol, vagy nem sípol.

A másodperc tört része alatt kellett döntenie, s ebbe még az is belefér, hogy nem döntött helyesen.

Egyszerűen nem látta faultnak azt, amit megengedem nagyon sok játékvezető társa annak látott volna, ám ezt a meccset nem „nagyon sok játékvezető társa”, hanem ő, Kassai Viktor vezette.

Pontosan ugyan ez lehetett a helyzet, amikor ő, a mérkőzés vezető bírója úgy látta, hogy Podolski szabályosan szerelte Sergio Ramost.

Abból a szempontból szerencséje van a mi magyarunknak, hogy a spanyolok a 11-es (?) nélkül is döntőbe jutottak, valószínűtlen, hogy „visszamenőleg” nekiessenek a magyar bírónak.

Attól már jobban féltem Kassait, hogy a németek nagy bánatukban és elkeseredettségükben „megtalálják” őt a Sergio Ramos kontra Özil ügyben, no de ezzel egy vb-elődöntőt vezető bírónak számolnia kell.

Szóval, spanyol-holland vb-döntő!

Jelentkezzen, aki hitelt érdemlően bizonyítani tudja, hogy ő ezt előre megjósolta…

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 6

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Carles Puyol

SZEMÉLYES KEDVENCEM: Aki azonnal kikapcsolja a tévét, amikor a polip tippjeiről hírt adnak

2010-07-08 00:00:00 gergo_21

Tudom hogy a csapból is ez folyik, de a tegnapi Spanyol győzelem után, muszáj, hogy megemlékezzek az eseményről!Nem akarok Lakat T. 2 lenni,mert nem vagyok egy szakember, de nagy drukker az igen!Mérhetetlenül boldog a szívem, hogy szeretett és imádott csapatom a Spanyol, ott van a döntőben!Tegnap egy igazán parádés meccset láthattunk tőlük. Öröm volt nézni, hogy mennyire eldugták a labdát a németek elől.Először azt gondoltam, hogy csak altatnak a németek és nagy verést rendeznek, de úgy telt el a 90 perc, hogy esélyük sem volt, azt az egy nagyobb helyzetet leszámítva!Nem akarom Kassai munkáját kritizálni, de azért a meg nem adott 11-es, és az a néhány les baki egy cseppet felzaklatott menet közben. szégyen vagy nem, de már közel álltam a szokásos bíróknak szánt kifejezések használatával! Mentségemre legyen mondva, az ember felfokozott idegállapotban nem ura a cselekedeteinek!Ez a mérkőzés is bebizonyította, hogy hiába a kiváló bírói hármas, mégis akadnak elég nagy hibák!No de ne bánkódjunk, mert a végén nem befolyásolta a végeredményt a dolog!Szóval gratula a Spanyol válogatottnak, már csak egyet kell behúzni, és vége!

2010-07-11 10:18:06 Lakat T. Károly

Bronzszobrot Khedirának!

Lelki béklyóiktól szabadult csapatok játszottak egy remek meccset a bronzért;  azért a bronzért, amelyet egy héttel ezelőtt még mindkét oldalon a kudarc érdemrendjének tartottak volna.

Ha a futball egy komolytalan játék lenne (mint ahogy szerencsére nem az…) akkor ez volt az a meccs, amelynek végén, ha a FIFA egy hirtelen döntés alapján mindkét válogatottat harmadiknak nyilvánítja, akkor azzal talán még Németországban is egyet értettek volna az emberek.

Balszerencsések voltak amúgy a németek!

Ezen a tornán a világ (teszem gyorsan hozzá teljes joggal) beleszeretett Uruguayba, így aztán egy olyan válogatottal szemben kellett nyerniük, amelyet mindenki sajnált volna - ha veszít…

Igen ám, csakhogy ezen a világbajnokságon a németek is jócskán bespájzoltak plusz-drukkerekből, hiszen most még azok is német szurkolók lettek a torna végére, akik ennek a hónapnak úgy futottak neki, hogy ki nem állhatják a germánok futballját.

Ennek megfelelően aztán amolyan emocionális háborút (is) vívott egymással a két csapat, felvonultatva mindent, ami a futballban izgalmas, érdekes, fordulatos, változatos vagy divatos, ám lassan teljesen lejáratott szóval élve: szerethető.

Ahhoz képest, hogy németeknél a legkülönbözőbb okokból voltaképpen egy erős B-csapat lépett pályára viszonylag simán és könnyedén szerzett vezetés a Nationalelf (kéretik többször megnézni a visszajátszást,s csak azt követően ítélkezni kapushiba kontra Jabulani ügyben; nekem meggyőződésem, hogy nem az uruguayi kapus volt a hibás…), Uruguay azonban nemhogy egyenlíteni,hanem egyenesen fordítani tudott , hogy aztán Schweinsteigerék, amikor már mindenki azt gondolta, hogy innen már ők sem tudnak felállni, visszafordítsák az egészet a maguk javára.

Mindenki örült, hogy a németek végül megszerezték (legalább…) a bronzérmet; mindenki sajnálta Uruguayt, mert nem szerzett (legalább…) egy bronzot, s ez volt az a kivételes eset, amikor mindenkinek igaza volt!

Jó volt nézni ezt a meccset, mert egy világ előtt bizonyosodott be, hogy ez a Schweinsteiger is csak egy ember,  s nem  betáplált  futballrobot, komolyan mondom, szinte örültem, amikor eladott egy labdát (végre hibázott!...), ráadásul abból még gól is lett;  mert a vége felé beállt egy Kiessling nevű, s most ugyan szinte csak hibázott, de aki csak egy kicsit is ért a futballhoz az látta rajta: nagyon sok gólt lő ő még a németeknek; mert a végén az a Khedira hozta a bronzot, aki már nagyon megérdemelte a gólt, hiszen eddig csak mesterszinten szolgálta a többieket.

Öröm volt nézni Forlán elképesztően alázatos futballját, ahogy szupersztár létére minden mozdulatát a csapat és annak eredményessége szolgálatába állítja (hollywoodi pillanat lett volna, ha az utolsó századmásodpercben a szabadrúgásból betalál és következik a hosszabbítás…); ahogy Suarez képes hatalmas helyzetből a stadionból is kirúgni a labdát; ahogy a harmadik uruguayi csatár, az eddig nem igazán sztárolt Cavani fényesen bizonyítja: tudása alapján bőven ott a helye Forlán és Suarez mellett.

A meccs okán mostanság divat az „uruk” kapusát Muslerát szidni. Az első „szitálós” gólról fentebb már volt szó, a második vitathatatlanul az övé (ha kiindult a kapujából, akkor ott már csak az övé lehet a labdát…) a harmadikért (Khedira zseniálisan a bal felsőbe ívelt közeli fejeséért…) viszont csak azok hibáztatják, akiket már a IV.A- IV. C osztálymeccsen is legfeljebb labdaszedőként tűrtek meg maguk között a többiek!

Soha nem derül most már ki, hogy mennyivel lett volna ugyanez a mérkőzés egészen más, ha a németeknél játszik Neuer (bár nem látom be, hogy Butt miért lenne annyival gyengébb kapus nála, mint amennyivel kevesebb lehetőséget kapott…) Lahm, Klose és Podolski, azaz négy olyan futballista, akik vitathatatlanul alapemberei Joachim Löw csapatának.

Erős a gyanúm, hogy akkor a németek simábban nyernek, ebben az esetben viszont a világ, ha lehet még jobban sajnálta volna az uruguayiakat.

Azt hiszem jó volt ez így, ahogy történt.

Németország bronzérmes, Uruguay meg negyedikként is úgy térhet haza, mintha megnyerte volna világbajnokságot!

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 7

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Diego Forlán

SZEMÉLYES KEDVENCEM: Marlene Dietrich, A kék angyal főszerepében (1930)

2010-07-12 06:30:31 Lakat T. Károly

Egy góllal a világ felett: Spanyolország!

Spanyolország válogatottja 2010 júliusában Dél-Afrikában megnyerte a világbajnokságot.

A formál logika szabályai szerint ez ugye azt is jelenti egyben, hogy Spanyolország a világ legjobb válogatottja.

Spanyolország azonban közel sem a világ legjobb válogatottja.

Spanyolország egy olyan mérkőzés sorozaton végzett az élen, amelyet 32 résztvevővel 2010. június 11.-e és július 11.-e között Dél-Afrikában rendeztek, s amelyet nota bene világbajnokságnak hívnak.

Ha bárki ellentmondást vélne felfedezni a fentiek olvastán, akkor azt emlékeztetném : bizony voltak világbajnokságok, amikor a világbajnok volt vitathatatlanul a világ legjobbja is egyben ( ki vitathatná ezt mondjuk az 1958-as, az 1962-es vagy az 1970-es brazil válogatott esetében?...) sőt olyan is előfordult (éppen velünk, magyarokkal, 1954-ben…),hogy a világbajnokság második helyezettjét tartotta mindenki vitathatatlanul a földkerekség legjobbjának, s még csak véletlenül sem a vb-aranyat nyert németeket…

1978-ban talán még az argentinok között is találtunk volna szép számmal olyanokat, akik heves tiltakozásban törnek ki, ha bárki is a világ legjobbjának mondja Kempeséket, s bizony nem minden német tette volna le a nagyesküt arra, hogy az 1990-ben győztes Nationalefnél nincs jobb futball-brigád az öt földrészen.

És így mehetnénk végig valamennyi eddigi világjátékon, pro és kontra példákat tornasorba állítva arra, hogy igenis volt, amikor a világ legjobb válogatottja nyerte a világbajnokságot, s bizony nagyon sokszor előfordult az is, amikor a végső aranyérmesnek köze sem volt ehhez a minősítéshez.

Kérdezheti bárki: mitől a világ legjobb csapata a világ legjobb csapata?

A futball nevű játék futballhoz értő belső magja erről azt tartja: aki bejelentkezik a címre, hogy őt tartsák a legjobbnak a világon, annak tíz mérkőzésből minimum hétszer vernie kell a másodikat, de jobb, ha ezt nyolcszor teszi…

Maradjunk az 1970-es brazil válogatottnál (csak emlékeztetőül: Félix – Carlos Alberto, Brito, Piazza, Everaldo – Clodoaldo, Gerson, Rivelinho – Jairzinho, Tostao, Pelé) azt hiszem tízből tízszer vert volna a világon bárkit.

És akkor nézzük ebből a szempontból a néhány órás világbajnokot, 2010 aranyérmesét, Spanyolországot.

Szívesen kiírnék egy tippversenyt arra, hogy vajon ha a mostani döntő két résztvevője Spanyolország és Hollandia zsinórban játszik egymással tíz mérkőzést, akkor ki mekkora tétet merne a saját pénzéből feltenni arra, hogy hányszor nyer Spanyolország és hányszor Hollandia?

A magam részéről az 5-5-re tenném a pénzem (legfeljebb 6-5 a spanyolok javára…), no de hol van ez a tízből héttől vagy nyolctól, hogy a tízből tízet már ne is említsem…

Nos, tehát valahogy így tessék kezelni a spanyolok világbajnoki győzelmét, sokkal inkább egy nagy világtorna győztesei ők, mint – világbajnokok, mégha most négy éven át úgy is hívják majd őket.

Hogy ezt a tornadiadalt megérdemelték-e vagy sem, arról már érdemesebb kicsit polemizálni, kiváltképp azért, mert a spanyolok győzelme, még ezen az utolsó mérkőzésen sem volt igazán egyértelmű.

Iniestáék most nem tudták megcsinálni azt, amit a németek ellen zseniálisan megcsináltak, nevezetesen : „ha nálunk a labda, akkor nincs az ellenfélnél…”, hiszen a hollandok nem engedték meg nekik a háromszögelésekre, négyszögelésekre alapuló tili-toli játékot. Néha kétségkívül brutális eszközökkel bár, de össze-vissza törték a spanyolok gurigázgatását, mindent elkövettek azért, hogy az ő játékuk legalább annyira domináns legyen, mint ellenfelüké.

Néhány netes véleményvezér, no meg az ő véleményüket mindig boldogan alátámasztó nikk-kórus (még szerencse, hogy ötven-hatvan embernél nincs többről szó, így véleményük minden csak nem szignifikáns…)  most azt harsogja : törüljük el a föld felszínéről van Bommelt, mert az a csúnya holland mindig belerúg az ellenfelébe, ami így persze nem igaz, arról nem beszélve, hogy még mindig egy Grál-lovag mondjuk ahhoz a Nobby Stileshez képest, aki az 1966-ban vb-t nyert angolok „van Bommelje” volt, sőt az angol kisasszonyoktól kaphatna bizonyítványt, szöges ellentétben az olasz Gentilével, aki 1982-ben a szó szoros értelmében minden „szerelésével” nyolc napon túl gyógyuló (ha gyógyuló…) sérüléséket okozott Maradonának.

Van Bommel most speciel semmivel sem volt durvább, mint egy-egy esetben Sergio Ramos, Puyol,  Iniesta vagy Xavi, miként a spanyoloktól is ugyanúgy ki lehetett volna állítani játékost, mint ahogy kiállították (teszem hozzá: joggal…) a holland Heitingát.

Ha valakit azonnal ki kellett volna állítani,s mondjuk eltiltani minimum fél évre, az de Jong volt, aki úgy taposta mellbe Xabi Alonsót, hogy az promó-snitt lehetne a legbrutálisabb karate filmben is!

A világbajnoki cím sorsa ugyan csak a 116. percben dőlt el, de már jóval korábban is többször eldőlhetett volna.

Sergio Ramos (kétszer is…), Fabregas, David Villa ugyanúgy gólt szerezhetett volna, mint Mathijsen vagy Robben (utóbbi szintén kétszer …) de most úgy alakult, hogy nem tudtak akkora ziccerbe kerülni amekkora a gólhoz elegendőnek bizonyult.

Jelentős időtartamú abszolút unalomtól mentesült volna a világ, ha bármelyikük betalál, hiszen akkor nincs hosszabbítás, amely aztán csak meghozta a választ arra a kérdésre, amire egy hónapja mindenki várt: ki lesz a világbajnok?

Iniesta döntött, mert lövése egy századmásodpercnyi előnyt szerzett a becsúszó és teljes testét a labda útjába vetni igyekvő holland védő lábával szemben.

Ez az egy századmásodperc és ez az egy gól, amivel Spanyolország a világ fölé emelkedett most négy esztendőre, s amiért, de jure világbajnoknak mondhatja magát.

Azzal támadni vagy akár csak némi kritikával is illetni, hogy ötször is „csak” 1-0-ra nyert orbitális butaság, hiszen nem emlékszem arra, hogy a FIFA hozott volna egy olyan szabályt, miszerint az 1-0-s győzelmek tiltottak, s az értük járó három pont nem elkönyvelhető.

Ha rosszul emlékszem, s volt ilyen tiltás, akkor igazuk van a „csak 1-0…”–ról fanyalgóknak, s nyilvánosan megkövetem őket.

De ha nem volt, akkor viszont minden elismerés megilleti azt a csapatot, amely egy gólra mindenki ellen képes, saját kapuját viszont ugyanezeken a meccseken garantáltan megőrzi a góltól.

Ahhoz, hogy megőrizhesse, persze kellett egy olyan kapus, mint Iker Casillas, aki ezen a vb- nagyságrendekkel emelkedett valamennyi spanyol futballista fölé.

Nemcsak a döntőn, hanem már a korábbi mérkőzéseken is, rendre volt egy-egy olyan védése, amelyhez világklasszis adottságok szükségesek, ráadásul ezeket a bravúrokat rendre akkor mutatta be, amikor előtte már vagy fél órája még egy hazaadás sem háborgatta békés semmit tevésében. Aki látott már meccset, tudja: ez a létező legnagyobb dolog egy kapus esetében: azt az egy (vagy legfeljebb kettő…) ziccer-labdát menteni.

Robben azért nem vitathatatlan világklasszis, mert éppen a kulcsmeccsen, a döntőn (sőt, már az uruguayiak ellen is) kihagyott egy- egy olyan helyzetet, amelyet amúgy álmából felverve is belő, csak éppen akkor nem, amikor válogatottjának erre lenne a legnagyobb szüksége…

Robben világbajnokot csinálhatott volna Hollandiából, ezzel szemben Iker Casillas azt is csinált a spanyolokból!

Kérdezheti bárki: igazságosabb lett volna, ha a hollandok nyernek?

A fenét lett volna igazságosabb.

Ha a spanyolok „csak” világbajnokok, ám nem a világ legjobbjai, akkor a hollandok győzelmük esetén még annyira sem lehetnének annak mondhatók, mint amennyire a spanyolok…

A futball ugyan (sajnos…) nem produkál ilyen végzetes helyzeteket, de azt hiszem, ha mondjuk, holnap újra nekivágna ennek az egy hónapos küzdelem sorozatnak a világ 32 válogatottja, akkor a döntő két résztvevője talán már a csoportkört sem élné túl, a világbajnokságot meg talán Brazília, talán Uruguay, talán Németország nyeri.

A világ legjobbja azonban soha sem esik ki a csoportkörben…

Az csak a világbajnokkal fordulhatna könnyedén elő egy ismétlés esetén.

Ez persze csak egy képzeletbeli játék, egy semmire se jó tovább gondolása a történteknek.

A tény: 2010-ben, világbajnok: Spanyolország.

Minimum egy góllal a világ felett.

A világnak egy dolga van: kalapot levéve tisztelegni a győztesnek.

Már amennyiben a világnak van kalapja.

A MÉRKŐZÉS OSZTÁLYZATA: 5

A MÉRKŐZÉS LEGJOBBJA: Iker Casillas

SZEMÉLYES KEDVENCEM: A díszpáholyban ásítozó Zsófia királyné

2010-07-16 09:29:44

A héten terítékre került melegfelvonulás és a megújuló MSZP mellett szerepet kaptak a kormányba beépült alvóügynökök, idősödő SS-tisztek és a boldogan futballozó nem német német játékosok is. Havas tanár úr  HírExtra oldalán, most is megmondja!

Idén is volt melegfelvonulás, csak ezúttal rövidebb útvonalon és kevesebb balhéval. Mit gondol az eseményről?

Én soha nem szimpatizáltam a melegfelvonulással. A transzvesztiták jelenléte már eleve aggályos. Értem én, hogy a meleg közösségbe tartozónak tartják magukat, de az extravagáns viselkedésük joggal kelthet visszatetszést az emberekben.

Beszéltem néhány magát homoszexuálisnak valló kollégával, és közöttük szinte senki nem volt, aki támogatta volna a melegfelvonulást, éppen arra hivatkozva, hogy ők ugyanolyan átlagemberek, mint a többi. A harsány viselkedés nem tesz jót senkinek.
Az ellentüntetőkről pedig katasztrofális véleményem van. Utálom őket, ilyen egyszerű. Utálom őket, mert fröcsögnek, mert kerepelnek, mert hangosak, mert dobálnak. Gyűlölöm az erőszak minden formáját. Nem kötelező szeretni a homoszexuálisokat, de egészen addig senkinek sincs joga beléjük kötni, amíg betartják az alapvető normákat. Ebben a tekintetben nem vagyok túl megengedő.

Magyarországot nem tartom felkészültnek arra, hogy az emberek toleráljanak kézen fogva sétáló férfiakat, ne adj Isten olyanokat, akik még meg is csókolják egymást. Én ezt San Fransiscoban láttam, Floridában láttam, de pillanatnyilag nem hiszen, hogy ezt a magyar tolerancia foka elbírná.

Hétvégén MSZP-kongresszus is volt az általános megújulás jegyében. Persze az új arcok között feltűnt Kovács László is, Meg lehet így újulni?

Abban sem vagyok biztos, hogy szükség van az MSZP megújulására, és abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán szükség van a Magyar Szocialista Pártra. Az elmúlt időszak bebizonyította, hogy képtelen egy olyan világos alternatívát állítani a Fidesszel szemben, amely vonzó lehet például a fiatal generációk számára.

Ha jól tudom, minden évben meghal 140-160 ezer ember és a helyükre lép másik 140-160 ezer új választó, akik elérik a tizennyolcadik életévet. Az MSZP egyszerűen felélte azokat a generációkat, akik a Kádár-rendszerben szocializálódtak. Gondolok itt többek között az erdészfaházra, a Wartburg kiutalásra. Az MSZP-re szerintem nincs szükség.

Más kérdés, hogy nyilván minden országban szükség van egy szociáldemokrata pártra. Hogy azt ki építi, tulajdonképpen mindegy, nekem a magam részéről semmi szükségem nincs a Magyar Szocialista Pártra, a megújulására meg végképp.

A Nemzetbiztonsági Hivatalt Alkotmányvédelmi Hivatallá nevezték át, aminek nem feltétlenül szerencsés módon AVH a rövidítése . Hogy történhetett ez?

Nekem van egy olyan gyanúm, hogy szocialista ügynökök ténykednek a Miniszterelnöki Hivatalban. Egészen biztos vagyok abban is, hogy ebben még benne van Gyurcsány Ferenc keze. Biztos, hogy néhány illegális kommunistát beléptetett a Fideszbe, és azok találnak ki olyan baromságokat, mint az AVH, illetve a Nemzeti Együttműködési Nyilatkozat kifüggesztése.

Persze lehet, hogy a Moszad is benne van, én kifejezetten rájuk tippelek. Úgynevezett alvóügynököket építettek be, akik nem hordanak pajeszt és nem görbe az orruk - ettől veszélyesek. Tisztára úgy néznek ki, mint a Fidesz aktivistái, és ilyeneket találnak ki. Tehát úgy tűnik, zsidó alvóügynökök tevékenysége állhat az ügy mögött.

Szeptember 1-jétől Pintér Sándor szeretne Terrorelhárító Központot. Ezek szerint van terrorveszély Magyarországon?

Én örülök minden olyan fegyveres egység létrehozásának, amely bevethető árvíz esetén. Nyilván lesz gumicsizmájuk, gumiruhájuk, így jövőre egy nagyon felkészült alakulat hordhatja a homokzsákokat. Lesz motorcsónakjuk, gumicsónakjuk, és egyébként is, rendkívül fontos egy ilyen szervezet, komolyan mondom.

Véget ért a futball-világbajnokság. Milyen volt? Hogy tetszett?

Megmondom őszintén, nekem Németország volt a favoritom, nagyon fájlaltam, hogy az elődöntőben nem játszhatott a torna legnagyobb felfedezettje, Thomas Müller.

Azt gondolom, hogy minden egykori náci párttag büszke lehet arra, hogy Németország ott van a legjobbak között. Gondoljunk csak bele, még élnek a nyolcvanvalahány éves egykori SS-ek, és milyen boldogan tapsolhattak, amikor látták a szépen játszó Cacaut, Podolskyt, Özilt. Ráadásul ezt most nem kényszermunka gyanánt vitték véghez, hanem örömből. Ez óriási dolog.